Vidnyánszky Attilát hamar utolérte a sorsa: már a második nemzetis premierje, a Johanna a máglyán után pedofíliát kiáltott a Bors. Azt kifogásolták, hogy az előadásban szereplő egyik kisfiú egyszer megérinti egy disznó pöcsét. Ezt a pénteki előadásban nem láttuk, de nem is fontos. A Johanna szamár- és disznópöccsel, pucér (műanyag) mellekkel együtt is éppen annyira pedofil vagy veszélyes a fiatal nézőkre, amennyire Alföldi Róbert előadásai voltak: a legkisebb mértékben sem.

Udvaros Dorottya, aki a Hordók anyját játssza a Johannában, korábban azt mondta az Indexnek, hogy ez a Paul Claudel - Arthur Honegger mű olyan, mintha jönne valami felénk, ami robog és magával sodor. Igaza volt, tényleg magával sodor, hogy aztán sajnos jól ki is zökkentsen. 

Pedig magyarországi színpadon ilyet nemigen látni (nyilván a legtöbb helyen nem is lenne rá pénz) valóságos orgia a szemnek és a fülnek, amit Vidnyánszky a színpadra tett. Hatalmas tablók elevenednek meg, sokszor azt sem tudjuk, hogy hova nézzünk. A színészek mellett követhetjük a Bozsik Yvette Társulat táncosait, a MÁV Szimfonikus Zenekart, a Budapesti Stúdió Kórust, a Honvéd Férfikart és a Kodály Zoltán Magyar Kórusiskola gyermekkarát. Nemcsak a művészek száma és párhuzamos munkája lenyűgöző, hanem a díszletek és a jelmezek is. Bejön például élő szereplőkkel eljátszva a finnek egyik legszebb festménye (Hugo Simberg: A sebesült angyal), de amíg ezt követjük a szemünkkel, ezer más részletről, történésről maradunk le. 

Johanna a máglyán emlékszik vissza élete fontos momentumaira, a tárgyalásától egészen a gyerekkoráig özönlenek az újabb és újabb képek. És amikor már majdnem teljesen elveszünk, amikor már majdnem teljesen beszippant a látvány és a zene, akkor a rendező fogja magát és jól kirángat a forgatagból. Először csak egy vicc Daniel-Cohn Bendit, EP-képviselő nevével (nem vicces amúgy kicsit sem), aztán kiderül, hogy Johanna elveszejtői (a lány sorsa egy kártyajátékban dől el, amelyben cinkelt lapokkal játszanak a hatalmasságok) zöld/liberális EP-képviselők, akiknek - rövidlátók kedvéért - nemcsak a képeit hurcolják körbe a színpadon, hanem el is harsogják a neveiket.

A Nemzeti Színház magazinja szerint Vidnyánszky hezitált, hogy ez bekerüljön-e az előadásba.

"Claudelék konkrétan megnevezik a francia történelem akkori dicstelen szereplőit. Hogyan jön át ez ma? Hogyan tudok erről ma hitelesen beszélni egy mű által: ha "szimbolikus" maradok, vagy ha konkrét leszek? Az aktualizálás hatása erős és érthető, de nem "veszít-e" ezáltal a mű, amely mindig több az aktuálisnál?"

Úgy tűnik, hogy nemcsak, hogy veszített, de majdnem teljesen el is veszett a kisstílűség, a szájba rágás és a rossz ízlés miatt. 

És ez csak az egyik baj az előadással. A másik, hogy a fantasztikus látvány nincs megtöltve valódi tartalommal. Johanna nagyon nagyon nagyon jó, a gonoszok meg nagyon rosszak. Johanna hófehérben van, a rosszak talpig feketében. Johannában nincs egy szemernyi kétség sem, nincs semmilyen belső konfliktusa. Az átlagember még azon is többet töri a fejét, hogy mit vegyen a közértben, mint Johanna azon, hogy egyszerű parasztlány létére háborúba induljon. Persze ő nem átlagember, szent és szűz, ez legalább nyolcvanszor el is hangzik.

De nincs igazi konfliktus a másokkal való viszonyában sem. Ugyan felveti a Szent Domonkosnak, aki utolsó óráiban vele van, hogy a papok is ellene vannak, de az egy mondattal leoltja, hogy ugyan dehogy, a sátán hívei, azok vannak ellene, nem a papok. Akkor ezt meg is beszéltük. És hiába dicsértesen rövid, alig másfél órás az előadás, azért másfél órába is kéne némi feszültség, valami több annál, hogy Johanna tiszta és a szeretet nevében cselekszik. 

Színészekről írni ebben az esetben nincs sok értelme. Ez a fajta színház nem ad túl sok lehetőséget nekik, a Johannát játszó Tompos Kátyán kívül másoknak itt nem osztottak lapot. Blaskó Péter kenetteljes Domonkos, Udvaros Dorottya gonosz Hordók anyja, Bodrogi Gyula meg alig szereplő Lisztes molnár. Johanna meg ugye nagyon jó és teljesen, abszolút szűz.

Az előadás utolsó képe megint szép, felemelő (szó szerint), nehezen felejthető. Arra jó, hogy újra eszünkbe jusson, milyen kár ezért a sok pénzért, energiáért, ennyi ember munkájáért. Hogy milyen jó lett volna, ha nemcsak a szemünknek, hanem az agyunknak és a szívünknek is jut valami.