Hogyan bliccelte el az iskolában?

Az elbliccelés a szó szoros értelmében nem igaz: a sajátos nevelési módszereket alkalmazó magyartanárom elképesztő undort érzett a klasszikus német irodalom iránt. Hoffmann-nak Az arany virágcserépjétől lényegében eltiltott, a könyvet egyetlen egyszer hozta be az órára, kezében úgy tartva, mintha Berki Krisztián vasalt heréit érintené, miután azokat megmártották Szijjártó Péter hajzseléjében. Goethe Wertherétől nem óvott ilyen hevesen, de emlékeim szerint a legenyhébb nyomást sem gyakorolta ránk, hogy elolvassuk. Szóval nem elblicceltem, inkább megúsztam.

Milyen érzés volt nekikezdeni?

Annak idején én beleolvastam, mert mindenre kíváncsi voltam, amit nyomtatásban láttam. De aztán elég hamar úgy éreztem, mintha egy gigantikus, túlcukrozott marcipánon kellene átrágnom magam. Az ilyen mondatokra gondolok (ez a Szabó Lőrinc-féle fordítás): 

Valami csodálatos derű kerítette hatalmába egész lelkemet, mint az édes tavaszi reggelek, amelyekben egész szívvel gyönyörködöm, 

vagy: 

Nem tudom, csalóka szellemek lebegnek-e ezen a tájon, vagy a szívemben lakó meleg, mennyei képzelet varázsol-e mindent paradicsomivá köröttem. 

Nem mondom, hogy a tizenhat-tizenhét évesen én voltam Magyarország első ősemósa, de az biztos, hogy ezt a giccses szentimentalizmus legmélyebb bugyrának éreztem, amiből nem kívántam az első néhány oldalnál többet magamnak.

És igen, ez a régi érzés előjött. Olyan ez, gondolom, mint egy fogorvosi székbe ülni tíz-húsz év kihagyás után: bármilyen régen is volt, emlékszel rá, milyen. Szóval volt prekoncepcióm, bár valójában nem is prekoncepció volt ez, hanem egy régi seb újbóli feltépése.

Milyen volt a könyv?

Majdnem olyan, amilyennek emlékeztem rá, illetve vártam. Kicsit kevésbé negédes, de sokkolóbban érzelmesebb. Elvileg sikerült végigolvasni, de közben el-elkalandoztak a gondolataim. „Nyerünk-e a hétvégi fordulóban? Háy Jánosnak vajon a bogyósgyümölcses könyve a legjobb? Visszaküldtem-e már a nemzeti konzultációs kérdőívet?” – lapról-lapra azon kaptam magam, hogy ilyeneken jár az agyam. De olvastam, vissza-visszalépve az átbambult oldalakra, hogyan lesz Werther szerelmes, és hogyan hülyül ebbe bele – mondjuk itt volt egy emlékezetes rész, a „Hogy üldöz az alakja! Ébren és álomban egész lelkemet betölti!” felidézte bennem a „Veled álmodni néha/álmomban ölelni még ma” dalszöveget egy friss koncertélményről. És be kell vallanom, hogy a Werther olvasása közben elolvastam egy Vonnegutot és egy kortárs román írót, Ioana Parvulescut, ami segített kicsit kikecmeregni ebből a ragacsos hangulatból.

Hülyeség volt nem elolvasni a könyvet?

Nem. Visszagondolva tizen- és huszonéves koromra, sok félig beteljesült szerelmem volt, amiket nagyon szarul éltem meg. Nyilván ha akkor elolvasom ezt a könyvet, még szarabb lett volna megélni őket.

A kötelezőket újraolvasó sorozatunk többi részét itt olvashatja!