Mennyire él az Emil Rulez?

Semennyire. Tíz éve hagytuk abba az intenzív részét, úgy, hogy addig gyakorlatilag minden nyári fesztiválon ott voltunk, kluboztunk. Éveken át vártunk, hogy mikor lesz megint olyan hangulat, hogy kívánjuk a dolgot, hogy „jó lenne már megint”. Örök hálánk a Volt Fesztiválnak, mert ők minden évben cseszegettek minket, hogy menjünk, aztán egyszer tavalyelőtt nyáron összeálltunk, mondjuk ennek az is apropója volt, hogy csináltunk egy lemezt, a Gyere át címűt, és ezzel együtt volt a buli egyfajta comeback. Ami persze már magában is nevetséges, mert hová térjünk vissza, meg honnan ugye – eleve ez az egész comeback dolog Magyarországon marhaság, de mi sosem voltunk akkora sztárok, hogy lett volna honnan visszatérni. Talán, ha tíz éve nem hagyjuk abba, és mondjuk én nem megyek el tévézni, vagy csak kevesebbet, akkor most lehet, hogy tartanánk ott, ahol a Quimby. Persze az ilyen volnákat hagyni kell, akkor a Kiss Tibi nem volt jól, meg a Quimby is megtorpant, mi meg lépegettünk előre aprókat. Ez egy ilyen piac, ennyit bír el egyszerre, kell egy ilyen, egy olyan, egy amolyan – ha nincs Kispál, akkor valaki léphet a helyére.

Milyen volt a visszatérő koncert?

Fura. Nekem nem esett igazán jól. A buli jó volt, a közönség édes, csak én éreztem azt, hogy ez nekem nem feltétlenül kell. Két iskola van: a „nálam mindig két forint ez a dal”, mondjuk a P. Mobil, akiket láttam fesztiválokon, az állandóságnak hatalmas ereje van, szóval le a kalappal előttük, és van a másik iskola, aminek meg nem elég, ami van, hanem újat akar írni, és menni tovább. Piaci siker ma már nem nagyon van egyikben sem, azt azért tisztázzuk. Engem az, hogy húsz év múlva is a Zazie az ágyban-t énekeljem, kurvára nem érdekelt. Rétegzenére eleve nem érdemes berendezkedni, az Emil Rulezzel viszont mi soha nem akartuk elérni azt a sikert, amikor már annyi a felkérés, hogy ne lehessen otthagyni, mert ebbe beleöregszik, belerohad az ember. Negyedannyi bulit vállaltunk, mint lehetett volna, én nem akartam tolni a zenekart a tévében, pedig tehettem volna, és hát úgy is jártunk vele. Gőgös álláspont, de úgy voltam vele, hogy nem akartam bekeverni a tévével. Pláne nem akartam ráerőltetni az Álmodj, királylány! közönségére a hétnegyedes, bonyolult életfilozófiai szövegeinket. Karrier-stratégiai szempontból ez öngól volt.

A koncertre visszatérve, nem éreztem magamat hitelesnek, mert már nem érdekel annyira a fellépés, az, hogy ott álljak elöl, csak akkor, ha százötven százalékig hiszek abban, ami mögöttem van. A Volt-buli után csináltunk még egy koncertet, a Parkban, és ennek volt egy nagyon szomorú tanulsága, egészen konkrétan egy nagyon súlyos pénzügyi bukó. Kicsit túltoltuk a vizuál költségeket meg amúgy mindent, beleértve a vendéglistát is. És azért volt nagyon szomorú, mert amikor elkezdtük szervezni, hogy augusztus 22-én legyen a buli, akkor mindenki megnézte a naptárját, és mivel másutt is fellépünk, kiderült, hogy nagyon nem fog összejönni. Addig csúszott, hogy szeptember lett belőle, konkrét jégesővel, és pont az az 5-600 ember hiányzott, hogy megálljon a lábán. Ott álltam a színpadon az egyébként nagyon korrekt és aranyos 1300 fős közönséggel meg a 300 fős VIP-szektorral szemben, és azt éreztem: milyen comeback? Mire? Minek? És valahol ez törte meg az egészet, mert ha én ott azt mondom, hogy toljuk tovább jövő héten, akkor ki lehetett volna egyenesíteni, de figyelmen kívül hagytam volna, hogy a Punnany Massif 12 ezres bulit csinált ugyanitt – esőben. Én is éltem már át azt az Emil Rulezzel, hogy 6-8000 ember áll a ZP-ben zuhogó esőben, tudom, milyen az, amikor valakire kíváncsiak, és amikor nem. Azt játszani, hogy rám kíváncsiak, nevetséges lenne.

