Az Aranyélet az első sorozatszereped, de más tévés munkáid sem nagyon voltak. Tudatosan maradtál távol a tévézéstől?

Tévéjátékokban valóban nem sokban szerepeltem, ez sajnos így alakult. Ilyen értelemben nincs semmi kifogásom a tévé ellen, sőt, azt gondolom, hogy egy nagyon izgalmas és hasznos terep. Szórakoztató tévéműsorokban néha elfordultam, de ezek mindig valamilyen produkcióhoz kötődtek, ugyanis a színházi, és főleg a filmes szerződésünk része, hogy a promócióban is részt vegyünk. A tévékben ilyenkor általában arra kárhoztatnak, hogy különböző showműsorokban tegyük vagy ne tegyük magunkat hülyévé. Ilyenekben néha kénytelen voltam részt venni.

El tudod képzelni, hogy beülj egy tehetségkutató műsor zsűrijébe?

Nem, mert ezeket én nem tehetségkutatónak fogom fel, hanem olyan műsoroknak, amiket a kereskedelmi tévék a nézettségért folytatott harcban készítenek. Nem a tehetség sorsa a fontos, hanem hogy a műsornak sok nézője legyen. Ez nem átverés, a tévék fel is vállalják, hogy a pénzből és a piacról élnek. Nem is érezném magam elhivatottnak, hogy másokat minősítsek úgy, hogy tudom, a háttérben egész másról szól a történet. Ráadásul ez a fajta exhibicionizmus hiányzik belőlem, nem tudnék frappánsat, szellemeset, és a zsűri szereposztásának megfelelőt beszólni.

Hogy kaptad meg Janka szerepét az Aranyéletben?

Casting volt, az első még tavaly októberben, de csak február végén derült ki, hogy megkaptam a szerepet. Tehát elég komoly és hosszú, több körös válogatás volt. A végén öten maradtunk, aztán ketten, aztán döntöttek.

Ennyi filmes munkával a hátad mögött mennyire jellemző, hogy castingokra kell járnod?

Maximálisan. Az összes HBO produkció válogatásán megfordultam már, ami eddig volt.

A Társas játékba és a Terápiába is szerettél volna bekerülni?

Ez érdekes volt, mert mindkét produkciónál az utolsó fordulóban estem ki, úgyhogy már el is könyveltem magamban, hogy én biztos valahogy nem vagyok egy HBO-s arc, amikor megkaptam ezt a szerepet. Nagyon nem szeretek castingra járni, ahogy szerintem senki, de felfogom a hasznosságát. Tudom, hogy a filmesek egész másra kíváncsiak, mint mondjuk egy színházrendező. Tudom, hogy adott esetben nemcsak téged kell megnézni, hanem a partnerekkel együtt kell összenézni egy színészt.

Szoktál sorozatokat nézni?

Nem. Gyerekkoromban az Onedin családot néztem, a Dallas első pár részét, a Messziről jött embert, sőt, még az Isaurába is belefutottam. Aztán egy nagyon hosszú, egészen mostanáig tartó pauza jött, a színház miatt nem is tudok fix időben sorozatokat nézni. De amikor ezt a munkát megkaptam, kíváncsi lettem, hogy kell sorozatokban játszani, van-e valami különbség a nagyjátékfilmes és a sorozatos színészet között. Megnéztem a True Detective első évadát, és odáig voltam meg vissza. Azóta is csak kapkodom a levegőt, hogy miket nyom Matthew McConaughey és Woody Harrelson karöltve. Megnyugodtam, hogy ez elég magas szint, nem kell attól tartani, hogy a sorozat műfaja miatt gagyulni kell.

Moziban nemrég a Szvingben láttunk, most pedig az Anyám és más futóbolondok a családból főszerepében. Ezekben, ahogy az Aranyéletben is, anyát játszol.

Amióta gyerekem van, filmen csak anyaszerepeket játszom. Az első filmszerepem a szülés után Till Attila Pánikja volt, amiben egy hat hónapos csecsemő anyukájaként játszottam egy hat hónapos csecsemő anyukáját. Azóta valahogy megy tovább ez a dolog, amit egyáltalán nem bánok. Bár ezeket sosem úgy veszem, hogy anyaszerepek, persze nyilván fontos a gyerekkel való viszony is bennük. Negyven felett vagyok, ez most már valószínűleg így lesz, bár szívesen eljátszanék egy szingli nőt is. Vagy férfit.

Az Anyám és más futóbolondok a családból miről szólt számodra?

