"Ide az emberek leginkább halni jönnek" – jellemezte szülővárosát, a felső-sziléziai Myslowicét Artur Rojek, a lengyel Radioheadnek megfeleltethető Myslovitz zenekar frontembere. Bukta Imre szülőfalujára, a dél-hevesi Mezőszemerére hatványozottan igaz ez az állítás. Már ha egyáltalán jön még ide bárki is. A Szihalom és Egerfarmos között fekvő kisközségről állítólag még a környező településeken is tudják, hogy valami nem stimmel. "A közöny számomra a legborzasztóbb. Immúnis lett a nép" – vallja a Munkácsy Mihály-díjas képzőművész, Bukta Imre is, aki csaknem tizenöt éve költözött vissza a faluba, utalva ezzel arra, hogy a közösségben nem működik a kohézió.

Nagy Dénes Másik Magyarország című filmje Bukta szemszögén keresztül járja és mutatja be a falut. A rendező, azután, hogy egy évet töltött a berlini filmakadémián, jelenleg a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem doktori képzésén vesz részt. Lágy eső című kisjátékfilmje idén májusban egyedüli magyar alkotásként szerepelt a cannes-i filmfesztiválon, szombat este pedig díjat nyert a nizzai rövidfilmfesztiválon. Csak alig pár órával azután, hogy a Műcsarnokban levetítették a Másik Magyarországot.

"Nagyon büszkék vagyunk erre a filmre" – mondja a Másik Magyarország egyik producere, Gerő Marcell. A film az azonos című Bukta-kiállítás alkotásaira reagálva örökíti meg a dél-hevesi régió kilátástalanságát, valamint a vidék tragikus hanyatlását, és mindezt egyfajta tragikus ráeszméléssel, így lényegesen kevesebb humorral teszi, mint a művész munkái. A portrészerűen bemutatott dermesztő létformák természetesen nem csupán helyi sajátosságok. Megismerhetjük például a sokat szipogó Flórit, aki csak azért kel hajnalok hajnalán, hogy számítógépes játékokkal játszhasson, Zsófit, aki szüleivel és három öccsével él egy szobában és Szidi nénit, aki négy óra alvás után hajnali kettőkor kezdi a napot. Vagy épp Noét, aki a család fekete bárányaként már harmadik éve nem kap karácsonyi ajándékot, és aki otthona valósága elől inkább egész napra a kompjúterek világába menekül. Egyelőre. Aztán amint teheti, az országot és családját is elhagyja majd. Csodákra persze egyiken sem számíthatnak ebben a mostoha és elnéptelenedésre ítélt faluban. Az ő jövőképük sokkal inkább jövőtlenségkép. A filmben eközben sáros utcarészleteket és romos épületeket láthatunk, láncra vert kutyák ugatnak, cigaretták gyulladnak meg és stampedlik hajtódnak fel a homályos presszómagányban.

"Sajnos ez egy eredmény, ami itt van. Egy negatív eredmény" – magyarázza a vetítés után Bukta, aki nem fél kijelenteni azt sem, hogy a magyar vidék jelenleg a végnapjait éli. A művész ennek ellenére szeret itt lakni, nem költözne máshová: "Élni itt tudok" – jelenti ki a filmben.

A Másik Magyarország fogadtatása egyelőre vegyes, egyesek máris azzal vádolják Nagy Dénes munkáját, hogy az nem is dokumentumfilm, és hogy nem a valóságot tükrözi, mivel a romalakta településeket egyáltalán nem fenyegeti az elnéptelenedés veszélye. Hasonló állásponton van a szintén mezőszemerei hegymászó, Kollár Lajos is, aki a falu egy másik arcát hiányolja a filmből. "Egy korkép Mezőszemeréről, de nem biztos, hogy a leghitelesebb bemutatása" – érvel. Bukta erre a film alcímére hivatkozva védekezik (Töredékek egy falu hétköznapjaiból), és utal arra, hogy az nem kíván teljes képet adni a községről.

A képzőművész beszámol arról is, hogy egy füzesabonyi asszony levelében azt írta, hogy ez a film undorító, Szemere pedig egyáltalán nem ilyen, mint ahogy ábrázolják. Kollár elmeséli azt is, hogy a helyiek el vannak szörnyülködve a filmtől, szerintük ez a kép a faluról nem igaz, legfeljebb egy picikét. A rendező eközben beismeri, hogy ő, illetve a stáb a forgatások alatt nem titkoltan és valóban budapestiként csodálkozott rá az ottani sajátosságokra. "Ettől függetlenül a film értéket hordoz" – nyugtázza végül Kollár is.

A Másik Magyarország által bemutatott északkelet-magyarországi szegénység, a lehetőségek hiánya és az ebből fakadó nihil, valamint demencia egyébként is kényes kérdéseket vet fel, de a pusztulásra ítélt környezet csukaszürke télben való bemutatása kfifejezetten megrázóvá teszi az ötvenegy perces alkotást. "Szerintem majd' minden faluban megvan ez a probléma" – lát tovább Bukta.

Városi emberként könnyű elmosolyodni ezeken a már-már abszurd módon, már-már tragikomikus sorsokon és momentumokon, de az utolsó képkockák után az embernek valahogy mégis inkább hallgatni támad kedve.