A Képpraxisok egy csoportos kiállítás lett a Műcsarnokban, pedig amikor pár hónapja beszélgettünk róla, akkor még úgy volt, hogy önálló Váli Dezső-kiállítás lesz. 

Önálló kiállítás ez három embernek, egy fedél alatt, nincsen evvel semmi baj. Mikor 2011-ben meghívtak rá, akkor 12 teremről volt szó, de közben igazgatóváltás volt a Műcsarnokban, és evvel együtt új koncepció. Akkora a Műcsarnok tartozása a magyar művészek felé, hogy ezt csak hármasával lehet győzni. Ráadásul áldom a sorsot, hogy így történt, mert koncentráltabb lett a kiállítás. 120 munkám van kiállítva, még talán sok is.

Két hónap elég rövid idő arra, hogy egy komplett életmű bemutatását kitalálják, és megszervezzék. Hogyan lehet ilyen rövid idő alatt felkészülni? 

Német-osztrák őseim révén derékszögű ember vagyok. Ez a kiállítás nálam egy titkosított fájlban már két éve készen volt. Ebben egy kattintással minden kiállíthatót meg lehetett nézni. A rendező Rockenbauer Zoltánnak két hónap munkája volt evvel éjjel-nappal. Én ezúttal eldöntöttem, hogy semmibe sem szólok bele, és rá hagyatkozom. Hozzáteszem, szerencsére. A képek összeszedésével pedig külön stáb foglalkozott, csak át kellett küldenem nekik cím-, és telefon listámat. Még Németországból is érkezett kép.

Nem foglalkozottatta, hogy mi kerül a kiállított alkotások közé, ami számomra abszolút összeillik azzal a kompromisszummentes remeteélettel, amit szinte teljes izoláltságban él a műtermében. 

A remeteélet csak annyiban igaz, hogy nemigen járok ki a városba. De email-levelezésben gazdag kapcsolatokkal rendelkezem, a naplóbejegyéseimre is sokan rábólintanak, vagy ellenkezőleg.

Jól értem, hogy a legtöbb időt otthon, a lakásában lévő műtermében tölti, ahol évtizedek óta él? 

Évtizedekig nagyon vigyáztam rá, hogy ne kapjak római ösztöndíjat, mert az két-három hónap távollét. 

Ezek szerint nem viseli jól a környezetváltozást? 

Nincs rá szükségem. Évente kétszer harminc nap alkotóház. Ugyanoda és ugyanakkor, és azok programja is kötött, ott naponta elkezdek egy képet.

Ez korán kialakult az életében, hogy percre pontosan megtervezi a napjait?

Nincsen megtervezve. Ez nem olyan, mint amikor az ezredes úr leadja a parancsot a hadnagynak. Kialakult, csiszolódott, mára gördülékeny. Az ember megtalálja a teásdobozt reggel, mert ott van, ahol lenni szokott. Persze ez is változik. Negyed százada 05:23-kor szól a vekker, de pár éve minden két perccel eltolódott, hogy az uszoda előtt megihassam a teám.

Mennyire érzi kontrasztosnak, hogy a társadalomtól fizikai elszigeteltségben alkot, miközben percre pontosan dokumentálja és publikálja az életét? 

Nem érzek különbséget. Műtárgyjegyzékemet füzetekben vezettem, golyóstollal, egyetlen példány. Féltettem, de mivel ez közérdekű, ezért csináltam meg a deske.hu honlapot. A naplóm is fölkerült mellé, bár azt elsősorban magamnak írom, gondolataimat rendezni. Ide már fotókat is bele lehet tenni. A naplónak mindig fontos szerepe volt életemben. Apa nélkül élve - ő meghalt a világháborúban -, kerestem okos embereket, akiktől fontosabb dolgaimban tanácsot kérhetek. Ilyenkor jegyzeteltem. Ebből született.

Hogy élte meg hogy elbontották a műtermével szemközt lévő minisztériumi épületet? 

Ebből csakugyan mindenféle érdekességek adódtak. 40 évig állt szemben velünk a tízemeletes irodaház. Hogy bontani kezdték, láthatóvá lett először a Rózsadomb, majd a János-hegy, végül a Svábhegy. Csoda. Vettem is rögtön egy távcsövet, a szomszédos hálószobából nézdegéltem esténként. 

A műterem-képeire nem hat ez a változás? 

A tejüveg jellegű műteremablakok továbbra is lesmirglizve, zavarna a kilátás. Széket rajzolni megtanultam évtizedek alatt, az fejből megy. Tájképben pedig nem gondolkodom.

Fő hatásaként Paul Klee-t említi, az ő festészetére nagy hatással volt a színház. Van esetleg olyan egyéb művészeti ág, amely közvetlenül hat önre? 

