Az Indavideón ma este bemutatkozó Sanctuary, azaz Génrejtek című sorozat készítői még 2007-ben döntötték el, hogy költséghatékonyabb, ha egy tévés produkció nem épít díszletet magának, hanem a színészeket bezavarják egy kvázi üres, zöld tapétával borított stúdióba, ahol kapnak ugyan kellékeket, és tán még egy széket is, ahová leülhetnek, de onnantól kezdve mindent úgy kell eljátszaniuk, mintha a szobabelső vagy városi utcakép ott lenne körülöttük.

Ez egyébként azért érdekes, mert az általános vélekedés szerint minél több trükk van egy filmben vagy sorozatban, az annál drágább. A Sancturay 13 része 21 millió dollárba került, ami közepesen drága sorozattá teszi: egy hagyományos tévésorozat egy-egy epizódja 3-3,5 millió dollár alatt nem áll meg. Pedig a sorozat készítői pont azért döntöttek a virtuális díszletek mellett, mert a Sancturary-t eredetileg websorozatnak szánták, márpedig egy ilyen projektre nem szánnak tízmilliókat Hollywoodban sem.

A külső helyszínek nagyon drágák, egy épített díszlet méginkább, a Sanctuary egyik helyszíne pedig egy hatemeletes, föld alatti laboratórium, amiben csak úgy hemzsegnek a szörnyek. Miután a SyFy Channel nevű tévének tetszett a nyolc epizódos websorozat, leszerződtette az alkotókat, hogy nagyobb közönség előtt mutassák be a 157 éves tudós, Dr. Helen Magnus történetét, aki az Abnormálisok néven ismeretes furcsa teremtményeket keresi a Földön.

A díszletek a tévés szerződéssel járó magasabb büdzsé ellenére 70 százalékban  maradtak virtuálisak, legalábbis az első két évadban, mert utána még kevesebb épített vagy külső helyszínen forgattak az alkotók. A sorozat rendezője, Martin Wood szerint érdekes úgy forgatni, és instruálni a színészeket, hogy egy csupasz épületben állnak, körben zöld falak, és semmi nem utal arra, hogy egy furcsa jövőben játszódó scifi-sorozat forgatása zajlik éppen. “Olyan felvételeket tudunk megvalósítani, amiket rendes, épített díszletben soha” - nyilatkozta Wood a forgatásról. “Az egy rendes díszletben egyszerűen elképzelhetetlen lenne, hogy két szereplőnk hatvan emelet magasban beszélget, majd egyikük elrepül - mindez felülről fényképezve, úgy, hogy alattuk látszik az egész város.”

A kézzelfogható, épített díszletek korlátok közé szorítják az alkotókat, amit egyre többen felismernek, és a virtuális díszletek felé fordulnak. Nemcsak az olyan gigapordukciók, mint az Avatar, vagy a Gravitáció, aminek kedvéért egyébként egy teljesen új rendszert kellett kitalálni és felépíteni, hanem szó szerint mindenki: Hollywoodban csak a független filmek és a minimálköltségvetésből készülő alkotások nem használnak virtuális díszleteket. A tévésorozatok sem bíznak semmit a véletlenre, és kockáztatnak meg egy külső forgatást úgy, hogy azt az eső bármikor elmoshatja: inkább építenek pár, elengedhetetlenül fontos stúdióbelsőt, majd zöld háttérre vetítik a városképet, utcát, akár bírósági épületet is.

Az első olyan film, aminek a teljes díszletét a zöld háttér adta, a 300 volt, amiben spártai harcosok és perzsa katonák ugrottak egymásnak feszülő izmokkal - a látvány elképesztő volt, bár valóságosnak senki nem nevezné, hiszen nem is ez volt az alkotók célja. A szandálos-kardozós vonalat a Spartacus című tévésorozat folytatta, amiben a gladiátorlázadásból szinte csak a színészek voltak valósak, minden épület, cirkuszi küzdőtér és sziklaorom a számítógépben született meg. A színészek számára ez a fajta forgatás duplán nehéz, mert nincs semmi támpont, vizuális segítség, amit használhatnának. Az új színészgenerációt azonban ez már nem fogja hátráltatni, hiszen ebben nőnek fel, egy megálmodott, virtuális világban.   

A Sanctuary - Génrejtek az Indexen is nézhető, íme az első rész: