Ön hová helyezné Edward Snowdent azon a skálán, amely az „Alkotmányos Jogok Önfeláldozó Harcosa”, és az „Feltűnősködő Áruló Kis Pöcs közt húzódik? Az én mutatóm inkább az utóbbi felé hajlott, nagyon is érthető okokból: nyilván aggályos az amerikai titkosszolgálat gyakorlata, amely lehallgatja a telefonbeszélgetéseket, és ellenőrzi az internetet, de közben ezen csatornákon szerveződnek a merényletek, terrorakciók, amelyek megakadályozása azért elég fontos dolog.
Ráadásul Snowden a kiszivárogtatással a hazájukhoz hű katonákat, titkos ügynököket sodorta veszélybe biztonságos Hong Kong-i hotelszobájából, ahonnan, haha, hova máshova, mint Moszkvába menekült.
Aztán megnéztem a Citizen Four című, Snowdenről szóló dokumentumfilmet, és minden eddigi bizonyosságom megroggyant.
Nem egy Michael Moore stílusában összerakott, koncepciózus film kavart meg. Könnyű lenne a helyzetem, hivatásos szkeptikusként a befolyásolás első jelére megerősítést kaptam volna, hogy lám, ha a nézőt is manipulálni próbálják, akkor ott valami bűzlik.
De ahelyett, hogy egy összeesküvés hívő riporter bombasztikus tényeket sorolt volna Amerika bűneiről, sokkal meglepőbb jelenetbe csöppentem: Snowden, az áruló kis pöcs zavartan ült Hong Kong-i hotelszobájában, és az első mondatokat váltotta a Guardian újságírójával. Azzal a Glenn Greenwalddal, akik nem sokkal később megírta az NSA-sztorit a Snowden által összegyűjtött adatokból.
Az újságíró szintén bizonytalannak tűnt, először látta az amerikai ügynökségtől kicsempészett adatokat, idegességében a tollát is kettétörte. Nem két szuperhős találkozott, hanem egy interjú legelső, bizonytalan másodpercei zajlottak. Az indíték világos volt: Snowden azt akarta, hogy tettének egyetlen mozzanata se maradjon titokban, az is látsszon, hogyan adja át az adatokat a sajtónak.
Utólag persze eszembe jutott, hogy az egykori NSA-ügynök és a Guardian újságírója lehetne akár két bombasztikus színész is, akik olyan jól játsszák el, hogy először találkoznak, hogy az nézők tömegeit képes megvezetni. A fim közben azonban mégis egyértelmű volt, hogy amit látok, az a valóság.
Snowden megszervezte, hogy egy filmes is jelen legyen, amikor az újságíróval találkozik, és kibontja előtte a világ legmegdöbbentőbb lehallgatási botrányát. Az egykori NSA-dolgozó szinte naiv őszinteséggel vezette fel a tervet: ő kihozta az adatokat az NSA-től, és innentől a független sajtó feladata, hogy eldöntse, mit és hogyan akar publikálni. Bízik az újságíróban, nem feladata beleszólni a munkájába.
Mintha a szabad sajtó ideáltipikus működéséről látnánk ismeretterjesztő filmet. Azzal a különbséggel, hogy az anyag tényleg úgy jelent meg, ahogy azt itt megbeszélték, és az aggasztó tényeket az eltelt egy év alatt sem cáfolta senki.
De ne rohanjunk előre. Egyelőre ott tartunk, hogy Snowden a laptopja fölé hajolva magyarázza: az Egyesült Államok NSA nevű szervezete az alkotmány megkerülésével adatokat gyűjt a világon mindenkiről, aki elektronikus kommunikációs eszközt használ. Az amerikai állampolgárok esetében, ha az Egyesült Államok területén tartózkodnak, még szükség van egy kamu engedélyre, de ezt automatikusan megkapják, jelentősége nulla, meséli. A világ minden más állampolgára viszont még ennyit sem ér, adatai szabad préda tárgyát képezik.