Semmi az égvilágon. Plasztikai érzékem sincsen, bár Avignonban láttam egy csodálatos prehisztorikus harcos fejet. Ami a színházat illeti, volt egy érdekes kalandom. A ’81-es műcsarnoki kiállításomat (ugyanezekben a termekben, mint most) meglátta Ádám Ottó a Vígszinházból, és megkért, hogy csináljak neki díszleteket. Elsőre nem vállaltam, de végül elkezdtem járni egy Illyés-darab próbáira. De hamar láttam, túl kemény dió ez nekem, az egy másik szakma.

Szigeti István egyik lemezének borítójára viszont az egyik legfontosabb fényképe került. Ennek mi a története?

Egyszer Szüts Miklós barátomnak kezébe adtam egy halom fotómat, hogy én nem őrzöm tovább, csináljon vele, amit akar. Ő akkoriban hanglemez-borítókat is tervezett, hát egyikre rátette ezt a miséről hazatérő magányos öregurat. Életem egyik legkedvesebb fotója.

August Strindberg egy kötetét is illusztrálta, itt a könyvhöz szorosan kötődik az illusztráció.

Húszévesen olvastam az Egyedül könyvét. Beszélt a magányról, a sétálás tudományáról – fontos lett számomra. Egyetlen szépirodalmi mű, amit megtartottam, mikor kidobtam a könyvtáramat. Sőt, 16 évig jártam vele kiadókhoz, próbáltam megjelentetni. Végül az Új Mandátum Könyvkiadó, aki az én könyveimet is gondozta, bevállalta, a Svéd követségről szereztünk támogatást rá. Váratlanul megkértek rá, illusztrálnám is. Tiltakoztam, olyat én nem tudok. Bíztattak, hogy rajzoljam, amit szoktam volt. Utcákat, szobabelsőket. Egész jól sikerült.

A fényképei milyen kapcsolatban vannak a művészetével? 

A fotózás édes játék. Eredményesebb és kedvesebb műfaj, mint a festészet, amiben sok a kínlódás. Temetős és műtermes képeim is felvételeimből indultak. Később aztán már fejből ment a dolog.

Londonban lett volna egy  zsidó temetős  kiállítása a holokauszt-évfordulóra, ám végül az azt inspiráló fényképeiből lett kiállítás. Miért alakult így? 

Az ok egyszerű, azok a festményeim négy és hét millió forint között vándorolnak gyűjtők között, nehéz lett volna összegyűjteni. Gondolom, a biztosítási összeget sem szerették volna kifizetni. De jeleztem, hogy vannak erről fotóim is. Voltak olyan elegánsak, hogy meghívtak a megnyitóra. 

Volt korábban, hogy adott festményt pártoknak és olvastam egy korábbi nyilatkozatát, amiben azt mondja, hogy akkor még más volt a pártpolitika. 

Az éppen megalakult SZDSZ egy zöldséges boltban székelt a Ráday utcában, fölajánlottam nekik egy képet örömömben. Előző nap egy néni egy tepsi rétest vitt nekik. Az MDF esete más történet. Az provokáció volt. Bevittem a székházukba egy másfél méteres zsidótemető képet, amikor a Csurka volt az alelnök. Voltak ott antiszemita vagy annak vélt hangok, és azt mondtam, hogy ha ezt kiteszik a nagy tárgyalóba, akkor egyszer s mindenkorra ez a probléma el lesz intézve. 

De végül nem tették ki.

Nem. Vittem is volna haza, mikor váratlanul az egyik alelnök elkérte, és falra is akasztotta apró irodájában. Egyébként aztán ő hamar ki is szállt a politikából, és szociális ügyekkel kezdett foglalkozni. 

A vallás milyen szerepet játszik a mindennapjaiban? A képeinek általánosságban van egy erős szakrális kisugárzása, amit úgy ér el, hogy direkt utalások, vallási jelképek elvétve találhatóak rajtuk. 

Hívő ember vagyok, ez meghatározza a mindennapjaimat és ez valami módon benne lehet a képeimben is. Azt szoktam mondani, hogy hívő módon mosok fogat és hívő módon biciklizek. De festés közben a színeken kívül nem foglalkozom semmivel.

Digitális formában elérhető minden munkája; mennyire érzi, hogy egy képzőművészeti alkotás megfelelően tud érvényesülni egy számítógép képernyőjén? 

Négy képem van, ami nincs fent a neten, az összes többi online elérhető, nyomdai minőségben. Mondja, hány Braque-képet látott eredetiben? Mert én tán hetet, bár szinte minden fontos múzeumot végigjártam. A mi kultúránk reprodukciókultúra. Tudomásul kell venni. Egy barátom pár éve kivitt Berlinbe, mert amire gyerekkorom óta vágytam, a legfontosabb Klee képet, a Sindbadot ott lehetőség nyílt egy kiállításon megnézni. De csak a tény volt megrendítő. Reprodukcióról szerettem a képet és így működik a szívemben a mai napig. Hát ilyen ez a világ. 

Váli Dezső kiállítása elérhetővé vált időközben a honlapján is, így aki nem jut el vasárnapig a Műcsarnokba, a kiállítást itt bejárhatja virtuálisan.