Az első magyarországi túszdráma 1973-ban történt egy vidéki város, Balassagyarmat lánykollégiumában. Az életben maradt túszejtővel és a túszokkal sem akkor, sem azóta nem beszélt senki, mert nem nyilatkoztak. Negyven év után most először szólaltak meg egy könyvben, miután egy fiatal balassagyarmati lány, Hatala Csenge elhatározta, hogy könyvet ír az esetről. A túszdrámából Végh Antal már írt egy regényt, Gazdag Gyula rendezett egy játékfilmet, de ezekben sok a fikció. A Hírzárlat című könyvben a szerző a túszdrámát övező legendákkal szeretett volna leszámolni.
Hatala Csenge 17 évesen készítette az első interjúját könyvéhez, megtalálta ugyanis az egyik túszt a környéken, Nógrád megyében. Még apukája mutatta meg neki gyerekkorában az egykori lánykollégium épületét, azóta izgatta a történet. Aztán egy darabig félretette ezt a témát, majd az elmúlt két évben, napi szinten szinte csak ezzel foglalkozott. Hosszú kutatást igényelt a könyv, hiszen nem találta meg egyből az embereket, nagyon sokat kellett utaznia, hogy mindenkit felkutasson. Beszélt az életben maradt túszejtővel, néhány tússzal, a hatóságok részéről pedig katonákkal és egy mesterlövésszel.
„Én is balassagyarmati vagyok, és az érdekelt, hogy a szereplők, akik átélték ezt a drámát, miért nem szólaltak meg eddig még soha. Eltelt 40 év, és soha nem beszéltek erről a dologról nyilvánosan. Nagyon elszánt voltam, már az elején elmondtam, hogy mi a célom, és azt, hogy ha ők nem szólalnak meg, soha nem derül ki, mi a teljes igazság.”
A túszejtés ötlete az 1972-es müncheni olimpia túszdrámájáról jutott eszébe Pintye Andrásnak. Úgy gondolta, jó lenne csinálni valami hasonlót, annak érdekében, hogy nyugatra szökhessenek. Eredetileg néhány barátját szervezte be az akcióba, de amikor azok visszaléptek, az öccsét, Pintye Lászlót vitte. Apjuk párttitkár volt és alezredes, így nagyon jól tudták, hogy hogyan kell használni egy fegyvert. Pintye András simán besétált a laktanyába, kinyittatta a portással az apja irodáját, és elhozta a fegyvereit.
A fiúk vasárnap este, a téli szünet utolsó napján szöktek be a lánykollégiumba, és biztosak voltak benne, hogy reggelre már külföldön lesznek, így nem vittek be magukkal szinte semmit. Ez lett végül a vesztük, mert a rendőrök szó szerint kiéheztették őket, de öt napig bírták. Húsz lányt ejtettek túszul, ebből az elején hatan kiszöktek, így ezután már senkit nem engedtek ki – még vécére sem. Pár nap múlva egy lányt kiküldtek ivóvízért, ő sem jött vissza, egy másik lány pedig kiugrott az ablakon. A kiszökött lányok szóltak két rendőrnek, és amikor azok megjelentek az épületben, a fiúk bezárkóztak, és ki is lőttek a szobából. Mivel a lövések pont embermagasságban csapódtak be, ezt emberölési kísérletnek értelmezték.
Balassagyarmaton még mindig nagyon sok legenda kering arról, hogy mi történt valójában, Hatala Csenge szerint sok lényeges dolog nem úgy volt, ahogyan a köztudatba bevonult. Többek között az is mindig misztikum tárgyát képezte, hogy hol vannak a lelőtt fiú földi maradványai, ezért Hatala Csenge ezen az úton indult el, és elhatározta, hogy megkeresi a sírt.
Meg is találtam, mire közölte velem a temető, hogy jó, hogy jövök, mert nincs meghosszabbítva a sírhely, így vagy elviszem a hamvakat, vagy kiszórják.
Azóta történt egy törvénymódosítás, de akkor még pont volt rá lehetőség, hogy kiadják nekem a hamvakat. Így már azért is meg kellett találnom Lászlót, mert nálam voltak a bátyjának a hamvai.”
Pintye László először nem akart hinni Hatala Csengének, amikor megjelent nála a testvére urnájával. Hiszen negyven évig, a börtön után soha senkinek nem beszélt a túszdrámáról. Összesen 11 évet volt börtönben, Tökölön kezdte, majd a szegedi Csillagba került, aztán a Kozma utcába, aztán megint visszakerült Szegedre. A könyv egyik érdekessége, hogy Pintye László a börtönben töltött éveit is részletesen elmeséli.
„Neki az volt az egyik legnagyobb tragédiája, hogy látta úgy meghalni a bátyját, ahogy. Azzal, hogy én megjelentem, és hogy én is balassagyarmati vagyok, és erről kérdezem, ismét feljött benne a tragédia. Ráadásul egészen addig nem tudta, hol van eltemetve a testvére, mert a szülei nem mondták meg neki. Lassan megismertük egymást, és ez segített hozzá ahhoz, hogy egyszer csak elkezdett válaszolni nekem, de ez hónapokba telt. Többen próbálták megkeresni az elmúlt években, de soha nem állt szóba senkivel.”
Hatala Csenge sokat beszélgetett az egykori túszejtővel, és mint mondta, lassan derültek ki a részletek arról, hogy mi is vezetett ehhez az esethez. A fiúkkal a szüleik nem igazán törődtek, de ez nem ez volt tettük egyelten oka, nagyon sok minden van a mögött, hogy idáig jutottak.
