A Hangvető blogján arról írtál, hogy a világzene magyar sikersportág. Mennyire kell ezt a mondatot komolyan venni?

Annyiban mindenképp, hogy ebben sokkal sikeresebbek vagyunk, mint egy csomó sportágban. Szerencsére azonban a zene nem olyan, mint a sport: borzalmas is lenne, ha mérni lehetne a zenei teljesítményt.

Ez valami olyan, amiben tényleg verseny- és exportképesek tudunk lenni, mert különleges. Ha van egy hatezredik britpop-zenekarunk, azzal nemzetközi viszonylatban nem sokra megyünk, mert egyszerűen nincs szükség egy rosszabb Oasisre. Emellett a világzene nyelvfüggetlensége is kedvező, hiszen itt tényleg nem hátrány, ha a saját nyelveden énekelsz, sőt, kifejezetten előnyös, ha különbözöl!

Tudunk mi, magyarok arról, hogy nemzetközi viszonylatban is elég jók vagyunk?

A világzenének kissé félrecsúszott a brandje itthon is: sokan azt gondolják, hogy ez egy ilyen szomorkás, furcsa hangszereken előadott valami, amit érthetetlen nyelveken énekelnek.

Szerintem attól szép, hogy valamivel azért mélyebb a viszonya a helyi hagyományokhoz, társadalomhoz és kultúrához, mint a popzenének.

A saját népzenénkről nem nagyon tudjuk, hogy sokkal élőbb a hagyománya itthon, mint pár külföldi országban: nálunk nem kell erőltetni, hogy legyenek táncházak, nem kell hozzá lasszóval fogdosni az embereket. Azt is jó fejleménynek tartom, hogy a bulinegyedben és a fesztiválokon is vannak táncházak, úgyhogy szerencsére ez nem egy skanzen-szerű része a magyar kultúrának. Ez részben annak is köszönhető, hogy a hetvenes években a táncházmozgalom egyfajta underground törekvésként indult, mint a rock and roll. A fiatalok kijártak Székre meg a többi helyre, és gyakorlatilag – hallás után – ugyanúgy lemásolták a helyi zenészek repertoárját és fogásait, mint ahogy Szörényiék másolták a Holliest, a Shadowst, a Rolling Stonest és a többieket. Attól erős még mindig, hogy ez nem egy felülről irányított és erőltetett dolog volt, így nem tudta elcseszni a politika sem. Ezzel szemben Bulgária legnépszerűbb néplélekegyüttesét például Todor Zsivkov utasítására hozták létre, a flamencót pedig Franco helyezte az országimázs középpontjába, és így jött létre az a turistás irányzata, amit azóta is próbálnak magukról lerázni az igazi flamencósok.

A világ többi országához képest milyen a mi népzenénk? Hogyan látnak bennünket külföldről?

Ahogy a magyar nyelv, a magyar népzene is egy bonyolultabb nyelv, így nem olyan könnyű vele megbarátkozni, több időt vesz igénybe, hogy valaki megértse. Ellentétben például a balkáni zenével és a cumbiával, amik jobban működnek a fesztiválokon, és könnyebb őket remixelni is. A mi népzenénk meg nem ilyen – annak dacára, hogy tök szép, meg muzikálisan is összetett. Viszont az is igaz, hogy aki rákattan, az nagyon rákattan. Rengeteg olyan külföldit ismerek például, aki megszállottja a magyar népzenének. És épp az a magyar világzene nagy szerencséje, hogy a szakma megmondóemberei között nem egy olyan van, aki nemcsak érti, hanem szereti is a magyar népzenét.

Ennek tükrében mit adhat Magyarországnak, hogy itt tartják a  Womexet?

Ahhoz hogy egy ország lehetőséghez juttassa a saját zenészeit, importálni és exportálni egyaránt szükséges. Minket, magyarokat – és vele az egész térséget – nagyon beárnyékolta az utóbbi bő tíz év erős balkáni zenei offenzívája.

