Oliver Sacks, az író-neurológus-pszichiáter, akinek az agyi rendellenességekről szóló bestsellerei magyarul is megjelentek, nemrég tudta meg, hogy gyógyíthatatlan rákbeteg. A hírt pár napja a New York Timesban maga jelentette be, egy rendhagyó publicisztika formájában.
A brit származású, 1965 óta New Yorkban élő Oliver Sacks jelenleg a Columbia University pszichiáter-neurológus professzora. Legismertebb esete a 60-as években egy New York-i kórházban egy rég elfeledett járvány miatt évtizedek óta élőhalottként tengődő betegcsoport kezelése volt: erről szólt az Ébredések című könyve, mely alapján játékfilm is készült Robert de Niróval és Robin Williamsszel.
Számos további tudományos-ismeretterjesztő könyvet írt az idegi eredetű rendellenességekről: ilyenek a magyarul is megjelent A férfi, aki kalapnak nézte a feleségét, az Antropológus a Marson, az Elme szeme, a Hallucinációk.
A legrangosabb amerikai lapokban (New Yorker, New York Review of Books) rendszeresen publikáló Sacks ugyanakkor elég komoly bírálatokat is kapott azért, ahogy eseteit az irodalmi babérok hajszolása érdekében felhasználta. Ez az ellentmondás tükröződött a Royal Tennenbaums c. szatirikus film egyik, róla mintázott szerepében is.
My Own Life (A saját életem) c., érthetően kicsit szentimentális írását a 81 éves Sacks azzal kezdi, hogy bár egy hónapja még kirobbanóan egészségesnek érezte magát – napi 1,5 kilométert úszik –, néhány hete kiderült, hogy a kilenc évvel ezelőtt kezelt szemmelanómája megtámadta a máját, és csak hónapjai vannak hátra.
Sacks azt írja, hálás, hogy kapott még kilenc termékeny, jó egészségben eltöltött évet, most viszont szembe kell néznie az elmúlással. Mióta közölték vele a hírt, az életére, akárcsak egy tájra, a magasból lát rá, egyre inkább tisztába kerülve belső összefüggéseivel.
Ugyanakkor nemhogy leszámolna mindennel, hanem nagyon is élőnek érzi magát: igyekszik tovább mélyíteni a barátságait, elbúcsúzni a szeretteitől; amíg teheti, szeretne írni és utazni, és tovább jutni a megértés és az önismeret útján.
Sacks, aki magát szenvedélyes, extrém szélsőségességre hajlamos emberként jellemzi, a lehető leggazdagabban, legmélyebben, legproduktívabban kívánja tölteni a hátralévő időt. Azt írja, hogy már nincs ideje semmi lényegtelenre: magára, a munkájára és a barátaira akar koncentrálni. Továbbra is érdekli a Közel-Kelet, a globális felmelegedés, a társadalmi egyenlőtlenség – de ezek már nem az ő ügyei, hanem az őt követő generációké.
Amikor az ember meghal, nem lehet pótolni – írja. Betölthetetlen űr marad mindenki után, mert ez a sorsunk: egyediek vagyunk, magunknak kell megtalálni az utunk, megélni az életünket, és a halálunkat is.
Nem tehetek úgy, mintha nem félnék. De a meghatározó érzésem a hála. Szerettem és szerettek, sokat kaptam, de cserébe adtam is, olvastam, utaztam, gondolkodtam és írtam. És kapcsolatban voltam a világgal: az író és közönsége kapcsolatában.
Mindezeken túl pedig érző lény vagyok, egy gondolkodó állat, ezen a gyönyörű bolygón, és már önmagában ez hatalmas megtiszteltetés és kaland volt.