A Fröccs az elmúlt évadban a felnőtt lét kihívásait vette végig, gyerekvállalástól a megcsaláson át a külföldi munkáig. Mi a multivilágról szóló előadást néztük meg, ahol többek között arról beszélt, milyen rossz, hogy sosincs meg a lehetőségünk, hogy kényelmesen hátradőljünk, mert mindig hajszolnak minket a következő állomásra. Ez miért nem egészséges?

Tíz évig voltam versenyszférás vezetők mellett coach. Gyakran lehetett látni, hogy már nagyon fiatalon kialakulnak krónikus betegségeik, mert a stressz utáni egyensúly-helyreálláshoz nem kapnak időt. A részvényeseknek biztosan hasznára lesz ez a hajtás, de elgondolkodtató, hogy egyes kutatások szerint a jól szituált és iskolázott emberek közül a menedzsereknek a legalacsonyabb az átlagéletkora. 

A szervezetünk úgy működik, hogy elég jól bírunk egy csomó váratlanul jövő stresszt. Ilyenkor minden energiánk a menekülésre vagy harcra megy el. Meg is van a berendezésünk erre: az adrenalin, a szívünk, az érrendszerünk. De ha túl korán jön a következő stressz, és nem kapunk elég időt arra, hogy a laboratóriumi értékek visszaálljanak a normál szintre, akkor mozgósított állapotban marad a szervezet: innen jön a sok gyomorsav, a magas vérnyomás. Minden testi tünet, hacsak nem méregről van szó, pszichoszomatikus, tehát lelki okokból ered.

Mi a különbség coaching és terápia között?

A coach hozzáállása inkább szurkolói, mert az elvárás nagyon teljesítmény-központú: a megbízó cég azonnal mérhető eredményeket kíván. A coaching korlátozott ideig tart, aktuális problémákkal dolgozunk, házi feladat is lehet akár, bár én inkább csak házi gondolkodnivalókat ajánlok. Egyes coachok mindenféle teszteket csináltatnak, diagramokat rajzoltatnak -- nekem ez laborszagú, és szerintem ronthatja a bizalmat a coach iránt, de eredményeik nekik is vannak. Ezzel szemben egy terápia „egyéni megrendelésre” épül, senki nem hajszol bennünket, és a fő hangsúly a magánéleti problémákon van. Ehhez mindenképpen pszichológusi vagy mentálhigiénés végzettség kell, hiszen a mélyrétegek kibányászása nem veszélytelen, és ezeket a veszélyeket coachvégzettséggel nemigen lehet kellő alapossággal ismerni. 

Az előadásokon melyik témát szerette legjobban az eddigi negyven közül?

A társulat színészeinek hátborzongatóan szép alakításai miatt nagyon szerettem a „Szégyen a családban” témát, ilyen volt például az alkoholista anya lánya, aki már nem is reagál a hazugságokra. Sok jópofaság volt az esküvőkről szóló előadáson, amiben komoly szerepet kapott a pár családjainak összeférhetetlensége is. És szerettem a „Miért mindig az kell, aki nem kapható?” párkapcsolati témát is.

Tényleg, miért mindig az kell, aki nem kapható?

Ez egy olyan személyiségtípusra jellemző, akinek az ideálja nagyon nagy távolságra van a reális énjétől, ezért irreálisak a választásai. Nem akar olyat, akin valami bibi van, ezért túl magasról akar választani, csakhogy ehhez képest ő végül is nyomorultnak érzi magát. Nem fogad el olyat, aki őt is elfogadná: akinek én kellek, az már nem lehet jó, mert én nem vagyok oké. Van erre egy találó mondás is: „Én be nem tenném a lábam egy olyan klubba, amelyik felvenne a tagjai közé.”

A előadásain szóba kerülnek a folyton elismerést hajszoló, törtető emberek is: arról beszélt, hogy ez sokszor a szeretetkapcsolatok hiányából, vagy abból fakad, hogy nem bízunk a szeretetben. Miért?

