A slam poetry az az előadói műfaj, amely Amerikában egyesíteni tudta a költészeti, színházi, zenei és vizuális élményt. Magyarországon viszont ennél jóval többre volt képes hasonlóan rövid idő alatt: összefogta a Facebook-csoportok alap tüntetüntető táborát, a művészhajlamú jogvédőket, a gondolkodásra is képes depressziós tinédzsereket és a parttalanná váló BP-shopizmust.
Sőt, a nemzetközi eseményekkel összefogta a különböző anyanyelvűeket, meg a közös nyelvű de különböző országokban élőket is. A slam ma az egyik nyilvánvaló bizonyítéka annak, hogy a fiatalok gondolkodnak. Olyan, mint valami közös önkifejezési, barátságos lázadási forma a szubkultúrák végtelenben összeérő sínpárján. Úgy értem, nem véletlenül lett érettségi tétel. (Ha a slam hatására „már csakis a Szabó Ervines jegyeddel húzod ki a csíkot pénteken éjjel, pislogj!”)
Első vagy második hallásra azonban a slamben a legjobb az, hogy mellőzi, amit az írott irodalomban utálni lehet: az ezernyi értelmezés lehetőségét, a „mire gondolhatott a költő” fejtegetését, és főleg az utólagos belemagyarázásokat. Ugyanis a szövegeket maga az író adja elő, és az előadásmóddal, gesztusokkal és hangjátékokkal sokat segít a megértésben, ráadásul ritkán adja vissza írott formában.
Az Amerikából származó műfajt Mark Smith-hez, az építőmunkásból lett költőhöz szokás kötni, a chicagói Get Me High Lounge jazzklubhoz, és az 1980-as évek elejéhez.
A slam poetry, amit Molnár Péter inkább szóritmusolásnak nevez, összemossa a költészetet és a hip-hopot, líra és előadóművészet egyszerre. A szövegek gyakran aktuális közéleti, politikai eseményekre reagálnak, egyszerre személyesek és mindenki által átélhetőek, de a lényeg, hogy nem vonatkoznak rájuk szabályok. De ezt inkább hallgassa meg slammelve.
Ugyanakkor mint minden alternatív (underground?) egyetlen stílusba oltott ezernyi irányzat, még ha Országos Bajnoksága is van, úgy tűnik, a slam retteg a népszerűségtől. Ezt bizonyította pénteken a Trafóban is, ahol ahogy egy évvel ezelőtt, úgy most is teltház volt, a jegyek már rég elkeltek, a szervezők mégsem kerestek nagyobb helyszínt. A szervezők, versenyzők, zsűri, de még a közönség nagy része is ismeri a szervezőket, versenyzőket, zsűrit és a maradék közönséget – tény, hogy fennáll a veszély, hogy ez egy nagyobb nézőtéren, ötszáznál több érdeklődő esetén meginog.
A II. Országos Slam Poetry Bajnokságra 150-en jelentkeztek, de pénteken a színpadon már csak 25 induló magyaráz (24, mert egy nem jött el) négy órán keresztül. Köztük még sincs olyan, aki ne lenne a konferanszié, a zsűri, a többi versenyző és a közönség egy részének személyes jó barátja, illetve aki korábban ne kapott volt már valamilyen díjat a konferansziétól, a zsűritől, a többi versenyzőtől vagy a közönség legalább egy részétől.
A 24-ben voltak rutinosak és olyanok is, mint például Terján Nóra aki életében másodszor szavalt. Ehhez képest a tavalyi 3. helyezett Pion István nem jutott be. Persze a szövegekből rögtön lejött, hogy melyik előadó hány éves, mennyire olvasott és hányadik versét adja elő éppen. De ez nem feltétlenül jelent sokat: az előválogató zsűri kifejezetten új arcokat is akart, a tavalyi győztes, az Akkezdet Phiaiból ismert Süveg Márk Saiid pedig saját bevallása szerint nem olvas és fogalma sincs a verselés szabályairól.
A sorrendet egy kalapból húzták a színpadon, és már indult is a „sehonnai bitang slammer” öndefiníciója: „nekünk kell kimondani, amitől félsz”. Idén kevesebb volt a közéleti téma, de Keszég László örült ennek. A zsűritag, rendező, színész szerint ugyanis a privát témák érzelmeket, nagyobb gazdagságot jelentenek. Habár Magyarországra a slam csak 2006-ban tört be, Keszég szerint már le is zajlott egy generációváltás. Az is egyértelmű, hogy a színpadi én, az ego idén már nemcsak mint exhibicionista, mindegy hogy mit, de beszélni akaró slammerként jelenik meg, hanem a verselők keresni kezdik, kik ők és mit akarnak. Megtudtuk például, hogy „a slam poetry-n nincs mit lefordítani, a slam az új pogó”, később kiderült, hogy talán inkább az új punk.