Mi a siker?

A siker az mindig Hollywood, az a felköltözés a nagyvárosba, amiből pólót nyomtatsz, amiből filmet csinálsz meg búcsúkoncertet, és a saját mítoszodat gyártod, de pont ezzel ölöd meg magad és az egészet. Én az alkotói energiámat nem akartam megölni, és mivel az Emil Rulezbe nem minden fér bele, inkább várok arra, hogy van-e még értelme valamikor előjönni valamivel. Addig meg dolgozom pénzért, és mellette csinálok ezer dolgot, amiben hiszek: színházat, operát, musicalt, Zenehajót. Ott, a Parkban hoztam meg a döntést, és ki merem kimondani: előttem, baszd meg, ne álljon 1300 ember. Én telt házat akarok, mert világéletemben telt ház előtt játszottam, ha kis 30 fős klubban, akkor is. Piaci alapon működtem, olyan műsorban szerepeltem, ami nézett volt, és ha nem volt az, akkor valamit nagyon elbasztam, és akkor ideje volt abbahagynom. Vigyázat: ez nem nagyképűség, szerintem ez az alázat. Olyan produkcióval kell előállni, amire az emberek kíváncsiak, ha azt mondod, hogy ma este, itt Hajós András poharat fog enni, akkor azzal, mindegy, de ha nem kíváncsiak rá, akkor az szar, és tessék később visszajönni, majd amikor lesz valami jó. Ez tartja fent az emberben a színvonalat, és az Emil Rulez nagyon jó volt, csak vége lett, ennyi. Én pedig nem a saját mítoszommal akarok fellépni, mert van bennem még elég kakaó. Az Emil Rulez volt és marad előadói életem „története”, a szakma tud róla, a zenészek emlékeznek rá, van egy generáció, akinek még megvan, és slussz. A rádiók már nem játszanak minket – hogy tudnának rólunk?

Nekem úgy tűnt, hogy a Petőfi rongyossá játszott titeket.

Úgy tűnhet, pedig nem így volt. A második lemezünkön volt a Hello tourist, utána született még három album, gyakorlatilag mindet visszadobták azzal, hogy „ez szar”. Nehezen hiszem el, hogy 2004 óta Hegyi György, Hajós András, Fekete-Kovács Kornél (MAO), Kisvári Ferenc (Budapest Bár), Bruzsa Gábor (BülBüls), Gereben Zita (Gereben Zita Quintet, Gringo Sztár), Warnusz Zsuzsa (Budapest Voices) ne tudott volna összesen háromlemeznyi dalból összehozni egyet, ami esélyt kaphatna a könnyűzenei közszolgálati rádión. Össze is vesztünk velük. A Petőfi soha nem vette be, hogy én a kereskedelmi tévében vagyok, az egy szálka volt, egy olyan „hiteltelenítő”  bűn, amit nem bocsátottak meg. Miközben a kereskedelmi médiának mindig bonyolult vagy alter voltam, vagy én finnyáztam, hogy engem ne játsszanak.

De miért?

