(Figyelem, a cikkben szpojlerek találhatók.)

A Hannibal egy igazi anomália az amerikai tévézésben: nem illeszthető be igazán egy skatulyába sem, mindent megengedő kábelcsatorna helyett a visszafogott NBC-n megy, de ennek ellenére jelenleg talán nincsen véresebb sorozat nála a tévékben, és ebbe a Trónok harcát is beleértem. Legalábbis én még nem hallottam arról, hogy valaki egy megcsonkított holttest hangszálain csellózott volna, vagy egy embernek feltálalták volna a saját lábát vacsorának. A Hannibal Thomas Harris három regényéből (Vörös sárkány, A bárányok hallgatnak, Hannibal) és az azokból készült, eddig összesen négy adaptációt kutyulja össze úgy, hogy az elemei ismerősek maradnak, de az elhelyezésük a történetben teljesen új lesz, a készítők folyamatosan úgy hivatkoznak rá, mintha DJ-k lennének, akik mashupokat (több, különböző ismert számból összekevert új változatot) játszanának. Ehhez hozzájön még a tényleg elsőrangú szereplőgárda, az élen a dán Mads Mikkelsennel, az európai művészfilmekre emlékeztető rendezés, ami néha egészen szürreálisba csap át, a tényleg elképzelhetetlen mennyiségű stílusos vérontás és a minden ízében részletgazdag berendezés – a Hannibal kritikai siker is lett és három év alatt felépített egy kicsi, de elhivatott rajongótábort.

A fő vonzereje természetesen maga Hannibal Lecter figurája, aki egy szerepben a sorozat címszereplője, főgonosza, és néha hőse is. A legjobb receptek szerint dolgozó, klasszikus műveltségű, végtelenségig manipulatív kannibálról nehéz levennie az embernek a szemét, még akkor is, ha éppen emberi tüdőt flambíroz, vagy éppen egy kegyetlen gyilkosságot visz végbe. Mikkelsen uralja a sorozatot, sem színészként, sem karakterként nem képes őt utolérni a folyamatosan a nyomában járó Will Graham (az angol Hugh Dancy játssza), vagy az ő főnöke, Jack Crawford (őt pedig Laurence Fishburne). A néha vészesen egy szerelmi háromszögre emlékeztető macska-egér játékukról szólt a sorozat oroszlánrésze, míg a második évad végén egy különösen véres és kegyetlen leszámolásba torkollt. Amit szinte minden érintett túlélt, de nem feltétlenül mentális épségben, ahogy ez a harmadik évad első feléből kiderül.

De a Hannibal csak volt egy anomália. Nemrég bejelentette Bryan Fuller, a sorozat atyja, hogy az NBC nem kéri a sorozat negyedik évadát, ami a harmadik alapján érthető döntés: mostanra már teljesen elhagyták a könnyen követhető, a CSI-epizódokon edzett nézőknek is értelmezhető sztorit, és az eddig megjelent részekben kizárólag a második évad végi nagy leszámolás utórezgéseivel foglalkoztak. És ha valaki most szeretett volna bekapcsolódni, az előző szezont dicsérő kritikák után, akkor megkaphatta a jelenleg futó legnépszerűbb művészfilmet, amiben megtört emberek motyognak megbocsájtásról, miközben lassított felvételben nézhetünk csöpögő vércseppeket. Ez egy Hannibal-rajongónak megszokott, de az éppen odakapcsolóknak nem éppen. A sorozat sorsa a levegőben lóg, a streaming szolgáltatók akár kapkodhatnának is utána, ha egy kicsit kevésbé lenne költséges, és könnyebben lehetne reklámozni. Vagy ha Bryan Fuller nem menne el inkább egy Neil Gaiman-sorozatot készíteni. 

Fuller pontosan úgy öltözködik, hogy akár a saját sorozataiban (Haláli hullák, Halottnak a csók) is szerepelhetne: magas, vékony, a kezei már nevetségesen is azok, a zakója és az egész testalkata csupa él és hegyes vonal, a szakállától kezdve a cipőjéig. Imád és nagyon tud beszélni a saját sorozatáról, ahogy ezt megtudtam, amikor meghívtak Torontóba a harmadik évad forgatására, és Fuller, valamint a leginkább egy szomorú angol lemezboltosra hasonlító író-producer, Steve Lightfoot végigvezették a nemzetközi sajtókontingenst a díszletekben. Készültek velük és a szereplőkkel is interjúk, de azokat egyelőre nem írhatom meg. Azt igen, hogy milyen érzés, amikor belépünk Hannibal dolgozószobájába.

