Nem lehet könnyű az élet, ha az ember csinál egy olyan fotót, mint az afgán lány portréja. Egyrészt nagyon magasra kerül a mérce, ha a világ legismertebb képe a miénk, másfelől viszont rengeteg ajtó meg is nyílik előttünk, ha nevünk hallatán mindenki elismerően csettint egyet.

Steve McCurry életét és munkásságát a mai napig meghatározza az a harminc éve készített portré, ami a National Geographic címlapjáról járta be a világot, és beleégett a modern ember kollektív tudatába. Ha nem lenne meg, erről a képről beszélünk:

Az afgán lány fotója egyedülállóan fontos ikonja lett a huszadik századnak, McCurry pedig jórészt ennek köszönheti, hogy azóta teljesen szabadon dolgozhat bárhol a világon, korlátlan időt fordíthat bármilyen témára, amit fontosnak talál. Csak annak kell élnie, amit igazán szeret – mint egy fotós álomban.

Hogy ez mit jelent számokban, arról egy tavalyi hír mesél a legjobban: McCurry menedzsere fél év alatt 628 ezer dollárral (mintegy 177 millió magyar forinttal) rövidítette meg titokban a fotóst, ami fel sem tűnt neki, mindaddig, míg fel nem fedezték az ötven ellopott McCurry-fotót és 233 könyvet a feketepiacon.

Amikor azt írtam, hogy magasra kerül a mérce, arra gondolok, hogy McCurrynek mindennap úgy kell felemelnie a kamerát, hogy a megbízói minimum egy fél afgán lányt várnak tőle, nem csinálhat középszerű képeket, mert azzal csak a saját jó hírét rombolná. Nem is csoda, hogy jórészt az évtizedek alatt összehozott, egyedülálló archívumával járja a világ galériáit, manapság pedig szinte csak olyan nagyszabású projektekhez adja a nevét, mint például az utolsó tekercs Kodachrome-film ünnepélyes elfotózása.

McCurry karrierje pedig nem is az afgán lány fotójával kezdődött. Tudósított előtte egy sor komoly konfliktusról: megjárta az irak–iráni háborút, Libanont, Kambodzsát és egy sor kellemetlen helyet a Föld minden forróbb pontján. Afganisztánban is járt napokkal a szovjet invázió előtt, ahonnan a filmeket a ruhája belsejébe varrva csempészte haza.

Legismertebb képeiről viszont nem az derül ki, hogy a Föld egy borzalmas hely lenne, tele szenvedéssel és szomorú sorsokkal. Sokkal inkább az, hogy emberek a bolygón mindenhol élnek, az élet a földön sokszínű és végtelen, tele furcsa népszokássokkal és színes helyzetekkel – ahol még a monszun után elárasztott utcán, nyakig a vízben gázolva is mosolyog az ember, amikor az egyetlen megmentett varrógépét cipeli a vállán.

Utazós fotósok és lelkes amatőrök generációit inspirálta McCurry munkája, akik a vibrálóan színes képeit nézegetve döntötték el, hogy egy nap világot járnak, és ők is lefotózzák majd a kéregető indiai gyereket az utcán, amint a kamerába mosolyog. Az afgán lány portréját utánzó, csillogó szemű facebookos profilképekről már nem is beszélve.

Sok fotóssal ellentétben McCurry képei viszont tényleg kilógnak az egzotikus helyen készült látványos képek sorából. Szuggesztív portréit nehéz csak úgy átlapozni, az utazás közben elkapott pillanatképei felszínén pedig mindig tökéletesen összeállnak az emberek, a színek és minden, aminek egy képen össze kell állnia. 

De nemcsak egyedi képei emelik ki a sorból McCurryt, aki az egész fotós életművét tudatosan építgette évtizedeken át. Nem tudnék hirtelen olyan hétköznapi témát mondani, amiből McCurry ne tudna összerántani néhány képet az archívumából: írni tanuló gyerekektől kezdve a reggeli napfényben újságot olvasó emberekig mindenről van egy fotósorozata a világ minden pontjáról, ami azért árulkodik némi tudatos keresgélésről, figyelemről és építkezésről.

McCurry képei most Budapestre érkeztek, a Műcsarnokban nyílik kiállítás a válogatott életművének egy vékony szeletéből, amit mindenképp érdemes megnézni, ha újra rá akar csodálkozni, hogy milyen sokszínű világban élünk.