Az igazán fiatalokon, a középiskolai slamtagozaton és művein látszott, hogy a szerzők még nem heverték ki a tinédzserkori depressziót és a szünetben a backstage-ben kicsúszott egy „ezek után még minek lépjek fel?” is. De közöttük is volt olyan, akinek van mit villantani: a nemrég érettségizett Kemény Zsófi persze komoly családi háttérrel indult („Eszterházyt óvoda óta tegezi” és több írót látott már cipőbe hányni, mint ahány éves). Hasonlóan személyes a szegény szomorú szingli panasza, aztán láttunk vidám vakrandit, volt, aki boldog kövéren (a „Join the fat side!” egy második helyezést ér), a határon túliak pedig a költészetnek vallottak szerelmet vagy éppen az akut párzási pánik miatt dühöngtek. (André Ferencnek ezúton is köszönjük a „nemzeti dohányinger” és az „undorfin” szavakat!)
Azért Tarr Béla idén is többször előjött, elsült egy vakkomondor, egy mutyi, mutyifalva, idén is volt elvándorlás, Müller Péter Sziámiból kicsúszott egy Tyirityán, Tengler Gergely TG, a Kifordított Fiú pedig Orbán Viktor képét vetetné le a nagymamával, a saját és a húga tablófotója közül. Horváth Kristóf Színész Bob olyat tolt, hogy az a jogvédők Szózata lehetne: fél percre beleragadtam egy elismerő torz mosolyba és megbántam, hogy majdnem megbántam, hogy eljöttem. De a közéleti témák tényleg eltörpültek és Keszég ennek örül.
Persze Keszég eleve más szemmel nézi az egészet, ugyanis őt kérték fel, hogy hozza létre az első magyar slam színházi produkciót. (Hogy ennek van létjogosultsága, azt az epikussá vált tüntetünte új remixe, és a szünet után lenyomott verses légtornaelőadás igazolja.) A darab témája sem lenne közéleti, inkább elvonatkoztatna. A rendező a projekthez elsősorban pénzt keres, de 10-12 olyan slammert is, aki „képes 3-4 évig kitartani a színház mellett, tud koncentrálni és nem megy tönkre a feszültségtől”. Nem siet, azt mondja, „nem szabad ezt siettetni”.
Ráadásul most meg is ijedt egy kicsit. „Sajnos elkezdett kommerszbe elmenni az egész, azaz túlságosan is sikerorientált volt, de itt most rendes költészet van, a mezőny erősebbnek tűnik, mint a tavalyi” – így örül a bajnokságnak. „A slamnek hátrányára válik a népszerűség, ez a színház ellentmondása” – mondja még, aztán rohannia kell vissza a színpadra, úgyhogy az este legdurvább paradoxonja feloldás nélkül marad.
A végeredményéről pénteken öttagú zsűri döntött. Ez három szakmai delegáltat jelent, Keszég mellett Ladik Katalin performer és Bencsik Ádám Ponza ült, illetve a műsorvezetők a helyszínen kiválasztottak két személyt a nézők közül is – véletlenül őket is személyesen ismerték. A győztes teljesen egyértelműen idén is Süveg Márk Saiid, produkciója olyan sebesen húzott el az összes többi mellett, hogy attól megsüketültünk, és percekig senki sem tudott megszólalni a teremben. „Nem számítottam rá, hogy a taps is nehezen indul el utána” – mondta a díjátadó után, és azután, hogy kihámoztam a könnyes szemű ölelgetős gratulálók gyűrűjéből. A pontszámokban csak tizedesek választják el egymástól a versenyzőket, de az első helyezett úgy tűnik, nem kérdés.
Aki az Országos Slam Poetry Bajnokságot megnyeri, nemcsak könyveket és BP-pólót kap, hanem képviselheti Magyarországot az európai nemzetközi versenyen. Ezt tavaly Antwerpenben tartották, Saiid ötödik lett. Azt mondja, színes volt a versenyzőtábor, de hogy egy-egy nemzet slamjére mi lehet igazán jellemző, azt nem tudta meg. „Oda eleve felesleges lett volna hazai dolgokat vinni, globális sztori kellett” – olyan, amit minden nemzet megért, mondja, és kiderül, a pénteki nyertes előadáshoz is így jött az ihlet. „Ez volt életem eddigi legőszintébb szereplése – de azért jó lett volna átadni a stafétát, mert bár gratulálnak, nem mindenki örül” – mondta. Saiid a végső körben azért mondott szokásos slam helyett egy egyszerű köszönőszöveget, hogy lepontozzák, de a terve nem vált be. „Végül is egy teljes évi teljesítményt díjaznak” – mondja, szerinte ezért inkább kupasorozatot kellene szervezni, nem bajnokságot.
Keszég szerint viszont fontosak a versenyek, még ha kicsit belterjesek is, mert ez megerősítés a költőknek. „A versenyek összefoglalók, arról szólnak, hogy mi volt eddig, nem arról, hogy mi lesz.” A slammerek meg azt mondják, ebben a három perc tizenöt másodpercben lehetnek önmaguk. „Adrenalin, izgalom, öröm, csalódás, lámpaláz, hányinger, 3 perc, mámor.” És úgy tűnik, ennyire kitárulkozni legfeljebb néhány száz barátjuk előtt mernek.
Ezt a cikket a Facebook-oldalunkon kommentelheti.