A szeretet a másik ember örömteli közelsége, ami azt üzeni, hogy jó velünk, hogy mi elfogadhatóak vagyunk. A legtöbben kapunk olyan üzeneteket, hogy nem elég, hogy létezünk, önmagunkban nem vagyunk okék. A szeretetnek ezt a hiányát sokan az elismerés révén próbálják pótolni: nem vagyok ugyan szeretetreméltó, de ha teljesítek, akkor kapok elismerést, ha pedig hasznos vagyok, akkor szükségük van rám, és akkor mégis jogom van az élethez. Sok ember nincs jóban a közelséggel, mert nincs jó tapasztalata erről az élményről. Ehelyett azt választja, hogy mindig valamit, valakit szolgál, mert úgy gondolja, hogy amíg szükség van rá, tehát amíg jól teljesít, nem fogják mások ellökni maguktól. Az önbecsülés felépülésének megvan a maga ideje. Úgy tűnik, pótolhatatlan a maga rendes idejében elmaradt elfogadás és bátorítás.

A teljesítéshez való viszony akkor lesz normális, ha van egy azonosulásra alkalmas apafigura, aki történetesen lehet egy nagyszerű tanár vagy edző bácsi is, de kell valaki, aki a férfi-princípiumot képviseli: bírom, csinálom, bátor vagyok, ügyes vagyok. A női princípium pedig a biztonság, elfogadás, kapcsolódás, megértés, együttérzés.

Ebben különböznek a nők és a férfiak?

Nagyon káros tévedésnek tartom, hogy az egyenlőséget sokan valami uniszex megoldásban keresik. Holott a valóságban annál könnyebben boldogul egy pár, minél világosabb köztük a szereposztás. Ennek a szereposztásnak nem kell feltétlenül hagyományosnak lennie, csak hadd lehessenek biztosak benne, hogy mit várnak tőlük, illetve hogy ők mit várhatnak a párjuktól.

Az agyunk berendezése olyan, hogy a férfiak döntő többsége inkább a műveleti, racionális, információkra épülő gondolkozást követi, a nők pedig intuitívabbak, a tényekből adódó élményt élik meg erősebben és mélyebben, ezért jobban is emlékeznek a történésekre. Orvosilag is kimutatható, hogy a férfiak két agyféltekéje között sokkal kevesebb híd van, mint a női agyban. A férfi könnyebben szigeteli a tennivalókat az érzelmi nehézségektől például, a nők fejében viszont sokkal gyorsabban lesz élmény az információból, ezért vagyunk általában érzékenyebbek is.

Nemrég olvastam, hogy egy svéd óvodában próbálnak nemileg semleges pedagógiát bevezetni. Az isten szerelmére, tessék vért venni egy kislánytól és egy kisfiútól, és fogják látni, mennyire más hormonkészlet van a vérükben. Egy pszichológus mesélte, hogy amikor kislányának karácsonyra kisautókat vett (feltéve magának azt a kérdést, „Vajon ez a babázósdi a lányoknál csak a környezet hatása?”), egy óra múlva azt vette észre, hogy kislánya lefektette, betakarta és elaltatta a kisautókat, ahogyan a babáit.

Élt Ausztriában és Amerikában, többször járt Németországban és Angliában. Milyennek látja magunkat, magyarokat nemzetközi összehasonlításban?

Nem csak Magyarországon, az egész régióban olyan súlyos, hosszan tartó történelmi traumák voltak, amik Litvániától Montenegróig kitörölhetetlennek tűnnek. Érdekes módon ez a földrajzi sáv mindig is kulturális ütköző volt. Emiatt van – tudatos és tudattalan szinten egyaránt – megalázottság-élményünk: „Velünk a sors kiszúrt, nekünk mások tartoznak, mi nem tehetünk semmiről”. Ez önismeretileg elég veszélyes szélsőség, és mindig két pólusa van: iszonyú picinek érzem magam, de közben arról álmodom, hogy iszonyú nagy vagyok. Ebből ered a „Nagy-Magyarország”, „Nagy-Románia”, „Nagy-Szlovákia” vágyképzet, amely mindegyik változatában több évszázaddal élte túl önmaga értelmét.

