Reindl Ludovika – vagy ahogy talán többen ismerik Blaha Lujza –  kalandos körülmények között született 1850. szeptemberében. Szülei vándorszínészként járták az országot, miután tiltott házasságot kötöttek: apja, Reindl Sándor honvéd őrmesterként szolgált a szabadságharc alatt, majd a világosi fegyverletétel után bujdokolni kényszerült, ezért nejével, a színésznőként tevékenykedő De Ponty Alojziával (magyarosan: Ponti Lujzával) beálltak az egyik állandóan úton lévő színtársulatba.

A nagy nótás hírében álló apa természetesen nem szerepelhetett a saját nevén, ezért Várai Sándorként lépett fel. A társulat szekérkaravánja épp Losoncról Rimaszombat felé tartott, amikor az asszonynak fájdalmai jelentkeztek, és a felvidéki város legelső útba eső házában világra hozta Ludovikát, aki aztán a sokat szűkölködő társulattal együtt cseperedett fel. Iskolába sem járt, írni és olvasni azonban így is megtanult, apróságként pedig a Petőfivel majdnem egybekelő Prielle Kornélia is gyakran babusgatta. 

Négy-öt éves korától már ő is szerepelt, apja nyomán ekkoriban még Várai Lujza néven, édesanyja után ugyanis őt is inkább Lujzinak hívták. Amikor hatéves volt, a családfő Kassán elkapta a kolerát, és bár nem érezte jól magát, mégis színpadra állt, ahol aztán az előadás közben halt meg.

Lujza később úgy emlékezett vissza ezekre az évekre:

Két dologra vágytam: cipóra és cipőre... Annyit tudok, hogyha belesülök (a szerepbe), nem kapok vacsorát. Ezt apa minden nap tízszer is elmondta. Ettől félek a legjobban, és a borzasztó félelem miatt nincs lámpalázam.

Várai halála után az anya újraházasodott, és egy szintén özvegy, háromgyermekes díszletfestőhöz, Kölesi Antalhoz ment hozzá. A nevelőapa után Kölesi Lujzaként szerepelt, így került fel Budára, majd így szerződtette a szabadkai színház is, amelynek előadásait egy katonazenekar kísérte. A karmester egy cseh-osztrák férfi, Jan Blaha (magyarosan: Blaha János) volt, aki hamar felfigyelt a tizenéves Lujzira – nőként és színésznőként egyaránt –, és bár magyarul nem beszélt, mégis elvette és felkarolta a lányt. A házasság mindössze négy évig tartott, Blaha ugyanis 1869-ben meghalt, Lujzi így 19 éves korára megözvegyült, ám hálája jeléül élete végéig a férfi nevét viselte – noha még kétszer újraházasodott.

Szabadka után Debrecenbe került, Bécsben is vendégszerepelt (ahol marasztalták ugyan, de nem maradt), majd immár ünnepelt színésznőként a Nemzeti Színházhoz került. Első budapesti fellépése előtt két dolog miatt aggodalmaskodott:

1. elfogadja-e majd a fővárosi közönség mint vidékről érkezett színésznőt,
2. illetve hogy a cserbenhagyott, ám a fellépésre felutazó vidéki nézők nem fogják-e kifütyülni vagy botrányba fullasztani az előadást.

A Tündérlak Magyarhonban című előadás végén állítólag csakugyan kínos pillanatok következtek, a közönség ugyanis egy ideig mélyen hallgatott, ám a drámai csöndet végül óriási taps és ováció váltotta fel.

25 évesen Egerben megismerkedett egy földbirtokossal, Soldos Sándorral, akivel nagyon hamar egybekeltek, majd két gyereket szült a férfinak: Sárit és az ifjabbik Sándort.