A film és Végh Antal könyve is arra volt kihegyezve, hogy egy profi akcióban számolták fel a túszdrámát, de Hatala Csenge szerint ez sem volt így, hiszen
„Sosem találkoztak még előtte ilyen dologgal, nem tudták, hogyan kezeljék, sokat hibáztak. Ráadásul nem akarták, hogy kitudódjon, mi történt, ezért mindenképpen helyben akarták megoldani a drámát. A harmadik napra azonban már látszott, hogy ez nem fog menni, politikai üggyé nyilvánították az esetet, és kivették a helyiek kezéből.”
Akkor még nem volt itthon túsztárgyaló, bár azt sejtették a rendőrök, hogy velük nem fognak szóba állni a fiúk, hiszen korábban a saját anyjukat is durván elküldték. Ezért megkeresték a balassagyarmati pszichiátert, dr. Samu Istvánt, és őt küldték be, hogy beszéljenek a fiúkkal. Beengedték, de neki sem adták meg magukat.
Így sem akarták abbahagyni, és már a lányok előtt is szégyellték volna feladni magukat. Hatala Csengének az életben maradt túszejtő is azt mondta, hogy ők a végletekig biztosak voltak benne, hogy követeléseiket teljesíteni fogják. Az idősebb fiú az előtte lévő napokban kapta meg a katonai behívóját, így úgy gondolta, nincs vesztenivalója.
„Laci is azért kapott maximális büntetést, és azért kellett Bandit is lelőni, mert meg kellett mutatni kifelé, hogy ha valaki a szocialista rendszerrel szembeszáll, annak ez lesz a sorsa. Nehogy bárki másnak eszébe jusson a rendszert kritizálni.”
A ma 92 éves pszichiáter szerint néha olyan volt a hangulat a kollégiumi szobában, mintha csak egy iskolai csetepatéba csöppent volna. Voltak persze húzósabb helyzetek is, például a lányokat sodronyon altatták, és a legtöbb túsznak, mint azt Hatala Csenge elmondta, a mai napig az a legnagyobb fájdalma, hogy nem engedték ki őket vécére. Több lány menstruált, nem tudtak tisztálkodni. „Mindenki másként értékelte az esetet, még most is volt olyan, aki az interjú közben sírt, másokat nem viselt meg annyira. Több lányt akkora trauma ért, hogy elmentek a kollégiumból utána. Volt, aki nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy bejön a Bandi, és túszul ejti őket.”
Szerdára országos üggyé nyilvánították a túszdrámát, akkor jött le a vezérkar Budapestről, köztük Biszku Béla, aki végül profi mesterlövészeket hozatott a városba. A vezérkar azt mondta, ha olyan helyzet adódik, nyugodtan lőjenek. Mivel Pintye László még csak 17 éves volt, úgy döntöttek, hogy csak az idősebb fiút lövik ki.
A fiúk akkor már sejtették, hogy vannak szemben lövészek, és László rá is szólt a testvérére, hogy ne menjen az ablakhoz. Amikor mégis odament, lelőtték. Pintye László ezután megadta magát.
„Fegyveres banditákat tettek ártatlanná.” Ezt a központilag kiadott hírt közölték csupán az esetről másnap reggel. Az egész családnak meg kellett változtatnia a nevét, és azonnal el kellett költözniük a városból. A szülőket eldugták, Pintye András sírhelyét pedig titkosították, semmi nem tudódhatott ki az esetről, nehogy követőkre leljenek.
A férjem bíró volt, és amikor hétfő reggel ment volna dolgozni, már nem tudott bemenni a bíróságra, mert le volt zárva a környék, akkor tudtuk meg, hogy mit történt. Az iskolában, ahol tanítottam, azt mondták, hogy ne foglalkozzunk ezzel a dologgal, ne beszélgessünk erről a gyerekekkel. Botor gondolat volt, hiszen egyebet sem csinált az egész város, mint hogy ezzel foglalkozott.
A fiúk a tanítványaim voltak, ha volt kedvük, jöttek iskolába, ha nem, nem. Nagyon feltűnőek voltak a kopasz fejükkel, hiszen akkor még senki sem borotválta kopaszra a fejét, ráadásul ez a téli szünetben volt. De a szülők érinthetetlenek voltak, és persze mindent megtettek az iskolának. Minden ünnepségre jött a katonaság, kifestették az iskolát, kirándulásra vitték a gyerekeket, szóval nem lehetett a fiúkhoz nyúlni. Ők külön kategóriát képeztek a városban, úgy éltek, mint a fáraók. Elképzelni sem lehet, hogy mit jelentett akkor ez a pozíció, nemcsak párttitkár volt az apjuk, hanem alezredes is, miközben a gyerekeikkel nem törődtek.
Nem hittük el, hogy ez megtörténhet, borzasztó volt, mindenki félt. Nem álltak szóba senkivel, személyesen Kádár János intézkedését várták, hogy repülővel vigye el őket az országból. Közben határzárat vontak a város köré, senki nem jöhetett be, mert Pesten szervezkedni kezdtek, és elindultak vonattal, hogy csatlakoznak hozzájuk. Emlékszem, amikor lelőtték a Bandit, az egész osztály felugrott és tapsolt. Mindenki megkönnyebbült.
(Egy helyi lakos visszaemlékezése, K. Gy. interjúja)