Egy közönségtalálkozón felszólalt egy hölgy, hogy ezt a filmet meg fogja mutatni a 14 éves fiának. Ők most a 20. századnál tartanak a történelemórákon, és azt gondolja, hogy ezt a századot pont az ilyen filmeken keresztül kell bemutatni a fiataloknak. Mert a személyes történeteken keresztül lehet rálátni, hogy miben élt Magyarország. Ez egy szívmelengető családtörténet, ami az 1910-es években kezdődik, és a kétezres évek elején ér véget. Van egy kerettörténet, Básti Juli és egy idős színésznő, Danuta Szaflarska, aki 96 éves volt a forgatáson, játsszák a mai kort, amiből vissza-vissza kerülünk a múltba. Én Básti Juli lányát, és anyját, tehát a lengyel színésznő fiatalkori énjét játszom. Őt egyébként valami meredek ötlettől vezérelve Fekete Ibolya rendező velem szinkronizáltatta le, tehát én vagyok a 96 éves színésznő hangja is. A magyar történelem sorsfordító pillanataiban mutatja be egy család mikroklímáját archív felvételekkel, híradórészletekkel. Halljuk például, hogy bemondják a híradóban, hogy nem lehet fenyőfát kapni, és látjuk a szereplőt, ahogy jön be egy karácsonyfával.

Akármilyen korszaka volt éppen a magyar filmnek, akármennyi film is készült, neked azért minden évben kijött legalább egy filmed. Ez csak szerencse volt, vagy tudatosan építetted a filmszínészi karrieredet is?

Magyarországon olyan, hogy filmszínészi karrier, nincs. Kapnak színészek forgatókönyveket, és általában eljátsszák őket. Nem az van, hogy eldöntöm, hogy filmszínésznő leszek, telefonálgatok, ötletekkel bombázok producereket, amit Amerikában csinálnak a filmszínésznők. Mi alapvetően színházi képzést kapunk a főiskolán, színházakba szerződünk, oda eljönnek filmrendezők, vagy újabban casting directorok, amikor keresnek valakit egy szerepre. Az, hogy nekem ilyen sok filmem volt, szerencse, és talán annak is köszönhető, hogy sok visszatérő rendező van, akivel jól dolgoztunk együtt, és megadták a bizalmat másodszorra is.

Éreztél irigységet emiatt a kollégáid részéről? Hogy nekik ötévente jut egy filmszerep, te meg folyamatosan kapod őket?

Igen, viccesen néha elhangoznak ilyen mondatok. De a kollégáim tudják, hogy egy film leforgatása és moziba kerülése között akár három év is eltelik. Az Anyámat két éve forgattam, ez egy véletlen egybeesés, hogy most van az Aranyélet bemutatója is. Nem az van, hogy egyik filmből esek a másikba. Általában nyáron forgatunk, aztán kezdődik a színházi szezon. Nem tudom, hogy ha választanom kéne a kettő között, melyik mellett döntenék, mert mind a kettőt szeretem, mind a kettőhöz tök más képesség kell. Érzem, hogy amikor hosszan forgatok, akkor két napig nem tudok a színpadon megszólalni olyan hangon, ahogy ott kell, és miután sokáig színházaztam, a forgatás első pár snittjében sok vagyok, mint az állat, mert a huszadik sornak is játszom.

Mennyire jogos az a kritika, hogy a magyar színészek jelentős része mesterkélt, színpadias filmen? Hogy bármelyik amerikai C-filmben hitelesebb játékot láthatunk?

Ezzel vitatkoznék, szerintem az amerikai C-filmekben, vagy például a romkomokban egészen másfajta színjáték folyik, mint ami az európai vagy a magyar filmekben. Nem lehet összehasonlítani, teljesen más technika. Főleg rendezés kérdése, és nyilván a színészi adottságoké is, hogy valaki mennyire sok vagy nem sok a vásznon. Ami az Aranyéletben látható - és most direkt csak a partnereimről beszélek, az szerintem érvényes, hiteles színjátszás. Nem az a kérdés, hogy színpadias vagy sem, hanem hogy igaz, amit a színész csinál, vagy nem. Ha kamu, akkor az Amerikában is kamu, ha jó, akkor az itthon is jó, meg ott is jó.

A Houdini című amerikai sorozatban Adrian Brodyval játszottál. Milyen volt ez a forgatás?

Rengeteg magyar volt a stábban, nagyon nagy élmény volt látni, hogy ezek a magyar fickók szuperül beszélik a nyelvet, hihetetlen profin, ügyesen, áldozatkészen dolgoznak. A másik, ami nagyon jó volt, hogy egyáltalán nem éreztem magam zavarban, nem éreztem, hogy kevesebbet tudnék, mint az amerikai kollégáim. Emlékszem egy snittre, amiben négyen ültünk egy asztalnál, Adrien Brody, a női főszereplő, egy angol színész, aki a másik fiamat játszotta, és én. Ez a színész olyan zavarban volt attól, hogy Adrien Brodyval játszik egy filmben, hogy körülbelül három felvételig nem tudta elmondani a szövegét hibátlanul. Nyilván neki ez sokkal inkább tétre ment, mint nekem, én tudtam, hogy emiatt nem fogok újabb szerepeket kapni. Jó volt, hogy nem nyomasztott ez a fajta megfelelés.

