- Hogy tetszik, fiam?

- Egész jó, csak az elején unalmas volt.

- Hát igen, dögunalom.

Apa és fia beszélgettek így a Nemzeti Színház legújabb bemutatója, a János vitéz szünetében. És ezzel meg is fogták Vidnyánszky Attila új rendezésének lényegét, ez az előadás ugyanis hosszú (háromórás) és unalmas.

Pedig sokan várták, hogy milyen is lesz Vidnyánszky János vitéze, hiszen a korábbi igazgató, Alföldi Róbert verzióját többek között ő is keményen kritizálta. Akkor, még a Debreceni Színház igazgatójaként azt mondta, hogy az előadás hibája nem a meztelenkedés, hanem a szerző üzenetének meghamisítása. Ebben a nyilatkozatában üzenete meg először azt is, hogy szívesen igazgatná ő a Nemzetit.

Anno a Jobbik is kiakadt Alföldi értelmezésén, Pörzse Sándor képviselő el is panaszolta a parlamentben az államtitkárnak, hogy a "János vitézben Juliska a Nyugati pályaudvarnál prostituáltként dolgozik". Megnézni az előadást nyilván ekkor sem jutott idő, de arra sem, hogy legalább a főszereplőknek utánanézzenek, és kiderítsék, hogy Jancsi szerelme Iluska. (Kritikánk arról az előadásról itt olvasható.)

Mindegy, ez már rég volt, most itt van nekünk az új, igazán nemzetis János vitéz. Családi előadásként hirdetik, vagyis olyan programként, amin a gyerek jól szórakozik, de a felnőtteknek is mond valamit. (Mint például A Lego kaland, már a párhuzamért is elnézést kérünk.)

A kerettörténet szerint együtt, a színpadon folyamatosan jelen lévő gyerekszereplőkkel közösen poroljuk le és ütjük fel a János vitézt, és szépen elmerülünk a történetben. És itt az első probléma, hogy ez a János vitéz egy kicsit sem lett leporolva. Az iskolában unalomig megismert sztorit halljuk újra, pont úgy, ahogy annak idején elővezették nekünk. Aktualizálás, kikacsintás, bármilyen utalás arra, hogy azért 2014 van, hogy ez a történet itt és most miért lehet fontos nekünk, alig akad.

Ráadásul ez az előadás gyerekeknek túl hosszú, a sok zenés-táncos betét, hosszan kitartott kép alatt unatkoznak, a poénok jelentős részét pedig nem értik. De ha az előadás inkább felnőtteknek szól, akkor is baj van. Mert egy felnőttnek, sőt már egy kamasznak is, annál azért több kell, mint hogy felolvassák neki a János vitézt úgy, ahogy Petőfi megírta.

Vidnyánszky Attila rendezéseinek egyik nagy erőssége, az emlékezetes, grandiózus képek is hiányoznak. Tündérország ugyan tényleg hatásosan jelenik meg, de ettől eltekintve a színpadkép is unalmasabb, nem ég úgy belénk, ahogy például a Johanna bizonyos képei. Az előadás nagy részében egy hatalmas tulipános láda körül ugrálnak a szereplők.

A végén a Tündérországban játszódó részeket Törőcsik Mari hangján halljuk. És ekkor tűnik fel igazán, hogy mennyire hiányoztak végig a színészek. Ebben az előadásban csak egy ember, a János vitézt alakító Mátray László (a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházból) kapott lehetőséget. Végig nagyon hősies, de ennyi. Nem tudja érzékeltetni az utat, ahogy Kukorica Jancsiból János vitéz lesz, mert három órán keresztül egyformán hűséges, bátor, nagyszerű. Iluska (a színészhallgató Zsigmond Emőke) és a mostoha (Szűcs Nelli) még Jánosnál is egysíkúbb figurák, esélytelen, hogy a színésznők megvillanthassák a tudásukat. Iluska egyszerű, tiszta lény, a mostoha meg gonosz és még a segge is hatalmas. (Mennyivel érdekesebb volt Udvaros Dorottya ezerszínű, dögös, féltékeny, sértett, sebzett mostohája.)

A színpadon egyébként szinte soha nincsenek húsznál kevesebben, mert a Színház- és Filmművészeti Egyetem IV. éves színész hallgatói és a Kaposvári Egyetem Színházi Intézetének II. éves hallgatói végig részt vesznek az előadásban. Sajnos ők sem bizonyíthatnak, iskolásan elszavalják a nekik jutó verssorokat, de egyikükre sem figyelünk fel, egyikük sem hagy nyomot.

A János vitéz tulajdonképpen illik a sorba. Ugyanazzal a szándékkal készült, mint Vidnyánszky korábbi nemzetis rendezései, a Vitéz lélek vagy a Johanna a máglyán. A tisztaság, az egyszerűség, a jóság dicséretét zengi.

Foglalkoztat már régóta, mert nagy mű, és mert fontos, felmutatandó számomra az üzenete. Petőfi azt sugallja, hogy egy tisztességes, hűséges tett sor végén egy lélek jutalmul megkapja élete szerelmét, a tiszta Iluskát.

– nyilatkozta a műről a rendező. Ez szép, de unalmas. Már annyiszor láttuk, gyerekkorunk óta ilyen meséket hallgatunk. Most már szeretnénk valami összetettebb, feszültebb, több dimenziós előadást látni a Nemzetiben. Valamit, ami arról beszél, ahogy élünk, itt és most.