Mundruczó Kornél előző darabjában, a Denevérben nem erőszakoltak meg senki, sőt meztelen nők sem voltak a kifejezetten könnyed, zenés-táncos darabban. Az OPNI bezárásáról szóló Demenciában viszont annyira sok meztelenség van, hogy néha már előjött a bennünk élő Vidnyánszky Attila.
A Proton Színház előadását, Mundruczó Kornél öngyilkos-trilógiájának második részét, a Demenciát a Café Budapest művészeti fesztivál keretében a Trafóban mutatták be. Az első, a Denevér kifejezetten szórakoztató, zenés-táncos darab volt: Lengyelországban játszódott és az eutanáziával foglalkozott, a Demencia viszont egy kemény, magyar sztori a kollektív öngyilkosságról.
Nehéz dolog az öngyilkosság témájához nyúlni egy olyan országban, ahol évente egy kisvárosnyi ember, (mintegy 16 ezer fő) próbálja megölni magát a saját kezével. Az öngyilkosság éppen ezért meglehetősen ambivalens téma: muszáj róla beszélni, hiszen jelen van, része a mindennapjainknak, és bár a rendszerváltás óta fokozatosan csökken az öngyilkossági kísérletek száma, még messze az élvonalban vagyunk. Másrészt viszont az ide vonatkozó kutatások mind azt mutatják, hogy az öngyilkosságról való beszéd által az öngyilkossági kísérletek száma is növekszik.
A Demencia alapvető kérdésfeltevése azonban nem az öngyilkosság, hanem egy pszichiátriai intézet megszüntetése. Nem kell messze menni a párhuzamért, természetesen a OPNI-ról van szó, annak idején mi is sokat írtunk róla, hogy az intézet bezárásával nem megoldott a bent élő betegek további elhelyezése, sok közülük az utcára kerül. A darabban az a legfájdalmasabb, hogy a helyzetnek nincsen megoldása. Hiszen a fennálló rendszer, amely a mentális zavarokkal küzdő emberek elkülönítésén alapszik, ugyanolyan káros, mint az utcára tenni védtelen, beteg embereket.
Wéber Kata, a darab társszerzője és az egyik főszereplő az Indexnek elmondta, nem is próbáltak választ keresni, és felelősöket sem szerettek volna kijelölni. Őket elsősorban az öngyilkosság, jelen esetben a kollektív öngyilkosság érdekelte, és azon belül is az az egyre inkább meglévő társadalmi jelenség, mely az öngyilkosságban nem az elkeseredettséget, hanem szabadságot látja. Bár az OPNI bezárása és a demencia, azaz a felejtés rendkívül kifejezi a mai Magyarország állapotát, ennek ellenére ők nem moralizálni akartak. Mundruczó Kornél alap ötlete egy operettszerű előadás volt, és ehhez alakítottak olyan szereplőket, akik egy operettvilágban élnek.
Bár a csoportosan elkövetett öngyilkosság sosem volt ismeretlen fogalom, nagy lökést adott a jelenségnek az internet, ami paradox módon sokszor ismeretlen embereket terelt össze pusztán öngyilkosság céljából. Az első interneten szerveződött öngyilkosság 2000 októberében történt Japánban, ahol egyre több ember szervezi meg életének végét az interneten keresztül. A jelenség különösen azért riasztó, mert főleg a fiatalok körében hódít, és azok között, akik egyedül amúgy nem lennének öngyilkosok, az interneten keresztül azonban bátorítást kapnak. Az interneten szervezett öngyilkosságok során ismeretlen emberek, sokszor négyen, öten is összeállnak, hogy megbeszéljék, hogyan vessenek véget az életüknek. Végül általában a Tokió melletti Fuji hegyhez hajtanak valamelyikük autójával, előtte azonban még bebiztosítják egy időzített sms-sel, hogy haláluk után rájuk találjanak. Az interneten szerveződő öngyilkosság azért is különösen veszélyes, mert nincs, aki lebeszélné az illetőt a tettéről. Pár éve itthon is több ízben előfordult, hogy fiatalok lányok autóban együtt követtek el öngyilkosságot.