A magyar népzene azáltal tudott belemosódni ebbe , hogy korábban senki sem brandelte, senki nem mondta meg, hogy milyen is valójában. Elfelejtődtek a nevek, és éveken át nem kerültek ki lemezek a világpiacra. A Muzsikás és Sebestyén Márta nevét persze a többség ismeri, de nagyjából ennyi. Aztán a délszláv motívumokat használó Söndörgő, majd a balkáni zenét játszó Besh O Drom sikerei csak tovább kavarták ezt a dolgot. Arról nem is beszélve, hogy sok hozzánk látogató turista csak a kávéházi cigányzenével találkozott, és ezt azonosította a magyar népzenével.

Valakinek tehát foglalkoznia kell azzal, hogy a világ többi országa felé átadja, hogy milyen a világzene Magyarországon. A világzene általában azért erős szinte minden zenei exportirodánál, mert abban meg tudnak jelenni a nemzeti sajátosságok, míg az uniformizált zenei nyelvekben, mint mondjuk az indie vagy az elektronika, kevésbé.

Mégis mire számíthat egy látogató, ha októberben ki akar menni a Womexre? 

A nem szakmabeliek számára valószínűleg inkább az esti programok lesznek érdekesek. A Müpában öt színpadon majdnem párhuzamosan fog szólni esténként a zene, három napon keresztül. Olyan előadók zsúfolódnak be ebbe az időszakba, akik egyébként nem, vagy csak egyesével érkeznének Magyarországra, ezek mind a világzene feltörekvő tehetségei. Ráadásul mivel valóban a világ minden részéről érkeznek,

Ez alapvetően már magában nagyon tömény élmény. De persze igyekszünk olyan plusz dolgokat is mellétenni, ami nem csak a zenéről szól, hanem arról, hogy Budapest milyen jó helyszíne egy ilyen kulturális eseménynek. Például a Müpában tartott koncerteket követően nagyon szeretnénk egy erre rendszeresített hajóval átszállítani a közönséget az éjszakai helyszínre, az A38-ra, ahol a hajnalig fog menni a buli. Nyárra is szervezünk előkészítő programokat, így mi a WOMEX-et nem is egy hétként, inkább egy évadként értelmezzük.

Fellépőkről már lehet tudni valamit?

A fellépőkről még hivatalosan nem lehet tudni, mert a zsűrizés még tart. A Hangvető egyik alapítóját, Lelkes Andrást zsűritagnak választották, tehát nem hivatalosan tudjuk, hogy kik a jelentkezők. Szerencsére rengeteg a pályázat, külön büszkék vagyunk rá, hogy idén megdőlt az összes eddigi rekord ebben a tekintetben, külön öröm, hogy a magyar jelentkezők száma is jelentős. Viszont, hogy ki jut be, arról nyár előtt még mi sem fogunk tudni semmi biztosat.

A Womex, a Hangvető és az egyéb más világzenei tevékenységed mellett nehéz elképzelni, hogy még egy közösségi finanszírozású oknyomozó portált is vezetsz.

Nekem alapvetően ez, tehát a Hangvető a fő tevékenységem, a Direkt36-nál inkább amolyan mentori szerepem van. Kötelességemnek éreztem, hogy segítsek a fiúknak, de a Direkt36 nem jelent nekem napi elfoglaltságot.

Itthon az elsők között indítottatok közösségi finanszírozású újságot. Az eddigi tapasztalatok után hogy érzed, működőképes lehet ez a modell?

