„Capa pontosan tudta, mit kell keresnie, és ha megtalálta, mit tegyen vele. Tudta például, hogy a háborút képtelenség lefényképezni, mivel az javarészt érzelem...[...]. Capa fényképezni tudta az indulatokat, a vidámságot, a szív gyilkos fájdalmát. Még a gondolatokat is. Egy világot tudott ábrázolni, és ez a világ Capa világa volt.” (John Steinbeck) 

Mozgásban van, szabad, a saját döntése után mehet – eleinte ilyennek látták a Budai Ciszterci Szent Imre Gimnázium egyik osztályának diákjai Robert Capa egyik fotójának menekültjét. Első ránézésre azt gondolták, hogy ez a kép egy olyan embert ábrázol, aki megy a saját feje után, szabadon követi a döntését. Főleg, ha a mellette lévő másik fotóval hasonlítják össze, ami egy szegény, fáradt, sorsába kicsit bele is törődő nőt ábrázol.

Aztán, ahogy záporoztak rájuk a kérdések, úgy változott a véleményük a fotóról. „Honnan jön ez az ember? Hova megy? Milyen a világ körülötte? Mit cipel magával?” Bori Viktor színész-drámatanár nem hagyja, hogy ennyivel elintézzék a képet. Lehet, hogy muszáj mennie, lehet, hogy nincs más választása, mint elhagyni az otthonát, mondják egyre többen. „Neked mi közöd van ehhez? Hol lehetne ezt a képet megcsinálni ma?” – kérdez tovább. „Nekünk is van pokrócunk” – hangzik a vicces válasz, de utána jön a komoly is.

Abban többen egyetértenek, hogy Szíriában ma is így menekülnek, de később hozzáteszik, hogy előfordulhatna ez akár Magyarországon is. „Végül is akárhol elkészülhetne ma is” – hangzik az utolsó válasz. 

Bori Viktor ezután kérdezőből Robert Capává, a magyar származású, világhírű fotóriporterré változik. Eljátssza a gyötrődő, a látottakat feldolgozni nehezen tudó fotóriportert, aki valamiért dühében összenyom egy paradicsomot. „Sok rosszat látott, zavart, túl sokat gondolkozik, tehetetlenségében nem tud mit csinálni” – a kamaszok szerint ezért viselkedik így. Aztán az egyik lány hozzáteszi: „Mocskos maradt a keze, nem tudja lemosni, hibásnak érzi magát valamiért”.

A jelenet után ismét látnak egy Capa-képet. A második világháború után készült Franciaországban, a tömeg németekkel kollaboráló, kopaszra nyírt nőket vesz körbe. „Megrázó, megalázó, innentől fogva mindenki tudni fogja róluk, hogy mit tettek” – mondja az egyik lány. Aztán egy másik képről az is kiderül, hogy az egyik nőnek gyereke született egy német katonától. A diákok egy része szerint neki könnyebb, hiszen nincs egyedül, mások szerint a gyerek csak még kiszolgáltatottabbá teszi. „Mi a gyerek a képen?”– jön az újabb a kérdés. „Bizonyíték a bűnre, de arra is, hogy az ellenség is ember”. 

Ezután az egyik fiú lesz Robert Capa. Ott áll a tömegben, fotóz, amikor a másik színész-drámatanár, Patonay Anita egy paradicsomot nyújt felé, dobja meg ő is a kollaboráns nőket. A fiú gondolkozik egy kicsit, aztán inkább beleharap a paradicsomba. Az osztálya megtapsolja. Később kiderül, hogy nem mindenkinek jelentette ugyanazt ez a gesztus. Egyesek szerint elvette a paradicsomot, tehát egyetért a történtekkel, mások szerint viszont azzal, hogy rendeltetésszerűen használta, egyértelműen jelezte, hogy nem vállal közösséget a dobálókkal.    

A Szent Imre Gimnázium diákjai már a harmadik olyan osztály, akik nem hagyományos módon látogatják meg a Nemzeti Múzeum Capa-kiállítását. Mielőtt megnéznék a 160 fotót, részt vesznek a Káva Kulturális Műhely drámapedagógiai foglalkozásán. Nem előadást hallgatnak Capa életéről vagy arról, hogy mi van a képeken, hanem bekerülnek egy játékba, ahol elmossák a határokat a színészek és a nézők között. Egyszerre ismerik meg Capa néhány képét és néznek részleteket az életéből. De közben részt is vesznek az előadásban, döntéseket hoznak vagy éppen cikket írnak a fotók köré. Nem is akármilyet: egy olyat, amilyet az emberek olvasni szeretnének és egy olyat, amilyet olvasniuk kéne. 