Nekem is vannak előítéleteim, ellenszenveim. Én nem tudom, nem értjük a kereskedelmi tévé lényegét, a reklámot, miközben az underground DJ-ktől a thrash metalosig minden amerikai sztár bevállal egy szponzort, egy reklámot, mert ez így megy. A reklám nem ciki. A bevétel, a gázsi nem ciki. A félház az. Az állami támogatás elnyúlása a fiatalok elől az. Meg a meg nem értett művészsznobizmus is az. A minap kértem meg egy kollégámat az egyik sztárzenekarból, hogy jöjjön be az egyik műsorba, mire kifejtette, hogy nem, mert az kereskedelmi tévé, és nem adja el magát. Közben ugyanaz a sörgyár a szponzoruk, mint a fesztiváloknak és a tévéműsoroknak. Agyrém. Mivel én voltam az első, aki a kvázi alter- vagy ellenkultúrából (ahová én soha nem tartoztam) a kereskedelmi tévébe betört, miattam az Emil Rulez szívta meg, mert ezt egyik oldalon sem bocsátották meg. Furcsa ez persze, mert amikor az ellenkultúra a Sziget tévével próbálkozott, akkor fényesen kiderült, hogy attól, hogy valaki jó a színpadon, még nem lesz műsorvezető.

Kicsi ez az ország és kicsi a piac. Azok a dolgok, amikkel én próbálkozom, egy nagyobb piacon teljesen természetesek. Abban nincs semmi pláne, hogy egy amerikai színész tud énekelni vagy táncolni, ha kell, stand-upol, és ha arra kérik, akkor fél év alatt kigyúrja magát vagy meghízik, akár egy reklám kedvéért is. Itthon meg az van, hogy jól van, András, te tévés műsorvezető vagy, akkor ne vedd már el a frekvenciát előlünk a dalaiddal. A Petőfiben meg lett mondva, hogy vidéki feltörekvő zenekaroknak, a határon túliaknak kell a hely, nehogy már csak a vízfej, a főváros érvényesüljön, de azt elismerem, hogy a magyar közeg nehezen veszi be, hogy az egyik nap még a tévében mondok valamit, a másikon meg a Szigeten, akkor se, ha ugyanazt mondom.

Ennyire nem lehetett egyszerű.

Jó, mi is hibáztunk, nem hiszem, hogy lenne egy másik zenekar az országban, aki olyan levelet írt volna anno a Z+ tévének, mint én, amikor azt mondták egy nótánkra, hogy nem játsszák, mert van benne szóló és dzsesszfuvola, és egyébként is erőszakos – ez a Boldog születésnapot című film betétdala volt –, mire én azt írtam, hogy basszátok meg, amíg van Z+ és jogutódja, soha a büdös életbe’ nem játszhatjátok a zenekar dalait. Biztos nagyon összeszarták magukat, hiszen eleve nem akarták játszani őket, ugye. Ezt megcsináltuk a Danubius rádióval is (akik a fuvolát akarták kivetetni a dalból), nekik azt írtuk vissza, hogy kivehetitek, ha ti meg a főszerkesztőt kiveszitek a rádióból. Mindenkivel nagyon nagy arccal vesztünk össze, zsebpuzsérok voltunk, de igazunk volt.

Én soha nem értettem azt a rettenetes rákaparást, hogy jaj, játsszátok már a számainkat, ezt mindig is a tehetségtelen emberek mentsvárának tartottam. Nekem fontosabb, hogy néha kimondom az igazságot. Miért, amúgy ebben az interjúban például nekem mi a jó? Ti kerestek vele pénzt, én nem promózok semmit, csak majd rám támadnak megint a kommentekben, hogy nagyképű vagyok, meg „aki kurvának megy, ne csodálkozzon”, meg a többi szokásos, unásig ismert indulatömleny. Hidd el, pontosan tudom, hogy kell édibédi interjút adni, de leszarom. Engem nem az imidzsem tart ezen a pályán, hanem a kreativitásom. Az meg együtt jár az igazmondással, a hibázással, az őszinteséggel, akár a rosszfejséggel is.

Miért mész le a Művészetek Völgyébe?