Most azt a régi téves eszmét igyekszik a vezetés újra az emberek fejébe sulykolni, miszerint „Titeket üldöznek, nektek méltatlan sorsotok van, körül vagytok véve ellenséggel”. Az elmúlt ötszáz évben ez sokszor és hosszú időkön át valóság volt – mára hiedelem lett, mégis rengeteg embernek aha-élménye lesz, amikor ezt hallja. Gondolkodó embert viszont nem lehet behúzni ebbe a csőbe. Most sajnos mégis úgy tűnik, hogy többségbe kerültek a nem-gondolkodók. Velük el lehet hitetni, hogy tényleg, mi fantasztikusak vagyunk, jobbak másoknál, csak azért nem boldogulunk jobban, mert gáncsolnak minket. Ezt egy belgrádi szerbbel ugyanúgy el lehet ma hitetni, mint egy kassai szlovákkal, egy macedóniai albánnal vagy egy lengyellel.

Ezzel függ össze a mindennapi ingerültség is? Ezért horkan az utasokra a buszsofőr, ha az utasok rossz helyen állnak?

Az ingerültség nagyrészt az aktuális feszültségekkel függ össze. De van egy másik fontos összetevője is: a norma. Bármilyen rendszer hirtelen változásakor a normák is megbicsaklanak. Pár évtizeddel ezelőtt, ha valaki rossz irányból behajtott egy egyirányú utcába és szóltak neki, akkor valamit mondott, amiből kiderült, hogy ő is tiszteli a szabályt, csak most máshogy alakult. Ma mit mondanak? „Te nekem ne mondd meg, hogy merre menjek!”, tehát „leszarom a szabályt, azt csinálok, amit akarok”.

Vagyis egyesek még követnék a régi normát, szabályt, mások már nem, és ez óriási feszültségforrás a társadalomban. Ezekben az évtizedekben sajnos nálunk is profi iparág lett a porhintés: teljesen mindegy, mi az igazság, hatása alapján döntjük el, hogy mit kell mondani. Ettől az emberek becsapottnak érzik magukat, és már legszívesebben nem hisznek semmiben. Persze sok embernek kényelmes az, hogy nem gondolkozik, és mindent elhisz.

Könyveiből több mint 100 ezer példány kelt el, fő témái a párkapcsolat, a család, a gyereknevelés és az önismeret. Mi a célja az írással?

Gyerekkoromban egyaránt kaptam nagyon elfogadó szülői szeretetet és teljes közömbösséget – ez a hideg-meleg zuhany érzékennyé edzi az embert. Lett fülem mások érzékenységére, és mivel anyám szeretetéből nagyon sok erőt merítettem, ebből bőven tudok továbbadni másoknak is. Hiszek abban, hogy ezeknek az érzelmi élményeknek és az idetartozó ismereteknek a hiánya generációkon keresztül nagyon sok bajt okoz.

Pályaválasztásomban biztosan van szerepe a segíteni akarásnak és az öngyógyítási szándéknak. De például még most, 65 évesen sem merem betenni a lábam olyan helyre, ahova nem hívtak. Néha el is csodálkozom, mitől is lettek nyilvános sikereim a könyvekkel, az előadásokkal, a rádió- vagy tévéműsorokkal, hiszen én magam sehol nem jelentkeztem. A válasz persze megvan: akik hívtak, azok hívására megmozdultam. 

Kik olvassák a könyveit?

Nagy arányban persze nők. Semmilyen diploma nem kell a megértésükhöz, mert igyekszem képszerűen fogalmazni, közérthetően írni. A férfiaknak inkább nehezére esik érzelmi és személyes dolgokról gondolkodni vagy olvasni, ezért mindig büszke vagyok, amikor férfiak mesélik, hogy valamit olvastak tőlem. 

Azt is jólesik hallani, hogy sok olvasóm két nap vagy két éjszaka alatt olvasta ki egy-egy könyvemet. Minden önismereti könyvre és tréningre igaz, hogy az a legnagyobb nyereség, hogy az olvasó, tréningrésztvevő átélheti, hogy nincs egyedül; hogy nem ő az egyetlen, selejtes darab, mellesleg hogy minden oka megvan azt érezni, amit érez. A tudattalanunk a maga módján nagyon következetes, nála logikusabb szervünk nincs is. Hát ezt az üzenetet igyekszem a könyveimben átadni.