Lukács a matematikus (Bánki Gergő), az ártatlan Otika (Tóth Orsi), Mercédesz, az operett színésznő (Monori Lili) és az Erdélyből érkezett fogorvos (Katona László) egy pszichiátria intézetben tengetik egyhangú napjaikat, egy őket tulajdonképpen szerető, de szintén az őrület határán álló orvossal (Rába Roland) és Dóra nővérrel (Wéber Kata) együtt. A boldog nihilnek az vet véget, amikor kiderül, a pénzes, bunkó Bartonek (Nagy Ervin) megvásárolta az épületet, őket pedig kidobja.
A Demencia egy jól megírt és összerakott, pörgős darab, ami néha iszonyatosan szórakoztat, a következő pillanatban pedig a mélybe ránt, miközben folyamatos gondolkodásra késztet. Jól működnek a zenei betétek, jók a párbeszédek és valóban aktuális a témafelvetés. Egy kicsit néha előbújik belőlünk a Vidnyánszky Attila, tulajdonképpen elbírnánk viselni némileg kevesebb vetkőzést és meztelenkedést, de biztosan csak azért, mert öregek vagyunk. Nézőként szemlélve tökéletesen működne a darab akkor is, ha Wéber Kata nem lenne gyakorlatilag a darab elején végig meztelen, sőt talán hangsúlyosabbak lennének, a darab mondanivalója szempontjából valóban fontos vetkőzések,- mint például Monori Lilié a végén, ami egyértelmű utalás arra, hogy nehezen viseli a társadalom az öreg emberi testeket. Mondjuk mikor a meztelen Dóra nővér megtalálja Bartonek nemi szervén az ikertestvérét, az vicces.
A befektető talán kissé erőltetetten mocskos alak, egy embertelen seggfej, és persze mi mást nyitna a kórházban, mint kuplerájt. Nagy Ervin azonban annyira zseniálisan hozza a bunkó gazdag figurát, hogy ez a darab szempontjából egyáltalán nem zavaró. Wéber Kata nagyszerű a vívódó nővérke szerepében, de színészek játéka végig lehengerlő. Rába Roland sokszínűen, árnyaltan, és energikusan hozza például az orvos szerepét. Minden szereplő zseniális, bár vannak pillanatok (nem is kevés) amikor Nagy Ervin egyszerűen mindenkit lejátszik a színpadról. A karakterek nem mindegyike van kibontva, míg a matematikus Lukácsról és az operett énekeső Mercédeszről sokat megtudunk, az ártatlan Otika és a fogorvos betegségének okába kevésbé látunk bele, és a Ceausescu sztori is előrletett némileg így 24 évvel a halála után.
A darab néha érdekes, éles váltásokkal szinte filmbe csúszik át, a színpadot sokszor nem is látjuk, csak a kivetítőt. Főleg éjszaka, a sötétben, amikor elszabadulnak az ember démonjai. A kivetítőn látjuk a szereplők monológját, vagy lehúzott függöny mögött folyó, sötét ügyeket, - amikor a kezelőorvos úgy dönt, hogy elfogadja Bartonek ajánlatát, és gyógyultnak nyilvánítva kiebrudalja a biztonságot nyújtó intézményből a betegeket. A színpad aztán a darab végén teljesen bezárul, a végső konfliktus nagy része már csak a kivetítőn látható. Az utolsó pár percet leszámítva, amikor a kilátástalan sorsuk elől a végső szabadságba menekülő a betegek kollektív öngyilkosságot követnek el szűzies, fehér havon. A darab a szereplőknek esélyt sem ad, a meghívott halált pedig szabadságként értékeli. Hiszen ezek az emberek másnak már nem kellenek.