Tök magyar sztori. Kb. 15 éve az öcsi kőfejtőben tartottunk egy emlékezetes koncertet. Aztán Kapolcs meg Öcs összeveszett, vagy mit tudom én, és egy ideig nem egy fesztivál lett, hanem kettő, és mi az egyikben voltunk, de ők mondták, hogy ne menjünk a másikba, mert az milyen lenne már, és mi erre úgy reagáltunk, hogy ez ovi, nem mentünk egyikbe sem, mert igazán jó gázsi amúgy sem volt, inkább mentünk Hegyaljára meg Pécsre. Nem is nagyon hívogattak minket, Kapolcs meg eleve elment egy olyan irányba, amiben mi akkoriban nem gondolkodtunk, nem akarunk ilyen kicsi, jó fej udvarkoncertet tartani. Tavaly a Kaláka versudvarba elmentem a Lackfihoz, tök jó beszélgetés volt, és ott letámadott a fesztivál vezetése azzal, hogy de jó, legyen nekem is udvarom. És itt kezdődik a lényeg.

Mondtam nekik, hogy nincs olyan produkcióm, ami idevaló lenne, mert ugyan én meg tudok tölteni tartalmilag egy udvart azzal, ami nekem tetszik, de attól az emberek kifordulnak az udvarból. Tudnék olyan udvart is csinálni, ami nekik jó, de azt meg én nem akarom, eleget haknizok. A kettőből elindult egy kötélhúzás, mert a nevem és talán a piaci szemléletem fontos volt nekik. A fesztivál egy ideje már nem is a produkciókról szólt, hanem valamiféle állami támogatás eszetlen szétszórásáról, de ezen az új vezetés most, nagyon szimpatikusan változtatni akar. Kompromisszumot kötöttünk, lesz olyan, ami nekem fontos, és olyan is, ami nekik. Közösen csináljuk az egészet a Modern Art Orchestrával. MAO-Hajós udvar, a big  band  jazz jegyében. Délelőtt gyerekdzsessz-programot viszek le Fekete Kovács Kornél Modern Art Orchestrájával, este pedig nem közönségriogató, hanem szórakoztató dzsesszt tolunk majd. Pénz az viszont nincs benne, még nekem is szponzorokat kell keresni, mert ez ma így működik. Különösen amióta a T. közönség lopja a zenét, mert a kiflit nem meri, meg az különben sincs az interneten.

Válságban van a zeneipar egyébként? Be lehet futni a semmiből?

Nem értem, hogy a mai világban hogy lehet azon sírni, hogy jaj, az igazi művészet nem kell senkinek, meg őt elnyomják, amikor ott a YouTube, és baszki, felveszed, feltolod, és ha jó vagy, akkor Maliból is befuthatsz, nemhogy Budapestről. Ott a zsűri 0-24-ben, meg lehet mérettetni. Csak nem szabad a befutástól semmit se várni.

Ezek szerint akkor Majka a jó?

Igen, Majka jó. Majka is jó. A Belehalok kereskedelmi szempontból nagyon jó, és eleve egy jó dal. De nem úgy kéne gondolni, hogy Majka 28 milliós letöltése vagy jó dala bárkitől is elvett volna valamit. Sokan úgy gondolják, mintha a kattintás véges lenne, és Majka miatt rájuk már nem jut. Lófaszt. Majka 28 milliója mellett bárkinek lehet ugyanennyi. És attól, hogy Majka dala jó, még lehet másnak is, más műfajban jó dala. Másfelől persze, az agyonkattintott dal is lehet szar, és a feltörekvő határon túli is lehet szar. Nagyon dühös vagyok azokra a megmondókra, akik egy nyolcvanas években ragadt álelitista hozzáállással emelnek falakat, és kettéosztják a kultúrát, agyrém, érted, hogy vagyunk mi, a jók, meg ők, a gonoszak, és ha valami Fidesz vagy kertévé, vagy pénzt hoz, akkor abban nem lehet semmi jó. Ez hülyeség, nevetséges. Még mindig fekete-fehérben nézzük a tévét. Én pl. hányok a Fidesztől, de attól még miért haragudnék mondjuk az NKA Cseh Tamás Programjára? És attól még, hogy szerintem ez egy tök jó program, miért hallgatnám el, hogy felháborító, hogy míg a fiatal zenekarok 1,5-2 milliót kapnak tőlük első lemezükre és klipjükre, addig a Design Terminál 100 milliót kapott a program lebonyolítására és az ahhoz kapcsolódó feladatokra?