A Népszínházat fölépítették, és én férjhez is mentem. Soldos Sándor Heves megyei földbirtokos az uram, aki legelsőbben is hazahozott Hevesbe, és én most itt élek falun, és nézem, hogyan él a mi népünk. Egész nap künn járok: mezőn, kertben, pajtában, és minden menyecskét, minden parasztlegényt elfogok úton-útfélen, hogy elbeszélgessek velük. Mondják is mindenfelé, hogy „Ejnye, milyen egy fáin személy az ifiasszony.” – ők persze nem tudják, hogy én „tanulmányozom őket”; ellesem a beszédjüket, a modorukat, a szokásaikat, mozdulataikat.

Közben a Nép-, majd Nemzeti Színház ünnepelt színésznője lett, megkapta a nemzet csalogánya címet, amit még a király is hitelesített, amikor koronás aranykereszttel tüntette ki. Népszerűségét részben annak is köszönhette, hogy sikerei ellenére rendkívül alázatos, derűs és rokonszenves volt.

Itt mutatkozik Blaháné nagy kultúrális munkája, amely túlemeli Őt a még oly ünnepelt színészek sorából is és valóban a nemzet csalogányává avatja. Pest németajkú lakossága tódul a Népszínházba magyar dalra, magyar szóra. Az Ő páratlan művészete nagyobb kultúrmissziót teljesített a maga idejében, mint egy sereg törvény, amely az új Magyarország s főleg az új Budapest megmagyarosításán munkálkodott

– írta róla a Nemzeti Színház egykori igazgatója, Porzsolt Kálmán is.

Karrierje azonban a házassága rovására ment, ezért békében ugyan, de elvált a férjétől, Soldostól. Egy évvel később ismét megismerkedett egy férfival, báró Splényi Ödön rendőrfőkapitánnyal, akihez szintén nagyon hamar hozzáment, ám ezután már egészen haláláig vele maradt. Érdekes egyébként, hogy a kor színésznőihez képest róla szinte egyáltalán nem maradt fenn semmilyen pletyka: rendes, tisztességes asszonynak tartották, aki a konyhában is helytállt. Bélszínszeletjének receptje bekerült a szakácskönyvekbe, füstölt húsos lencsefőzelékét az újságírók, szegedi paprikását és kapros-túrós lepényét pedig Munkácsy Mihály dicsérte. Sőt, Blaháné lekvárjai még Erzsébet királyné érdeklődését is felkeltették! (Úgy tartják, a királyné egyszer még fel is kereste a színésznőt, de ő épp házon kívül tartózkodott.)

Bár a magánélete nem vált pletykák célpontjává, egyetlen szóbeszéd azért mégiscsak fennmaradt vele kapcsolatban: 1883-ban a bécsi Népszínházban játszott, az előadás nézői közt pedig Ferenc József is ott volt. A közvéleményt ekkoriban épp 13 magyar huszár kivégzése foglalkoztatta, akiket azért ítéltek halálra, mert bosszút álltak egy kegyetlenkedő őrmesteren. Blaháné a darab egy pontján karját széttárva, és az éneket átköltve, a császári páholy felé fordult:

De szeretnék a királlyal beszélni,

Kérő szóval kegyes szívét elérni,

Felséges úr, tudom, nagy a hatalmad,

Pardont kérek tizenhárom magyarnak.

Ferenc József ugyan ebből egy kukkot sem értett, de miután lefordították neki a színésznő szavait, kegyelmet adott a huszároknak. Akkoriban azt is beszélték, hogy Blaháné később, az előadás után, még saját magát is bedobta a biztos siker érdekében, de erre semmilyen bizonyíték nincsen.

Bár a színpadon ünnepelt és magabiztos művésznő volt, a filmezéstől idegenkedett, egyenesen rettegett a kameráktól. 1901-ben állt először eléjük, amikor az Igazi magyar csárdást forgatták, ám ennek felvételei mára sajnos elvesztek. Tizenöt évvel később a Nagymama filmváltozatában, a címszerepet alakítva, ismét feltűnt, de a színpadhoz szokott Blaháné feszélyezve érezte magát a forgatás alatt. Erről egy a Mozihétnek adott interjúban be is számolt:

