Annyira sokan voltak kíváncsiak a Katona József Színház politikai színházról szóló vitaestjére, hogy a rendezvényt át kellett tenni a kantinból a színházterembe. Na jó, lehet, hogy nem annyira a téma, mint inkább a vitapartnerek vonzottak telt házat, ők ugyanis nem szoktak túl gyakran leülni egymással. A Katonában

• Ascher Tamás, a Katona József Színház főrendezője,
• Oberfrank Pál, a veszprémi Petőfi Színház igazgatója,
• Schilling Árpád rendező, a Krétakör alapítója,
• és Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház igazgatója ültek le beszélgetni.

Ketten jobboldali, ketten pedig inkább balliberálisnak tartott alkotók, de a szervezők arra is ügyeltek, hogy a videobejátszásokban megszólalók aránya is kiegyensúlyozott legyen. A téma tehát a politikai színház volt, amíg Schilling Árpád meg nem unta, és neki nem rontott Vidnyánszkynak, hogy végre beszéljenek a szerinte fontos kérdésekről is.

Addigra kiderült, hogy Ascher Tamás szerint mivel Magyarországon nem mennek jól a dologok, szükség van politizáló színházra, de nem pártpolitikai értelemben, inkább mint egy olyan helyre, ahol kutatják a társadalmi, emberi viszonyokat. Vidnyánszky Attila viszont elmondása szerint ritkán vetemedik politikai gesztusokra a színházban. Veiszer Alinda, a vita vezetője emlékeztette, hogy az általa rendezett Johannában éppenséggel vetemedett, amikor EP-képviselők és nyugat-európai lapok képeit mutatták fel a színpadon mint Johanna elveszejtőit. A Nemzeti igazgatója szerint ekkoriban sok külföldi lapban „megpiszkálták”, de válaszlehetőséget nem adtak neki. Ez, és az, hogy számára a keresztény gyökereitől félő Európa értelmezhetetlen, adta a politikai gesztus alapjait.

Kézcsók Alindának

Schilling Árpád nem hiszi, hogy létezik nem politikus színház. A Krétakör legutóbbi produkciója, A Párt kapcsán elmondta, hogy ott sem érezte soknak a politikát, sőt, voltak olyanok is, akik még határozottabb állásfoglalást, és kevesebb esztétizálást vártak volna. Oberfrank Pál máshonnan közelíti meg a színházat, már csak azért is, mert amikor Veszprémben politizálni próbáltak a színpadon, a közönség köszönte, nem kérte. Különben is elsősorban azt akarja üzenni a színházzal, hogy az élet szép és van remény, olyan színházat akar, ami után az ember hazamegy, és megcsókolja a felesége kezét. Ezt demonstrálta is Veiszer Alindán.

„Mi tudja éltetni ezt a nemzetet? Mitől fog tovább élni? Hogy tudja magát reprodukálni? Hogy lesz egészséges hangulat, még több mosolygó ember? Ilyen színház is lehet. Miért baj ez?” – sorolta a Nemzeti igazgatója is a preferenciáit. Hozzátette, hogy ő igeneket mond a színpadon, ki is gúnyolták ezért.

„Mással is foglalkozik Vidnyánszky Attila, mert olyan hatalomkoncentráció van a kezében, hogy eldöntheti, hogy mi mehet és mi nem, ki kap pénzt és ki nem, ki csinálhat színházat és ki nem” – csapott a közepébe Schilling, és innentől vége is volt a viszonylag békés beszélgetésnek. Vidnyánszky szerint a Krétakör vezetője azért mondja ezt, mert meg kell felelnie azoknak, akiktől pénzt kap, akik azért finanszírozzák, hogy folyamatosan provokáljon. Szerinte felesleges egymást cincálniuk, nincsenek új érveik, mégis el kéne kezdeni egy új párbeszédet a szakma valós problémáiról. A Magyar Művészeti Akadémia (MMA) kezdeményezett is egy ilyen konferenciát augusztusra.

Micsoda aljas hazugság, micsoda rágalom

Oberfrank Pál elmondta, hogy ő is elindított egy beszélgetéssorozatot, többek között Marton Lászlóval, a Vígszínház korábbi igazgatójával. Szerinte a mostani kegyelmi állapot alkalmas arra, hogy felmérjék a szakma problémáit, a listán az elsők között szerepel a Schilling által többször említett független színházak finanszírozásának rendezése. „A kegyelmi állapot ott kezdődik, hogy bizonyos minimumokban meg lehet állapodni. A Művészeti Akadémia említését nem kísérte volna gunyoros mormogás itt, ha tavaly amikor Alföldit és színházát lebuzizta Kerényi, megszólalt volna” – reagált Ascher, mire a közönség tapsolni kezdett.

„A kegyelmi állapot ott következik el, hogy amikor Kerényi Imre lebuzilobbizza a Színművészeti Egyetemet, akkor nem azt mondjuk, hogy ez nem szép stílus, hanem kikérjük magunknak. Egy állami kultúrpolitikus, egy miniszterelnöki megbízott nem beszélhet így. Amíg ez nincs kimondva, amíg az MMA sunyít, lapít, nem szól semmit, egy jobboldali újság nem írt róla, holott Kerényi nemcsak buzizott, hanem uszított, azt a látszatot keltve, hogy a színművészeti oktatási főhatalom olyan emberek kezében van, akik szembemennek a keresztény Európával. Micsoda aljas hazugság, micsoda rágalom" – folytatta, hozzátéve, hogy sem az MMA, sem a Teátrumi Társaság (ennek Vidnyánszky a vezetője, Oberfrank pedig tagja) nem emelte fel a szavát.

Sunyítotok, lapítotok, nincs kegyelmi állapot.

„Nem mi vagyunk itt többségben Pali, legközelebb a Nemzetibe szervezzük a vitát” – viccelődött Vidnyánszky, hozzátéve, hogy nagy dolog lenne, ha elindulna egy új világ, ahol egymás fájdalmát, sérelmeit kölcsönösen tiszteletben tartanák, ő ugyanis úgy érzi, hogy az ő fájdalma kevésbé számít. „Több évtizedes fájdalmak vannak, ezért van az, hogy a reakciók nem elég tiszták, nem elég egyértelműek.” Ascher szerint a király szíve a trónon tele van fájdalommal, meg annak is fáj a szíve, akit deresre húznak, de a kettő valahogy mégsem egyforma.

A sérelmek elfelejtése vagy éppen összeírása még jó ideig téma volt, a vita néha egészen mulatságosan belterjessé vált.

Vidnyánszky: Tamás, én összeírom a sérelmeinket háromszáz évre visszamenőleg.

Ascher: Csak rögtön hagyd ki a Gobbi Hildát, mert az tévedés.

Végül Veiszer Alinda azt javasolta, hogy Vidnyánszkyék határolódjanak el Kerényi szavaitól, mert talán már ez elég lehet ahhoz, hogy meginduljon valami eredményesebb párbeszéd. Ez, ha nem is könnyen, de sikerült, a Nemzeti igazgatója kimondta, hogy amit Kerényi mondott, annak vállalhatatlan a hangneme és tartalma is. Végül ő is tapsot kapott a Katonában.

(A Katona József Színház KP – Kultúrpolitika Veiszer Alindával című vitasorozatának ez volt a negyedik estje, természetesen folytatják a megosztó témákról szóló beszélgetéseket.)