Mindegy, a lényeg, hogy a dolgok nem fekete-fehérek. Ami meg a pénzt illeti, szerintem még mindig nem értjük itthon jól a siker-pénz-hitelesség kérdéskört. A lelke mélyén a mi kultúránk még mindig a belehaló művészt isteníti, csak az éhező, pszichiátriáról épp kikerült költőnek hiszi el, hogy igazat mond, miközben persze nem megy el a koncertjére, ha ezer felett van a jegyár. Aztán, amikor a művész tényleg belehal, akkor beindul a kulthenger. Vagy ha valahogy talpon marad, kibír 20 évet, és befut, akkor viszont örökre minden meg van bocsájtva. Neki lehet szponzora, fesztiválja, állami díja, jó autója, írhat könyvet a nagy szenvedéseiről. A tévés meg szégyellje magát mindenért. De hát ez így működik, nincs is ezzel igazán bajom, illetve már egyáltalán nem érdekel, én sosem haltam éhen, és ezzel együtt kíváncsiak a dolgaimra az emberek.

Miből van pénz nem éhenhalásra?

Mindenki máshogy oldja meg. Nekem például van egy olyan portfólióm, amiben a pénzem 90 százalékát a menedzsmentem segítségével abból keresem, amit 10 százaléknyira szeretek. A tévéből, reklámból, reklámzenéből jól keresek, ezért megengedhetem magamnak a kevésbé jól fizető vagy szerelemmunkákat. Szerencsés középút nekem (sokunknak, csak a legtöbben úgy tesznek, mintha szégyellni kellene) a céges hakni. Pedig mi azzal a baj, ha az ember egy ugyanolyan élő emberekből álló közönségnek lép fel, mint előző este a Humbug-teraszon a Jófejtripjamen, csak végre megfizetik a munkáját? Vannak szerencsés esetek, általában azért csak olyan dolgokat vállalok el, amikkel legalább eleinte közösséget tudok vállalni.

Gondolom, a tévére utalsz. A gázsi legalább jó?

Ezt meg sem próbálom elmagyarázni. Tudom, mi van ebben az országban, úgyhogy kussolok. Igen, jó a gázsi. Bár nem akkora buli a televíziózás, mint az emberek hinni szeretnék, még mindig tisztességesen meg lehet élni belőle. A tisztességeset úgy értem, hogy szabad vagyok, én döntök, hogy csinálom vagy sem, és ami a legfontosabb: a teljesítményem alapján hívnak, vagy nem. Úgyhogy persze, jól vagyok.

Az nem lehet, hogy túl igényes vagy?

Nézd, 18 évesen apám azzal bocsátott utamra, hogy legyek azzal tisztában, hogy háromezren vagyunk. Nem etnikailag vagy lakóhelyileg, hanem az ízlésvilágot értve. Én 16 évesen Thomas Bernhardot meg Freudot olvastam, Thelonius Monkot és Charlie Parkert hallgattam. A kilencvenes években sem szerettem a popzenét, ültünk a haverjaimmal egy lopott kocsiban (csak tavaly tudtam meg, hogy az volt, esküszöm) nyolcan, jogsi nélkül, bebaszva, mentünk le a Balatonra németekkel verekedni, és a parton rejszolni, ahogy azt az egész generációm csinálta végül, mert ugye nem mi keltünk el a diszkóban, és akkor bekapcsolták a Bikinit meg a Madonnát, én meg ordítottam, hogy egyszer hadd mondjam már meg, mi szóljon. Jó, mondd. Volt nálam egy kazetta, nem Charlie Parkerrel vagy Thelonius Monkkal, de Peter Gabriellel, Stinggel, Level42-val, és erre jött a „mi a faszom ez a buzi zene, baszd meg?”.

