125 éve, 1890. augusztus 20-án született a XX. századi horrorirodalom egyik legnagyobb alakja, Stephen King példaképe, Howard Phillips Lovecraft. A Rhode Island-i író-költő betegen, magányosan és szegényen halt meg 46 éves korában, ám a félelmetesnek szánt csápos rémei ma már ugyanúgy a popkultúra és egy dollármilliókat termelő brand részei, mint a Star Wars rohamosztagosai vagy A Gyűrűk Ura orkjai.
Bár Lovecraft világa eredetileg az ősi istenek elleni reménytelen harcról szólt, Azatoth, Dagon, Nyarlahotep és a társaik ma már ugyanolyan legyőzhető tucatszörnyek a filmekben, képregényekben és videojátékokban, mint Drakula vagy a farkasember.
Az író legismertebb teremtménye, a csápos-szárnyas Cthulhu pedig pólókon, bögréken, tetoválásokon és uzsonnásdobozokon mosolyog vissza ránk.
Azonmban harmincéves fejjel újraolvasva Lovcraftet azonnal szembetűnő, hogy az írásainak színvonala igen egyenetlen, a Cthulhu-mítosz gyűjőnéven emlegetett történetei nagyjából egy kaptafára íródtak, és néhány mondatából nevetségesebb idegengyűlölet (mármint nem az Idegenek, hanem a New England-i puritánok leszármazottjai közé beköltöző migránsok elleni) süt át, mint Kocsis Máté Facebook-oldaláról.
Még akkor is, ha már nem kuprogunk rettegve a zseblámpa fényénél a takaró alatt elolvasott Lovecraft-novelláskötetek miatt, mint a '80-as és a '90-es években, amikor először voltak magyarul olvashatók Lovecraft történetei.
Nem nagyon, mert az elmúlt évtizedekben szinte minden filmes csak a tocsogó vért és a ronda csápokat látta az íróban, és többnyire B-kategóriás szutyokat forgatott a jobb sorsra érdemes művekből. Azért szerencsére néhány hangulatos darab így is született:
De mi is az Lovecraftben, ami ugyanúgy az öröklétig áll, mint az Abdul Alhazredet megihlető Névtelen Város?
Talán ezen jellemzők miatt könnyebb ma Lovecraft agyszüleményeiből plüssfigurákat, mémeket és űrlényinváziós filmeket csinálni, mintsem az eredeti víziókhoz mérhető nyomasztó alkotásokat.
Az, hogy Lovecraft világa ilyen jól eladható franchise lett, az író egyik barátjának köszönhető. A tudatos univerzumépítést ugyanis August Derleth kezdte el Lovecraft halála után - bár a rossz nyelvek szerint csak azért, hogy az ismert szerző nevével, frissen megtalált kéziratként adhassa el a saját, kevésbé jó horrortörténeteit.
Lovecraft csápos rémségei ugyanis a 125 éve született szerző eredeti elképzelései szerint egyáltalán nem voltak részei egyetlen nagy, komplett, részletesen kidolgozott világnak. Igaz, oda-vissza utalások sok novellájában szerepeltek: például a valóságban sosem létező Arkham városa visszatérő novellahelyszín volt nála, akárcsak a legmenőbb amerikai egyetemeket tömörítő Borostyán Ligába is bekerülő, képzelet szülte Miskatonic University.
Ha íróként nem is jeleskedett Derleth, a Lovecraft-hagyatékot értő kezekkel gondozta: antlógiákba gyűjtötte össze az elhunyt író Weird Tales-magazinokban, szétszórtan megjelent történeteit, társszerzőként befejezte a csonkán maradt kéziratokat, majd az író barátaival (L. Sprague de Champ, David Langford, Lin Carter és mások) karültve ő maga is új Cthulhu-történeteket talált ki. Utóbbiak azonban markánsan különböztek a mesterük eredeti novelláitól, mivel hívő keresztényként Derleth a csápos szörnyektegeet mindenáron ördögi teremtményekként akarta ábrázolni, akik fölött a jók győzedelmeskedni tudnak (ilyesmi Lovecraftnél sosem történehtett volna: az ő főhősei vagy megőrültek, vagy megahaltak a történet végén).
Derleth ötlete volt a Cthulhu-mítosz gyűjtőszó is. Ezzel pedig végérvényesen a tengerbe süllyedt ősi város, R'yleh sírboltjában egy kedvezőbb csillagállást váró, polipfejű-denevérszárnyú rémet tette meg a Lovecraft-életmű központi alakja. Holott az 1928-as Cthulhu hívása című kisregény Lovecraft egyik legnehezebben emészthető története: tele van túlburjánzó leírásokkal és hirtelen nézőpontváltásokkal.
A '80-as évek elején lezajlott játékipari forradalom természetesen a Cthulhu-mítoszt aprópénzre váltotta. Rengeteg szerepjáték, videojáték és társasjáték jelent meg az elmúlt évtizedekben (és jelenik meg ma is), ezek azonban a filmfeldolgozásoktól eltérően már a jobbak közé tartoznak. Íme néhány példa:
És a legviccesebb az egészben az, hogy Cthulhu valójában egy egészen kicsi szörnyecske a többi Nagy Öreghez képest, akik mind olyan űrök közti űrben tanyázó, visszatérésre váró ősi iszonyatok, mint Azathoth , a végtelen közepén fortyogó őskáosz, vagy Yog-Sothoth , aki egyszerre a múlt, a jelen és a jövendő.