Melyik a kedvenc filmed a sajátjaid közül?

A Boldog születésnapot nagyon szerettem játszani is, megnézni is. Nem egy hibátlan film, de nagyon szerettem. Más szempontból borzalmasan nagy feladat volt az Aglaja. Azt éreztem, hogy ha ezt a filmet túlélem, testileg, lelkileg, szellemileg, idegileg, akkor mindent túlélek, nem jöhet olyan, amivel ne tudnék megbirkózni. Első megnézés után az Anyámból is nagyon szeretek bizonyos részeket, de ez még túl friss élmény.

És volt olyan film, amit nem kellett volna elvállalnod?

Talán egy vagy kettő igen. És egyáltalán nem a Meseautóra gondolok. Sokan szokták az orrom alá dörgölni, de óriási tapasztalat volt az életemben. Egyrészt a mai napig mondják, hogy itt a kislány a Meseautóból, ami hát elég vicces, másrészt ott éreztem először azt, hogy a filmszínészet egy szakma. Addig delíriumban voltam a forgatásokon. Az utóéletéből is nagyon sokat tanultam, gondolok itt a médiára, a közönséggel való létezésre, magamra.

Korábban azt mondtad, hogy miután eljátszottad a Meseautó és a Valami Amerika egyik főszerepét, éreztél egy kis távolságtartást a Katona József Színház nézői részéről.

Lehet, hogy paranoia volt, de lehet, hogy nem. Ez egy veszélyes terep, a kommersz filmek, a széles közönség meghódítása egy művészszínház szempontjából. Akkor azt gondoltam, hogy nem fogadnak el, egy éppen ügyeletes libának gondolnak, akit most jól fölkapott a média, aztán majd jól el is engedi. Ebben persze egy csomó befeszülés volt a részemről, hogy mindenképpen bizonyítsak, hogy ez nem így van. Most már nagyjából leszarom, hogy ki mit gondol. Tudom, hogy bizonyos embereknek soha nem tudok megfelelni, de a kommentelőknek is örömet kell okozni.

Majdnem húsz éve a Katona tagja vagy. Sosem akartál váltani?

De, volt, hogy én akartam változást, volt, hogy hívtak máshova. Egy komolyabb kiugrási kísérletem volt, akkor még Zsámbéki Gábor volt az igazgató, aki egy nagyon egyszerű mondattal fektetett két vállra. Azt kérdezte, hogy hova mennék, hiszen minden más színház csak olyan akar lenni, mint a Katona. Mostanra persze már sokkal árnyaltabb a kép, de akkor teljesen igaza volt. Szabadúszóként egy korombeli színésznőnek nagyon nehéz, és, bár az utóbbi évek csendesebbek voltak számomra színházilag, szeretem, és igényesnek tartom a Katonát, nehezen tudnám elképzelni magam máshol.

Pedig te mondtad, hogy ezzel azzal jár, hogy bizonyos típusú szerepeket, nagy klasszikusokat soha nem fogsz eljátszani, mert a Katonás rendezőket ezek nem érdeklik, vagy már korábban megrendezték őket.

Ez így kicsit sarkos állítás, hiszen minden évben műsorra kerül egy-két klasszikus darab, csak valahogy én nem vagyok bennük. De ezt már elengedtem. Próbálok a dolog jó oldalára fókuszálni. Például, hogy ennyit forgatok, azt a Katonának is köszönhetem, mert folyamatosan nagyon jó rendezők formálgattak a színészetemet. Lehet, hogy amiatt, mert már idősebb vagyok, sokkal jobban érdekel a mai kor, vagy a fiatal rendezők gondolkodásmódja. A kortárs darabokkal jobban tudunk a nézőinkkel kommunikálni. Csak legyenek bennük jó szerepek.

Azt is mondtad, hogy érzitek, hogy megint szelep lett a színház.

A nép ellensége bemutatóján hosszan, állva tapsoltak, a néhai Virágos Magyarország című operett kiszólásai nyílt színi tapsokat kaptak. A színház nagyon élő szövet, érezzük az azonnali rezgéseket. Egészen más volt a vallási fanatizmusról szóló Mártírok című előadást a Charlie Hebdo- merénylet napján játszani, mint korábban.

(Az Aranyélet november 8-tól látható az HBO-n, de az HBO GO-n is követhető, az Anyám és más futóbolondok a családbólt november 5. óta játsszák a magyar mozik.)