A Southbank Centre, a Waterloo-híd déli oldalán fekvő hatalmas kulturális központ Changing Britain elnevezésű fesztiválja érthető és élvezhető művészeti alkotásokon keresztül azt az egyszerűnek tűnő kérdést feszegeti, milyen a ma Nagy-Britanniája. Nemzeti konzultációs kérdések helyett inkább állampolgárai valós élményeire és érdeklődésére fókuszál, vagyis arra, hogy mit jelent ma britnek lenni, hogy mit keres, aki idevándorol, és ha lehetősége és indíttatása van rá, valamint hogyan válik szép lassan britté. Az elmúlt év történelmét, társadalmi mozgását feltérképező fesztivál egyik kiemelkedő eleme az Adopting Britain kiállítás, melyben a magyar származású Robert Vas egy dokumentumfilmjét is vetítik, illetve számos remek beszélgetést is szerveznek a témában.

A fesztivál és a programok címei angol nyelvi játékok, és az úgynevezett „inges alak” kétértelműségére építenek: ahogy a „Changing Britain” egyszerre jelentheti, hogy „A változó Nagy-Britannia” vagy „Megváltoztatni Nagy-Britanniát” attól függően, hogy a kezdőszót mellékévként vagy főnévi igenévként értelmezzük, ugyanúgy a kiállítás címe (Adopting Britain) is kettős, de a vasárnapi pódiumbeszélgetésé nem: Imagining Britain. Kétség nem férhet hozzá, itt csak és kizárólag arról lesz szó, milyen elképzelni Nagy-Britanniát. A beszélgetésnek, ahogy a kiállításnak is, van magyar vonzata: George Szirtes díjnyertes magyar származású költő gyakorlatilag egy személyben képviseli az európai bevándorlókat a színpadon. Szirtes a várakozásnak megfelelően tájékoztatja is az egybegyűlteket a zajló magyar exodusról, és hogy melyik is ma az ötödik legnagyobb magyar város.

Az Adopting Britain fesztivál, felismerve, hogy 2015-ben Európában a népvándorlás megvitatandó közügy, amihez érdekünkben áll nyitottan viszonyulni, komplett iskolákat és csoportokat fogad, a tanárok-vezetők számára könnyen értelmezhető, interaktív pakkal. Meglepetésemre az Imagining Britain beszélgetésen azonban zömében egyedül érkező felnőttek ülnek a közönségben, de a terem a hosszú hétvége, a belépődíj és a szép idő ellenére csurig megtelt, sok az újságíró és a szépíró, legalább a felük olyan Londonban élő külföld, mint jómagam.

A beszélgetés főleg akörül forog, hogy milyen volt menekültként, bevándorlóként megérkezni Angliába, milyennek képzelték, amikor elhatározták, hogy idetelepülnek, vagy amikor idekeveredtek más tervekkel telve, és ehhez képest mi volt a valóság. Mi az angol Ellis Island fíling? Milyen érzés a megérkezés?

A barbadosi Andrea Stuart írónő, a zimbabwei születésű Kayo Chingonyi költő, az indiai-ír Sunder Katwala, aki a British Future nevezetű fontos think tank vezetője és mint ilyen az integrációt és identitást kutatja – valamint George Szirtes, az '56-ban Budapestről kivándorolt zsidó származású költő, Krasznahorkai angol fordítója ütköztették a panelbeszélgetésben a különböző személyes narratívákat ütköztetnek a panelben.