Kizárólag crowdfundingból nem könnyű egy ilyet fenntartani, de pont ezért könnyebb egyéb más anyagi forrásokat találni. A támogatók száma jelzi, hogy van igény erre a szolgáltatásra, és sokan fontosnak tartják. A donorok például sokkal nagyobb eséllyel támogatnak egy ilyen próbálkozást, ha azt látják, hogy közben aktív közösségi finanszírozás is történik. (A Direkt36-ot 100 ezer dollárral támogatja a Rockefeller Brothers Fund – a szerk.) Ez a biztosíték arra, hogy a pénz jó helyre kerül, nem pazarolják el, és egy komoly dologról van szó. Ezért is szoktam mondani a zenészeknek, hogy próbáljanak már meg elindítani egy crowdfunding-alapú lemezfinanszírozást. Az újságírásban és a zenében is az a legfontosabb, hogy minél szorosabb legyen a kapcsolatod a közönséggel, minél erősebb legyen az érzelmi kötődés. A crowdfundinggal kialakul egy szorosabb érzelmi kötődés, hiszen pénzt raksz valamibe, de mégsem megrendelői rendszerről van szó. Más a tulajdonosi hozzáállás, nem kezdesz el mindenkit csicskáztatni, mert te adod a pénzt, hanem inkább olyan, mintha lenne egy kiscicád, amiről gondoskodni kell. Ha a finanszírozó fontosnak tartja azt, amire pénzt ad, akkor sokkal jobban fog kötődni a szolgáltatáshoz. Ma már sokkal nehezebben ad ki valaki 3 ezer forintot egy lemezre vagy újság-előfizetésre, mint mondjuk ad 5 ezer forintot crowdfundingra, amivel úgy érzi, hogy sokkal többet vásárol meg magának, mint szimplán a zenét vagy a tartalmat, a közös munka és cselekvés érzésébe fektet bele.

Már egy év eltelt a meglehetősen nagy visszhangot kiváltó origós átalakítás óta. Te mint az Origo alapítója és korábbi főszerkesztője, aki végigkövette azt az időszakot, amikor az Origo és az Index fej-fej mellett haladva versenyzett az ország első számú híroldalának járó kitüntetett címért, hogyan értékeled az elmúlt egy évet?

Szeretnéd kimondatni velem, hogy az évtizedes párharc eldőlt, és az Index nyert?

Ja, nem, dehogyis. Csak arra vagyok kíváncsi, hogy szerinted hol tart ma az Origo ahhoz képest, amikor Sáling Gergőt felállították a helyéről.

Már annyira nem olvasom az oldalt, mint régen, de amikor utoljára ránéztem az olvasottságra, akkor nem úgy tűnt, hogy összeomlott volna. Azt is látom – amikor néha odatévedek –, hogy vannak rajta tisztességes anyagok. De azt a svungot már nem érzem, amit akkor tapasztaltam, amikor ott voltam, vagy amikor eljöttem. Ezt nehéz elválasztani a személyes sztorimtól, sokkal jobban fájt, hogy az Origo a korábbi formájában tavaly megszűnt, mint az, amikor eljöttem onnan. Akkor úgy éreztem, hogy ez egy szappanopera, aminek a sztorijából az én karakteremet kiírták, de a sorozat megy tovább. Tavaly viszont úgy éreztem, hogy a forgatókönyvírónak az a furcsa ötlete támadt, hogy repülőgép-szerencsétlenségben meghal az egész szereplőgárda. Az én érzelmi kötődésem valahol itt szűnt meg, de ettől még nem tudok objektíven megnyilvánulni ebben a témában. Kevesebbet olvasom, néha belefutok egész jó cikkekbe, de olyan is akad, hogy hülyére röhögöm magam, vagy felsóhajtok, hogy úristen, hogy jutottunk ide?!

Az utóbbi egy-két évben érezhető egy erős médiapiaci átalakulás, amiben a kormány is benne van nyakig. Te a Főszerkesztők Fórumának elnökeként hogyan látod a Habony Árpád vezette új fideszes médiabirodalom piaci esélyeit?

Azt előre nem lehet tudni, hogy minek van létjogosultsága. Miért ne léphetne be valaki egy piacra, ami telített, és gondolhatná azt, hogy majd a másik tönkremegy, mert én jobb leszek? Erről szól a verseny, de elég torz lenne ebből szempontból vizsgálódni. Nem az a baj, hogy túl sok a szereplő, hanem hogy el van torzulva a hirdetési piac, aminek nagy része indirekt módon irányított. Nem mérések vagy brandérték alapján hirdetnek, hanem csak a pénzkifolyatás olcsó módjaként kezelik. 