Istenem! Nagyon különös ez nekem. (...) Mielőtt ezt a mozit elkezdtük, egész éjjel nem tudtam aludni. Nem bírtam ugyanis elképzelni: hogy lesz, mint lesz. Szerepet se kaptam, próba se volt – sose láttam én még ilyen furcsa-módi színészetet. Hát hiszen se a fejet nem erőlteti meg, se a hangot, de annál jobban az idegeket… Hanem már belejöttem. (...) Jól megy minden, csak az a furcsa, hogy a végén kezdjük, az elején végezzük és alig játszunk egy-egy percig egyfolytában. Az is szokatlan nekem, hogy rőfszámra mérik a színészkedést. Valaha nálunk úgy mondták: ez a jelenet tízperces, a felvonás egyórás, vagy hogy a darab három óra hosszáig tart; most meg: tíz méter, száz méter, ezer méter! Hogy amit én játszom, azt méterszámra mérjék, mint a posztót, hát ezen én mindig mosolygok…

A színésznő egyébként tényleg nem a külsejével, hanem a tehetségével tett szert a népszerűségére. Szilágyi Rita A színpad nagyasszonyai című könyvében például azt írta: "Mint a legtöbb igazán nagy művésznő, aki csak másodsorban sztár, de elsősorban színész, ő se volt igazán szép. Kicsit lapos volt az arca, viszont előreugró az álla. Az alakja sem tökéletes: rövid volt a felsőteste, ahogy mondani szokták: derékban hamar elvégződött. Amikor pedig idősödött, az évek multával úgy lett egyre terebélyesebb".

1909-ben aztán meghalt harmadik férje, Splényi Ödön, és innentől kezdve úgy érezte, nincs többé helye a színpadon. Olykor-olykor még szerepelt, de rövidesen végleg visszavonult. Visszavonultan élt a róla elnevezett téren, a Nagykörút sarkán található Szelényi-házban, ahol a nővérével lakott. A teret egész pontosan 1920-ban, a hetvenedik születésnapja alkalmából nevezik el róla. (Az, hogy még életében utcát vagy teret nevezzenek el egy művészről, igen ritka.) A lakás erkélyéről jól rálátott az ő nevét viselő térre, amelynek pezsgő kulturális életéről a szívének oly kedves Nemzeti Színház gondoskodott, de akkortájt szabóságaival, kávézóival és éttermeivel még a Népszínház utca is a divat utcája volt. (A teret és környékét manapság egyesek már inkább csak Budapest hónaljaként emlegetik.)

Nem tudni pontosan, milyen betegsége volt, de jelentős fizikai és szellemi leépüléssel járt (a hozzáértők Alzheimer- és Parkinson-kórra tippelnek), így utolsó éveiben már el sem tudta hagyni az otthonát. Hetvenöt évesen cigányzenekar köszöntötte az ünnepelt színésznőt a téren, de betegsége miatt még az ablakban ácsorgás is kimerítette, pedig a lakásból állítólag szívesen kémlelte a róla elnevezett teret. Blaháné végül 1926. január 18-án meghalt, 76 évet élt.

Temetését két nappal később rendezték meg, a Nemzeti Színház előcsarnokából kísérték utolsó útjára, a Fiumei úti sírkertbe. Tiszteletére mintegy százezer ember gyűlhetett össze, még az elcsatolt országrészekből is rengetegen érkeztek – az akkori feljegyzések szerint Kossuth Lajos, Jókai Mór és Rákóczi Ferenc búcsúztatásán lehettek még ennyien. A ravatalnál kétszáz fős cigányzenekar húzta az általa is énekelt és kedvelt dalokat. Kérésére Jókai szomszédságába temették, az övével szemben pedig Ady Endre sírja található. A színésznő márványból készült síremléke máig a sírkert egyik legkülönösebb darabja.

Istenben való rendíthetetlen hitem adott nekem erőt az élet keserves küzdelmei közt. Szenvedéseimben és boldogságomban sohasem feledkeztem meg Istenről. S a Miatyánkot mindig elmondom a kulisszák mögött, mielőtt színpadra lépek, és háromszor keresztet vetek. Nem is hagyott el engem a jó Isten.