Lovecraft maga viszont nem készített semmiféle bestiáriumotarról, melyik szörnye erősebb a másiknál. A földöntúli iszonyatokat csak azért emlegette, hogy az olvasó beleborzongjon abba, mennyi mindent nem tudott addig a főszereplő az univerzum sötét titkairól, amibe a történet végére rendszerint beleőrül. De ha rendszerszinten nézzük, a Cthulhu-mítosz legismertebb alakjai egymás ellenségei is, nemcsak az emberiségé. Dagon Ezoterikus Rendjének eltévelyedett követői például hiába párosodnak halemberekkel a sötét vizekből származó aranyékszerekért vagy egy boldogabb élet reményében: ha egyszer Azatoth felébred, akkor őket is ugyanúgy elpusztítja, mint a Föld többi lakóját.
Tény, hogy a kortárs popkultúra képregényeiben, videojátékaiban és társasjátékaiban August Derleth sajátos hagyatékgondozása maitt már nem az a Lovecraft-világ köszön vissza, amit a súlyosan gyógyszerfüggő, enyhén xenofób, konzervatív New England-i író a '20-as és '30-as években a lázálmai alapján megírt. Nála ugyanis a tengerekbe börtönzött Mélységlakók és a csillagokon túli, külső űrben mocorgó Ősi Istenek eljövetele elkerülhetetlen volt, és az emberiség pusztulását a történetek zaklatott főhősei legfeljebb elodázni tudták, megakadályozni sosem.
A modern folytatások és feldolgozások viszont már a szokásos "jók a gonoszok ellen"-felállás mentén értelmezték újra Lovecraft életművét, ahol a '30-as évek kalapos gengszterei, alkoholista magánnyomozói és harisnyakötős femme fatale-jai egymást segítve géppuskázzák le az Erdők Fekete Kecskéjét meg a többi istentelen förmedvényt.
A mai könyvek, képregények és játékok többsége ügyesen ötvözi a Cthulhu-mítoszt a film noir jól bevált kliséivel és a szintén a '30-as évekhez visszanyúló Indiana Jones-elemekkel. Annál is inkább, mivel maga Lovecraft is írt néha szörnyekkel hadakozó nagyvárosi zsarukról, az ősi civilizációknál is ősibb romokat feltáró kalandor-régészekről, vagy a halemberek barlangjait tengeralattjáró torpedókkal kifüstölő szövetségi ügynökökről.
Nagyon úgy tűnik, hogy a rajongóknak a zsigerekbe hatóan borzongató Lovecraft-történetek mellett a Cthulhu-mítosz harsányabb, viccesebb és látványosabb tálalása is bejön. A mai napig sorra jelennek meg az újabb és újabb őrült ötletek: ma már kötött sapkaként, gyűrűként és medálként is hordhatjuk a Cthulhu-mítosz lényeit, az amerikai filmek bunkó rögbisein látható egyendzsekikből pedig már Miskatonic University-verziót is lehet venni.
A 125 éve született H. P. Lovecraft régóta halott, de a csapongó képzelete teremtette horrorvilág ma elevenebb, mint valaha. Az író sajátos hangulatú rémtörténeteihez ha újabb 125 évig nem is, de a következő negyedszázadban biztosan vissza fog még nyúlni a szórakoztatóipar.
H. P. Lovecraft egyik legismertebb, kitalált könyve, az őrült arab, Abdul Alhazred emberbőrbe kötött, sátáni könyvéről évtizedeken át azt hitték, valóban létezik, és aki megtalálja, parancsolhat a túlvilági erőknek. A netkorszak előtt ezt sokan elhitték, és hiába tette nevetségessé az Evil Dead 2 a rémséges könyvet, az élelmes kiadók csúnyán kihasználták a hiszékeny hobbiokkultistákat, és mindenféle kamu Necronomiconokat sóztak rájuk. Ráadásul még az Alien atyja, H. R. Giger is ezt a címet adta 1977-ben a művészeti albumának, amiben a péniszfejű űrlényeket ihlető festményeit gyűjtötte össze.
Itthon a Valhalla is kiadott 1995-ben egy ál-Necronomicont, a Lovecraft-novellák hazai fordítója, Kornya Zsolt pedig egy áltudományos dolgozatában olyanokkal szédítette a Rúna magazin tinédzser olvasóközönségét, hogy a necronomicon arab nyelvű másolatát, a Kitab al-Azifot az Országos Széchenyi Könyvtár raktárában őrzi valami titkos szekta.
A Necronomicon mellet egyébként Lovecraft számos más, a valóságban sosem létező szentségtelen könyvet is kitalált. A Pnakotikus kéziratok vagy a Névtelen kultuszok több novellában is felbukkan, mint a különös öregemberek és más bizarr szereplők kedvenc olvasmányai, ezzel is erősítve az olvasóban azt a tudatot, hogy a Lovecraft-világ gonosztevői ugyanahhoz a titkos körhöz tartoznak, még ha nem is tudnak a történetekben egymásról.