Én alapvetően örülök minden új médiaterméknek, de ebben az esetben azért gyanakvóbb az ember, mint általában. Őszintén szólva azt sem teljesen értem, hogy miért kell azt a hibát elkövetni, hogy milyen jól működhet egy olyan médiaberuházás, ami napilapban, hetilapban, rádióban, online is jelen akar lenni. Annyiszor bebizonyosodott már, hogy ez nem működik.

Hasonlóan szokatlan vagy inkább meglepő lépésnek tűnt, amikor piacra dobtátok a Poszt Magazint, ami voltaképpen kinyomtatta az internetet. Az újság megszűnésének ellenére is jó ötletnek tartod ezt a koncepciót?

Még mindig jó ötletnek tartom, és szakmailag ez egy nagyon érdekes tapasztalat volt. Szerintem izgalmasabb újság lett, mint amit vártam. Ma a nyomtatott sajtó jelenlegi helyzetében képtelenség azt az időt és pénzt belefektetni egy termékbe, ami ahhoz kell, hogy sokáig fennmaradhassál. A médiapiac kockázattűrő képessége annyira alacsony – különösen a printé –, hogy nincs idő kifuttatni a termékeket. A Poszt egy jól induló termék volt, de nem volt ideje megtalálni a saját közönségét.

Engem a Poszttal kapcsolatban az érdekelt, hogy a borzasztó gyorsan változó médiafogyasztási platformok nagyon megosztják a figyelmünket. Részben a folyamatos multitasking, a menet közben olvasás, vagy a buszon mobilozás mind ahhoz vezet, hogy hosszabb, de leginkább bonyolultabb dolgokat nem tudunk vagy akarunk befogadni. Az ember iszonyú felületesen fogyaszt, és ennek az a következménye, hogy elmegyünk a fontos dolgok mellett. Hiszen ami fontos, az már bonyolultabb, ellenben nagyon szeretünk röhögni és átkozódni egyszerű dolgokon, mint ki mekkora hülyeséget mondott, vagy jaj de cuki ez a videó. Ehhez nem kell különösebb odafigyelés, de igazán elmélyedni egy fontos témában sokkal nehezebb. A papír pont egy fókuszált olvasói élményt nyújt, és mi olyan anyagokat akartunk kinyomtatni, amelyek valamennyi elmélyedést igényelnek. Nem a hirdetések meg a linkek számában látom a problémát az online olvasásban, hanem hogy a platform folyamatosan új információval látja el a felhasználót. Úgy nem lehet rendesen olvasni, hogy közben jönnek a notifikációk, az SMS-ek és a push üzenetek a telefonodon. Így csak szórakozni lehet.

Említetted, hogy ma a Hangvető az első számú elfoglaltságod, de azzal mindenki tisztában van, hogy ma Magyarországon csak nagyon kevesen tehetik meg, hogy megélnek a zeneiparból. Gondolom, az anyagi biztonságot neked sem a világzene biztosítja.

Természetesen vannak emellett más projektet is. Nagyon sokat tanítok külföldön és itthon is. Filmzenéket csinálok, most éppen kettőt, járok ide-oda előadni, viszem a Főszerkesztők Fórumát, írogatok, rádiós műsort csinálok, ilyenek. Ez nem olyan kiszámítható, mint az Origo volt, bár ez is kicsit megváltozott azóta. Most úgy év végéig nagyjából meg tudom tervezni, mi lesz velem, ellenben egy szerkesztőség jó, ha fél évre előre látja a jövőjét. Persze az illúzióját fent lehet tartani annak, hogy decemberig minden rendben lesz, de egy főszerkesztő fél évnél tovább nem igazán tervezhet előre.