A darabok bátran, a szakma óvatoskodva beszél a politika és színház kapcsolatáról, színházpolitikáról és politikai színházról. Megnyílt a XIV. Pécsi Országos Színházi Találkozó.

„A hatalom gyűlöli a népet, a nép gyűlöli a hatalmat, és mindketten gyűlölik a politikát” – hangzik az újvidéki versenydarab, az Opera Ultima elején. Az előadás szerint a város vezetésétől pecsétes levél érkezik, amelyben arra utasítják a társulatot, hogy operát játszanak, holott a prózai társulat nem tud énekelni, pénz sincs rá, de a hatalom kedvében kell járni Operettországban, csak így van esély a túlélésre. A történet abszurditásában sem elrugaszkodott a valóságtól, Zalaegerszeg Megyei Jogú Város Közgyűlése például 2012-ben a klasszikus operett-előadások számát egy rendeletben legalább egy előadásban határozta meg. „Hangosan énekelni, hogy ne hallják, hogy hányok” – kétségbeesés és düh árad a színpadról, ahol az első felvonásban a kényszerből előadott A sevillai borbélyt látjuk papírdíszletek között, klisérombolással és virtuóz játékkal, a másodikban a színészek fellázadnak a politikai nyomásgyakorlás ellen az egykori forradalmi mű, a Figaro házassága kereteit szétbontva. A darab hangos siker, Hoppál Péter leendő kulturális államtitkár is tapsol a nézőtéren, majd éjfél körül fél kézzel zongoraleckét ad a Művészbüfénél a színészeknek, rendezőknek, kritikusoknak, mégiscsak ő a karnagy.

A POSzT szakmai beszélgetéseit Lévai Balázs viszont azzal nyitja, hogy a Magyar Narancs szerint ez a fórum túlzottan a béke szigete. Szerinte a szakmai beszélgetés tartalmassága nem függ attól, hogy hány becsületsértés hangzik el, ennek szellemében itt valóban a szakmai kérdésekre próbálnak a résztvevők koncentrálni, ám ezen kérdések között egyre gyakrabban felmerül a politikai színház definíciója, szerepe, amely egyenes úton visszavezet a végletekig megosztott, jobb- és baloldali színházi szervezet mögé tömörült szakma kérdéséig. A két válogató, Császár Angéla és Sándor L. István által kezdeményezett, a magyar színházi élet problémáiról szóló beszélgetésen is tapintható a fojtott feszültség, a „mi” és „ti” közeledése többek szerint azért is lehetetlen, mert botránykommunikáció zajlik, emellett pedig mindenki a saját szurkolótáborának beszél, nekik próbál megfelelni a közeledés helyett. Kovács Bálint kritikus szerint valós párbeszéd nélkül viszont törvényszerű, hogy az egyik fél fog felülkerekedni, mégpedig az, amelyik metaforikusan vagy ténylegesen politikai hűségnyilatkozatot írt alá. 

Szűcs Katalin Ágnes kritikus szerint nagyon könnyű úgy elintézni valamit, hogy egyik kutya, másik eb. „Nem próbálunk a mélyére menni a kérdéseknek, meg vagyunk osztva, hadakozunk, oszt’ annyi.” Szerinte Vidnyánszkynak nincs igaza, mikor felhánytorgatja, hogy őket nem hallgatták meg az első előadó-művészeti törvény meghozatalakor. „Mindenkit meghallgattak, mindenki kommentálhatta a törvénytervezeteket szabadon, de Vidnyánszky nem volt ott az egyeztetéseken, nem tudom, ő hol próbálta meg a saját érdekeit érvényesíteni. Amíg a szakma egy része nem a szakmán belül próbálja meg megvívni azokat a nyilvánvalóan nehéz csatákat, hogy ki hogyan gondolkodik a magyar színházról, hanem meg akarja úszni a kollégákkal való vitát és egyeztetést, azzal érvelve, hogy veletek nem lehet beszélni, mert nem hallgattok meg, és szalad a politikához, akkor áll elő a jelenlegi helyzet, hogy a politika mindent eldönt. Eldönti, kivel tárgyal, kivel nem, nincs benne szabály, hogy melyik szakmai szervezetet kérdezi meg, milyen bizottságba kit hív. Amíg ezek a játékszabályok nincsenek tisztázva, csak a sérelmek sorolgatása marad, amelynek nincs semmi értelme. Legalább a játékszabályokat közösen kellene kicsikarni.”