Azon a héten, amikor a véres támadás történt, a Charlie Hebdo címlapján éppen Michel Houellebecq volt. Varázslósüvegben rajzolták le, ahogy megjósolja, hogyan tartja majd 2022-ben a ramadánt. Merthogy 2022-ben egy muszlim párt veszi át Franciaország irányítását – ez a helyzet a Behódolásban. Mindenkit az érdekel az új Houellebecq-regénnyel kapcsolatban, hogy mekkora botrányt sikerül kavarnia az iszlám világban, ez így volt már a Charlie Hebdo-tragédia előtt is, most meg főleg, de Michel Houellebecq sokkal jobb író annál, semhogy a könyvének társadalmi üzenete lenne.

Ez akkor is így van, ha nekiáll az iszlámról írni, mármint ha a társadalmi üzenet alatt nem azt a felismerést értjük, hogy minden haszontalan, kilátástalan és véglegesen jóvátehetetlen. A Behódolásban ugyanannyira van kedv („egy kicsit”) a dugáshoz és a meghaláshoz, a hivatalok idegesítő leveleket küldözgetnek, a testet gusztustalan és pitiáner nyavalyák sújtják, a farok egyre petyhüdtebb, a szerelem az utolsókat rúgja, és ami van belőle, az is csak azért van, hogy később még jobban fájjon az elvesztése.

A terep ugyanaz a homokos, vizes sík, ahová Houellebecq mindig olyan egyértelműen húzza maga után az olvasót, és hogy ezen a síkon a Behódolásban éppenséggel felépül egy iszlám birodalom Európa közepén, az egy szép intellektuális mutatvány, de nem ez az, ami miatt ez megint egy iszonyatosan jó regény lett. A muszlimok hatalomátvétele csak egy újabb verziója a nyugati civilizáció bukásáról és felszámolódásáról szóló történetnek, amit más könyvében (Egy sziget lehetősége) máshogy írt meg, de igazából nem túl fontos, egy cserélhető keret.

Houellebecq mesteri troll, a Behódoláson nyugodtan felhúzhatják magukat

• a bölcsészek („Mint tudjuk, a bölcsészeti tanulmányoknak körülbelül semmi értelmük, legfeljebb az egyetemi tanári állásra eséllyel pályázó, legtehetségesebb diákok húzhatnak hasznot belőlük – tehát az a fura helyzet áll elő, hogy van egy rendszerünk, amelynek az egyetlen létjogosultsága a saját újratermelése, és több mint 95 százalék hulladékot gyárt.”),
• a nők  („... igazából soha nem voltam biztos benne, hogy olyan jó ötlet, ha a nők szavazhatnak, ugyanolyan tanulmányokat folytathatnak, ugyanolyan szakmákat tanulhatnak, és így tovább, mint a férfiak.”),
• a keresztények, („Ott volt a gond, hogy Jézus túlságosan szerette az embereket; és hogy hagyta magát megfeszíteni értük, legalábbis rossz ízlésről tanúskodik, ahogy az a vén lotyó Nietzsche mondta volna."),
• vagy mondjuk a franciák („A férfi, a mennyek kapujában, gyönyörtől aléltan, halkan nyögdécsel; ha francia, szánalmasan gyönge megnyilvánulásokat produkál (»a kurva életbe, a kurva életbe, elélvezek«, na igen, mit is várhatnánk egy királygyilkos néptől), míg az amerikai szebb és hevesebb szavakkal fejezi ki ugyanezt [»Oh, my God!« »Oh, Jesus-Christ!«], ami igényesebb hozzáállást tükröz és egyfajta felszólítás is arra, hogy nem szabad semmibe venni Isten ajándékait [úgymint például a szopást vagy a sült csirkét]..."),

de pont a muszlimokra nézve nehéz lenne olyan konkrét provokatív beszólást találni, ami akár csak megközelítené A csúcson-ban írtakat, vagy azt a húzását, amikor az iszlámot a lehető legostobább vallásnak nevezte.

A Behódolásban egyáltalán nem ostobák az átalakulást mozgató muszlim szereplők, és semmiképp sem ellenszenvesebbek a többieknél. Nyilván a hatalomátvétellel elpusztul ez-az, mondjuk a francia közoktatás vagy a nő-férfi egyenlőség, de az egész olyan nagyon senkit nem izgat. Ebben semmi furcsa sincs: ami elveszik, az már eleve sem volt ott, vagy legalábbis nem jelentett semmit, a nyugati értékek annyira üresek, hogy tulajdonképpen ha azt keressük, kinek van oka kiakadni a Behódolásra, a helyes válasz az átlag francia, és nem az átlag muszlim.

A narrátornak, a negyvenes egyetemi tanárnak sem fáj a szíve azért, ami odalesz. François-nak egyszerűen nincs veszítenivalója, legfeljebb a diáklányok miniszoknyás combjai, amiket a hatalomátvétel után eltakar a vallási előírásoknak megfelelő öltözet.  „A szálló tulaja és személyzete már régen beazonosított: egyedülálló férfi, elég művelt, elég szomorú, semmi különös – és lényegében ez volt a pontos leírás” – ismeri el egy helyen. 

Kevésbé lenne nyomasztó Houellebecqet olvasni, ha a François-szerű kiábrándult értelmiségi figurák egyéni szerencsétlenségük egyedi produktumai lennének, és nem pedig olyan állapotban vegetálnának, amely felé elkerülhetetlenül tart minden ember. De itt olyan igazságok működnek, mint hogy „egy férfi szerelme nem más, mint a kapott gyönyörért való hála”, ha máshogy nem, az öregedéssel tehát beköszönt a szex hiánya, azaz a szeretetlenség és a magány, az ember néha  még önmagának is idegen, a bőrbetegség fellángolásakor véres vakarózás közben rácsodálkozik a lábujjaira, ezekre „a dundi, abszurd kis húsdarabok"-ra, és végső soron nincs semmi egyedi  François lakásában sem, „ahol senki nem szeretett senkit, és amit senki nem szeret”.

A könyv alapkérdése végül is egyszerű: az egyén szintjén hatásos ellenszere-e a boldogtalanságnak a behódolás. Hiába közli François, hogy a humanizmus puszta említésétől is enyhe hányingere támad, a Behódolás ezzel a nyomorúságos boldogságkereséssel valahol mégiscsak humanista, nagyon depresszív, de humanista, és nem botránykönyv. Nem az iszlám Európa réme az, amitől az elolvasása után kedvem lenne bemászni az ágy alá és jó soká ott maradni.

A most megjelent könyvbe a Könyvesblogon bele is tud olvasni!