A beszélgetést a rangidős Szirtes nyitotta, akinek családja ugyan eredetileg Ausztráliát vette célba, mégis Angliában kötöttek ki, és sosem bánták meg. A hidegháborús közhangulat örömmel fogadta a hős magyar forradalmárokat, nemzetközi szervezetektől segítséget és lakhatást kaptak, a szülei pedig, akiknek a holokausztot követően nem maradt szívügyük a Kárpát-medence, hamarosan otthon is szigorúan csak angolul beszéltek egymással. Stuart a Commonwealth-hez tartozó területről érkezett orvos családjával, ám fekete bőre miatt a hetvenes években nem várták őket tárt karokkal. Az Enoch Powell és a National Front által fémjelzett rémes időszakban minden reggel a város legnagyobb „n*ggerek takarodjatok” graffitije mellett húzott el a vonata, úton a magániskolába. Katwala a Szigetországban született, ám ú.n. „mixed heritage” gyerekként hamar szembesült az ország kettősségével, és think tankje révén ma is aktívan kutatja a témát – gyarmati fehérség kontra demokrata egyenlőségre törekvés.

Szirtes a focit és azon belül az Aranycsapatot emlegeti, ehhez kapcsolódva érdemes megjegyezni, hogy létezik a kérdéses minőségű 6:3 magazin, amely kifejzetten az angliai magyaroknak készül és bizonyos rendezvényeken bele lehet futni. Szirtes fel is olvas egy verset, amely az első angliai focimeccséről született. Arról, milyen fontos volt kimenni és egy angol csapatnak szurkolni. Katwala a hírhedt „Tebbit teszt”-et hozza fel: e próbán át lehet menni vagy meg lehet bukni, ha az ember karibi vagy ázsiai bevándorló attól függően, hogy a krikett-meccsen az etnikailag igencsak összetett angol csapatnak, vagy „még” az anyaországából –Pakisztán, „West Indies Team”- érkezőknek szurkol.A fiatal Chingonyi, aki bevallása szerint csak akkor jött rá, mekkora rasszizmus vette körül Észak-Angliában, amikor a multikulti Londonba költözött, viccesen megjegyzi, hogy azért ő is elbizonytalanodik, ha valamely sportágban Zimbabwe játszik Anglia ellen. 

Szirtes az ötvenes évek végének szürke, háború-gyepálta Angliáját idézte fel, azt a korszakot, amikor ha valaki egy afrikai lepelben vonult végig London utcáin, mindenki megállt megbámulni mint egzotikus kuriózumot. Katwala, az egyedüli nem-művész a színpadon, aki tényekkel foglalkozó szakemberként van itt, szintén egy „kicsi és unalmas Angliá”-ról beszél, ami a rengetegféle embertől lett érdekes és értékes. Bár ez így egyszer sem hangzik el, a közönség pontosan tudja, ezek az emberek azért ülhetnek ma itt a színpadon, azért alkothattak kiemelkedőt angol színekben, nem támadottan, megőrizve eredeti hazájuk nyelvét, kultúráját és témáit, mert különböző korszakokban lehetővé vált számukra a letelepedés.

Közelegnek a választások, melyek a rettegett EU-népszavazás megrendezése mellett azt is eldönti majd, Anglia mekkora sprintben fog eltolódni szélsőjobbra (a legújabb felmérések szerint talán ez elkerülhető). A Southbank Centre ezekkel a beszélgetésekkel, a maga angol, visszafogott módján fejezi ki a véleményét: a sokszínűség érték, a társadalmi feszültségek gazdasági integrációval, egyenlőséget hozó munkaügyi törvényekkel, tartalmas oktatással oldhatók, és amit a közösség nyer, az egy olyan unikális sokszínűség, mely Londont ma a New York City melletti egyetlen „alfa++” városává teszi a világnak. Katwala hozzáteszi: London mellett Torontó is belehúzott, hogy a világ leggyorsabban diverzifikálódó fővárosa legyen.

A rendezvény társszervezője a Counterpoints Arts szervezet volt, akik havonta több prémium rendezvény és számtalan pályázat révén képviselik a Nagy-Britanniában élő menekült és/vagy migráns művészeket. Érdemes őket követni, Londonban pedig közeleg a Refugee Week, amelynek szlogenje: különböző múltak, közös jövő.