Az utolsó jelenetben a fotós csomagol. Szerelmét hátrahagyva Indokínába megy, oda, ahol végül munka közben meghal. „Milyen volt ez az ember?” – kérdezik a színészek a gyerekeket. Van, aki szerint olyan, aki mindigvégig remélt, mások szerint olyasvalaki, akinek tulajdonképpen nem volt választása. Van, aki azt mondja, hogy nagyon is őrlődött, de végül mindig a fotózás mellett döntött, ami fontosabb volt neki minden másnál, a szerelménél vagy a saját életénél is. 

A diákok csak ezután indulnak el megnézni a kiállítást, amely négy teremben Capa négy arcát, négy szerepét, az emigránsét, a haditudósítóét, a játékosét és a hősét mutatja be. De nemcsak a képeket nézhetik meg, hanem például azt is, hogy Capa világháborús sorozata, amely egy amerikai katona halálát mutatja be, hogy néz ki a maga teljességében, és hogy került be utána a lapokba. Capa ugyanis nemcsak azt fotózta le, ahogy a német katonák megölték az amerikait, hanem azt is, ahogy aztán bosszút álltak a gyilkoson. Ez viszont már nem került be az amerikai magazinba. De megnézhetik azt is, hogy mennyiben hatottak Capa képei a normandiai partraszállásról Steven Spielberg Ryan közlegény megmentése című filmjére.

A játékos Capát bemutató teremben láthatják a nagymenő hollywoodi barátaival kártyázó fotóst, de azt is, hogy a képein megjelennek a gazdagok mulatságainak visszásságai. A hős című részből pedig kiderül, hogy Capa nemcsak a fotózás, hanem az imázsépítés mestere is volt. Bár a legismertebb képre szándékosan nem híják fel a diákok figyelmét külön, a spanyol polgárháborúban készült A milicista halála előtt így is sokan leragadnak.  

"Capa alig múlt 17 éves, amikor elment Magyarországról, ez máris egy olyan pont, ahol kapcsolódhatnak a középiskolások hozzá" - mondja Fisli Éva kurátor. A Káva évek óta csinál hasonló programokat a Néprajzi Múzeumban. Bori Viktor szerint nagyon mások az osztályok, és így a diákok reakciója és hangereje is különbözik. "A mai osztályban az volt izgalmas, hogy ők a szakmára koncentráltak, próbálták kizárni, hogy a tudósító ember is. Pedig az egyik lány egyenesen megrázónak nevezte a bemutatott fotót" - magyarázza.

"Egyfolytában fotózzák egymást a telefonjaikkal, több tucat képet látnak egy nap az interneten, reklámokban. Hogy leköti-e őket egy darab fekete-fehér kép, az azon múlik, hogy van-e kérdés hozzá. Például, hogy mit is látok a képen valójában, és mi közöm van ahhoz, amit látok. Aztán amikor végignézik a kiállítást, figyeljük, hogy felfedezik-e az előzőleg megbeszélt képeket" - mondja Patonay Anita.

Fisli Éva szerint az is fontos, hogy ezen a kiállításon vannak megérinthető tárgyak, van egy gyönyörű írógép a vitrinben, de van egy másik is, amin lehet írni. Ugyanígy van megfogható telefon, fényképezőgép is, régi, hiteles, de még nem műtárgyak, amik szerepelnek az előadásban is. „Ezek a képek olyan drámai helyzeteket mutatnak be, amik a mai napig érvényesek. Veszteségek ma is vannak, győztesek ma is vannak, ezek a kérdések, amiket itt felteszünk, a mai napig érvényesek”.

A színészek szerint a diákok reakciói kiszámíthatatlanok. „Az előző előadáson az egyik lány, meglátva a kollaboráns nőt gyerekkel ábrázoló képet, csak annyit mondott, hogy fattyú. Ebben valami olyan gyűlölet is megjelent, ami túlmutat ezen a foglalkozáson, valami nagyon személyes hátsó gondolat volt benne” – emlékszik Bori Viktor. De volt olyan fiú is, aki azt mondta a menekültet ábrázoló képre, hogy szerinte a férfi egy halott embert cipel a hátán, saját magát.