A Művészetek Palotájában fellépett egy újcirkuszi produkció. Előző héten már megpróbáltam kideríteni, hogyan kell egy ilyet élvezni, most el is mentem rá. Valóban elképesztő látványos volt, a művészek tényleg fantasztikusak, de nem vagyok benne biztos, hogy a lenyűgözöttségen kívül érzek mást is. És akkor a sznobizmusról még nem is beszéltünk.
Azzal ültem be a Finzi Pasca Társulat La Verità című művészcirkuszára a Müpában, hogy végre kiderítem, mit kell éreznie a nézőnek egy kortárs táncelőadás / performansz / balettbe öltött cirkuszakármi alatt. Ez egyáltalán nem sikerült, viszont meglepően nézőbarát volt az egész.
Megpróbálnám leírni, hogy miért, de az az igazság, hogy valószínűleg jobban járunk ezzel:
A Verità botrányosan, elképesztően gyönyörű. A kép hátterében az egy színpadnagyságú Salvador Dali-kép, és ez a társulat lép majd a szocsi olimpiai záróünnepségén is. Itt van, ami tetszett, és ami nem – egyetlen listában.
Általában a cirkuszra azért elég jellemző, hogy a sok látványelemből a végére valami kusza, fejfájást okozó kavalkád lesz. Még igazabb ez az olimpiai megnyitókra, illetve gyakorlatilag bármire, aminek a nevében benne van, hogy „show”, óriási stadionban tartják, kell hozzá színpadtechnika, és középen ki van világítva valami. Ehhez képest a Verità úgy látványos, hogy gyönyörű, és úgy gyönyörű, hogy visszafogott. Persze azért egy csomó szempontból elég giccses.
Azt gondolnánk, hogy egy olyan műfajban, ahol a történetek túlnyomó többsége (vagyis szó szerint minden egyes történet) az emésztő erejű szerelemről szól, valamennyi vibrálás azért alapkövetelmény. Ehhez képest ez a valóságban csak a legritkább esetekben működik, talán mert elég nehéz az emésztő erejű szerelemről ábrándozni, miközben valaki épp behajlított kézzel tartja a levegőben a partnerét. A Finzi Pasca előadásában nem is ez a legnehezebb trükk, valamiért mégis vibrál a színpad – ráadásul úgy, hogy az egyik szerelmespárban egy fabábú az egyik táncos.
Magában az előadásban is van egy csomó Dali-utalás (bajszos maszk, rinocéroszfejek, búvárruha), a beszélgetésben pedig megemlítik Amanda Leart, és egyszer konkrétan nekiállnak elemezni a Dali-vásznat. Mégis úgy érzem, hogy ezek a beszélgetések elsősorban inkább csak összekötik a számokat, annak ellenére is, hogy valamennyire azért nyilván magát a koncepciót magyarázzák. Abban megint csak nem vagyok biztos, hogy mekkora sikerrel, sőt igazából abban sem, hogy egyáltalán valódi magyarázatkísérletek-e.
Ez egy esti előadás Budapest messze legnagyobb színházában, attól az együttestől, amelyik két hónap múlva az olimpiai zárószámot is előadja majd. Magyarországon persze elég olcsók a színházjegyek (az biztos, hogy a jegyárakból nem jön össze annyi, mint amennyit Nyugat-Európában kapnának), de így is körüllengi az előadást egy jó adag sznobizmus.
Ezt teljesen értik az előadók is, akik egy csomót utalgatnak erre, például akkor, amikor egy jelenetben turistákként sorolják a Dali-képről jellemzően elmondott kliséket. Viszont azért ők is masszívan építenek egy csomó művészettel azonosított klisére, például imádják a dallamosan előadott románc nyelvű mondatokat, amiben egy kicsi sznobizmus azért valószínűleg van.
Egész végig az volt a fejemben, hogy ez a megfoghatatlan műfaj, amit most épp az újcirkusz nevű performansz képvisel, valószínűleg elsősorban ugyanolyan társasági esemény, mint régebben egy opera vagy egy balett volt. A Finzi Pasca Társulat látványos, gyönyörű, egészen fantasztikus előadást tartott, elképesztő artistákkal és pazarlóan gyönyörű díszletek között, amit tényleg mindenki élvez, mert annyira rendkívüli az egész, és olyan tökéletesen rá lehet csodálkozni.
Továbbra sem értem, mit kéne éreznem a lenyűgözöttségen kívül. Ha pedig csak ennyit, akkor abban nem vagyok biztos, mit lehet kezdeni egy olyan műfajjal, ami úgyis mindig ugyanazt a reakciót váltja ki. Azt viszont igazán ügyesen.
A Finzi Pasca Társulat La Verità című produkciója kedden, szerdán és csütörtökön látható a Művészetek Palotájában, este 7-től.