Dalszöveget írtál Rudolf Péter új darabjához, miért?

Mert sok vágyam van még, és az mivel az Emil Rulezben 90 százalékban Hegyi Gyuri írta a szövegeket, nem tudtam kiélni magam a szövegírásban, pedig mindig is érdekelt, és úgy gondoltam, tudnék is jó szövegeket írni. Tavaly vagy tavalyelőtt kért fel a Radnóti Színház, hogy írjak pár szöveget a Mozgófilmkép című darabhoz, aminek Dinnyés Dani szerezte a zenéjét. Nagyon élveztem az egész folyamatot, imádtam belelátni a színházi világba, ezért is vállaltam még ilyeneket, írtam A velencei kalmárhoz Komáromban, volt egy estnyi francia sanzonfordításom, ilyesmi, és egy bizonyos körben elkezdtek szövegíróként tekinteni rám, ami nekem borzasztó fontos volt, mert ez egy új elem az életemben, amit éppen akkor tanultam ki rendesen. Ezért vállaltam el a legutóbbi felkérést, a Spamoperettet is, és ezért vagyok benne pályázati szinten egy operaprojektben, és írok musicalszövegeket is, ja, és néha a NOÉMO zenekarnak is.

Tudom, hogy a tévéről most nem beszélünk, de amikor eddig a képernyőn voltál, az vagy valami showműsor, vagy reality volt. Drámában, „rendes” sorozatban nem is gondolkodtál?

Nem nagyon van szerintem színészi érzékem ehhez, én az improvizációban vagyok jó, azt tudom átlátni, abban vagyok saját magam. A tévébe azért hívnak, szerintem, mert ki tudtam jönni ebből a hochértelmiségi humorból, és működök a képernyőn, de emellett simán megállom a helyem egy kolbászfesztiválon is. Nem azért nem lépek fel a Dumaszínházban vagy a Showder klubban, mert nem tudnám csinálni.

Volt egy emlékezetesen szar Showder klubos fellépésed, ott mi ment félre?

Sok minden. Nem éreztem jól magam, nem stimmelt a légkör, nagyon rossz állapotban mentem el, és tulajdonképpen megerőszakoltam magam a fellépéssel, amit nem akartam megcsinálni. Nem találtam magamban azt a magabiztosságot, ami ahhoz kell, hogy a saját dolgomat csináljam a színpadon. Tíz éve lehetett, nem volt elég rutinom. Mások terepén kellett versenyeznem úgy, hogy jobb voltam, mint ők, és ha ezt megmutatom, akkor olyanná válok, mint ők.

Ma is jobb vagy, mint a Showder klubos stand-uposok?

Abban, amit ma stand-upnak hívnak, nem vagyok jobb. Én szerintem valódi stand-upos vagyok, ahogy a Fábry is az, a Kőhalmi vagy a Bödőcs. Az a baj, hogy ebből is egy műsorfolyam, egy iparág lett, ahol állandóan egymást klónozzák, és az meg engem nem izgat. Borzasztóan feszít az, hogy olyan dolgok sikeresek ma Magyarországon, amiket én nem tartok annak, és ez nem csak a tévére vagy a stand-upra vonatkozik, hanem például a zenére is. Sokáig vártam, hogy bölcsebb legyek, és már ne idegesítsen mások sikere – mármint azoké, akik szerintem rossz dolgokkal érnek el sikereket –, és tuti, hogy az interjú szempontjából is jót tenne nekem, ha azt mondanám, hogy „jaj, hát persze, hadd csinálja”, de az az igazság, hogy ne, ne csinálja, mert megőrülök attól, hogy a szarra ömlik a pénz.