Pontosan tudom, hogy zajlik egy sorozat forgatása, hogyan építenek fel díszleteket, és hogyan manipulálják azokat a felvételeket, hogy egy térnek tűnjön minden, de akkor is meglepő látni, hogy a Hannibal talán legfontosabb és legikonikusabb helyszíne teljesen úgy néz ki, ahogy a tévében. Mármint maga az, hogy áll, és tényleg egy emeletes könyvtárszoba, ami tele van középkori művekre utaló rajzokkal, és a két székkel, amiben Hannibal és Will rengeteg időt szemezett egymással. Fuller elmondja, hogy az inspirációt a Baltimore-i könyvtárból szedték, de amúgy is nagyon szimpatikus volt nekik az ötlet, hogy Hannibal a hatalmas tudásával egy könyvtárszerű szobában dolgozzon. Amit úgy rendeztek be, hogy akár egy úriembereknek szóló szivarklub is lehetne, már csak egy zongora és egy bárpult hiányzik hozzá. A már emlegetett részletgazdagság a való életben is meglepő, az egyik polcon csak olyan mappák és jegyzetfüzetek vannak, amiket színes matricákkal jelöltek, ezek azok, amiket Hannibal a pácienseiről készített. És igen, ha valakinek most beugrana, hogy de hát ezeket felgyújtotta, nehogy kiderüljenek a manipulációi, akkor Fuller emlékeztetné, hogy a harmadik évad több olyan helyszínre is visszatér, ami már nem úgy, vagy egyáltalán nem létezik. Ezt pedig a sorozat a könyvekből megismert cseles „memóriapalota” fogalmával teszi: a történet szerint Hannibalnak szinte tökéletes emlékezőképessége van, annak segítségével pedig az elméjében fel tud építeni egy külön teret, ahova visszavonulhat. Ez a történetmesélési megoldás ráadásul praktikus is: a sorozat szórakozhat tér és idő viszonyával úgy, hogy egy egyszerű beszélgetést nem egy új helyszínen, hanem egy már létező emlékezetben játszanak el.

Ugyanilyen ikonikus helyszín a sorozatban Hannibal ebédlője és konyhája, de sajnos itt csorbul a varázs attól, hogy nem olyan gyönyörűen vannak bevilágítva, mint a sorozatban. Az ebédlő kifejezetten lehangoló a fakó fényben, a konyhából pedig hiányzik Mikkelsen, ahogy éppen egy emberi lábszárat fűrészel, majd meghint rozmaringgal. Apropó emberi lábszár: mindenkiben felmerül, hogy Hannibal pontosan mit is főz, amikor emberi húst készít. A gasztronómiai részek messze a sorozat legnépszerűbb és legzavarbaejtőbb részei, egyfelől azért, mert pofátlanul jól néznek ki az elkészült ételek, másrészt meg azért, mert mégis az emberiség egyik legnagyobb tabuját, egy másik ember elfogyasztását, egészen pontosan elkészítését mutatják be. Ennek a prezentációjára a produkció odahívta nekünk Janice Poont, a sorozat ételsztájlisztját, hogy tartson nekünk egy rövid prezentáció. Poon – akinek nemsokára megjelenik az első szakácskönyve a témában - azért felel, hogy minden hitelesnek tűnjön, de legális maradjon.

Poon először marhavérrel készült pudinggal próbál minket sokkolni, ami mondjuk nekem annyira nem horrorisztikus, de hát én a tízmillió disznóvágó országából jöttem, ha tehetném, minden reggelemet friss hagymás sült vérrel indítanám. Poon a kezdetektől fogva dolgozik a sorozatban, és azt meséli, hogy mostanában már úgy jár boltba, hogy megnézi a hozzávalókat, és azon gondolkodik, hogyan lehetne belőlük valami félelmeteset készíteni. Például egy harmadik évadbeli jelenetben fogakra volt szükség, azonnal tudta, hogy mexikói fehérkukoricát kell vennie, mert az pontosan úgy néz ki, mint az őrlőfogak. Vagy a malacfarok vége úgy néz ki, mintha egy emberi ujj lenne, amit aztán a jelenetben szereplő színész nem volt hajlandó megenni, úgyhogy muszáj volt újracsinálni virslivel, de az is annyira kiakasztotta a meg nem nevezett szereplőt, hogy azt sem akarta a szájába venni.

Ez a kedvencem az egészben, amikor valaki sokkot kap attól, hogy mit kell ennie.

A másik pedig, az, amikor színészek odasétálnak a munkaasztalához és felkiáltanak:

De hiszen ez gusztustalan! Megkóstolhatom?

Itt muszáj megemlítenem, hogy Poon demonstrációja közben végig ott figyel az asztalon egy hatalmas levágott műkéz.

Poon úgy magyarázza, hogy minden ételével meg kell találnia a középutat az ínycsiklandó és az ördögi között, mivel Hannibalnak főz, úgy is kell elkészítenie az ételek, ahogy ő tenné. De mivel egy tévésorozatról van szó, folyamatosan trükkökkel kell élnie. Amikor az egyik jelenetben csigát kell a szereplőknek ennie, akkor igazi csigaházba portobello gombákat töltött. Amikor ugyanebben a jelenetben az egyik szereplőnek meg kellett ennie házastul egy csigát, azt már marcipánból készítette el. A levágott kezeket vagy a kellékesek készítik gumiból, de ha Hannibalnak kell előkészítenie, akkor sonkából összegyúrnak egyet. Legtöbbször disznóhúst használnak az emberhús helyettesítésére, de már a számát sem tudja, hogy hány sonkalábat kellett megsütnie.

Poon egyébként imád a sorozaton dolgozni, imádja a kihívást, és imádja azt is, hogy minden egyes ételen törnie kell a fejét, de annyira nem volt oda a második évad végén található aszpikos-halas tálért, amiben azon kellett ügyködnie, hogy a zselében úszó halak egy Möbiusz-szalagként helyezkedjenek el. Egy átlagos jelenetre általában 25 adagot készít el.

Az előadás végén körbeosztogatja a véres pudingot. Nagyon finom volt.

A Hannibal 3. évadának első 4 része a UPC MyPrime szolgáltatásban – az AXN Now kínálatából – július közepétől lesz elérhető a teljes 1. és 2. évad mellett. A további részek is folyamatosan érkeznek majd a nyár folyamán.