Nem arról van szó, hogy lehallgathatják a telefonját, és kutakodhatnak a számítógépes adatforgalmában. Ez nem lehetőség, hanem gyakorlat. Az NSA minden elérhető adatot begyűjt, legfeljebb nem vizsgálja, csak tárolja azokat. A Google, az Apple, vagy az Amazon pedig szabad kezet ad az adatainkban való turkáláshoz.
A riporter a több napig tartó beszélgetés alatt oldódik, és elővezeti, hogy fogja publikálni az adatokat. Újságíróként érdekes volt látni, ahogy Greenwaldból előjön a zsurnaliszta: ügyesen irányítja Snowdent, hogy az adatokon felül ő is megjelenjen a cikkekben, és így valóban bomba sztori kerekedjen.
Ennél a pontnál kezdett a cikk elején írt mutató határozottan elmozdulni a kis pöcstől az önfeláldozó szabadságharcos felé. Snowden ugyanis őszinte, és szimpatikus módon válaszolja: Azt szeretné, ha a fókusz a szabadságjogokat sárba tipró jogsértésen maradna.
De persze, ha az újságíró szerint neki is meg kellene jelennie, ám legyen. Ő eldöntötte, hogy végigcsinálja, és innentől nincs óvatoskodás.
A megható pillanatot egy csomó, szürreális momentum ellensúlyozza. Snowden például úgy gépeli be a jelszavát, hogy előtte kabátot borít a fejére, eltakarva laptopját, és a kezeit is. Nevetve mondja, hogy sajnos ez nem paranoid védekezés. A riporter hervadtan mosolyog, hogy ő most már semmin nem lepődik meg.
A film az első húsz percet leszámítva egy hotelszobában játszódik, de mégis olyan izgalmas, mintha percenként kezdődne egy autós üldözés. Látjuk Snowden arcát, amint a tévében megjelenő első anyagokat nézi. Arcvonásaiból úgy tűnik, hogy nem a hírnévért csinálja. Oscar-díjat érdemelne a félelem legjobb arcjátékáért.
A történet ott vált igazán komolyra, amikor véget ér a film, és a néző leül a géphez, hogy rákeressen az elhangzottakra. Kiderül, hogy Snowden valóban nem a semmiből hozta elő az NSA-témát. Addigra már három NSA-közeli amerikai állt ki a nyilvánosság elé aggályaival. Egyikük, William Binney az NSA vezető kutatója volt, míg 2001-ben ki nem ugrott, hogy onnantól a NSA gyakorlatát ostorozza.
Döbbenetes volt hallani Obama interjúját, amiben úgy utasítja vissza a vádakat, hogy közbena lényegi állításokat nem tagadja.
Leginkább mégis az sokkolt, amikor tudatosult bennem: ezekről az információkról külön-külön mind hallottam. Megvolt Angela Merkel lehallgatása, az, hogy Snowdennek nem ajánlottak fel független bírósági eljárást, és tudtam arról is, hogy a Guardian egy ponton fogta, és flexszel vágta darabokra az NSA-dokumentumokat tartalmazó adathordozóit, noha addig hetente produkált sikeres anyagokat az információkból. De ezek ellenére is kialakulhatott bennem az a vélemény, hogy Snowden egy kis pöcs.
Ukrajnában testközelből láttam, hogy formálja át a gondolkodást a háborús propaganda, miközben azt gondoltam, ehhez a tudatformáláshoz mi túl műveltek vagyunk. Most már nem tudom, mit gondoljak.
Az nyilvánvaló, hogy nem kell alufólia sisakban interneteznünk, és sötét sarkokon találkozni Pataky Attilával, hogy biztonságban éljük az életünket. De az is valószínű, hogy Snowden nem az Oscar-díj várományosa remek alakításáért. Nagyon úgy tűnik, hogy a valós történettel ismertetett meg minket.
A Citizenfourt az éppen zajló Titanic Filmfesztiválon vetítik április 17-én, majd a magyarhangya forgalmazásában április 30-tól a mozikban is el lehet csípni a Snowden-filmet. A vetítésekről ezen a linken tud tájékozódni.