A Filmhétnek jelenlegi formájában nem sok értelme van: már mozikból kifutott, esetenként DVD-n megjelent vagy HBO-n már látható filmeket lehet megnézni, ez köszönhető annak, hogy a válogatás előfeltétele volt a mozis premier, illetve annak is, hogy senki nem fog premiert tartani egy provinciális hazai fesztiválon, ha megvan az esély Berlinre, Cannes-ra, vagy Karlovy Varyra. A legtöbb vetítés majdnem üres házzal megy, mondjuk ez várható egy délelőtti ismeretterjesztő film esetében, ami azon kívül, hogy az alkotó nagyvásznon nézheti meg a saját munkáját, kicsit lehangoló élmény. Hétköznapi nézőknek teljesen felesleges a filmhét: ha eddig nem látta a Swinget, akkor nem biztos, hogy most fogja megnézni, főleg, hogy minden (de tényleg minden) vetítés előtt van egy négyperces In Memoriam blokk.
Viszont azoknak, akik szeretnek fejest ugrani a magyar filmgyártás ismeretlen, feltérképezetlen, dühítő, és néha érthetetlen zavarosába, annak tökéletes rendezvény. Tudományos-ismeretterjesztő filmek érdekes témákról, filmszakos vizsgafeladatok, és olyan játékfilmek, amik átcsúsztak a Vajna-rendszer rostáján, valahogy teljesítették a mozipremieres kvótát, és most itt versenyeznek olyanokkal, mint a Veszettek, vagy az Anyám és más futóbolondok a családból. Mert a Filmhetet szervező Magyar Filmakadémia díjakat is fog osztani.
Én csütörtökön mentem el a Filmhétre azzal a céllal, hogy reggeltől estig végig fogok ülni egy napot, közben próbálok nem megőrülni és teljesen elzsibbadni, miközben a lehető legtöbbféle és fajta műsort nézem végig. Tíz óra (és a hatszor megnézett In Memoriam blokk) után a következő dolgokra jutottam:
Konganak a termek a Filmhéten – volt olyan kollégám, aki egyedül nézett dokumentumfilmet, de én is ültem olyan vetítésen, amin rajtam kívül öten voltak, és ebből négy legalább egy család tagja volt. A megoldás az, ami a kiállításokon szokott lenni: ha az ember azt szeretné, hogy töltsék meg az emberek a galériáját, akkor a kiállításon vegyen részt legalább 10-15 művész, ha ők eljönnek, plusz hoznak valakit magukkal, plusz még egy családtag is eljön, akkor pár perc alatt el fog fogyni a pogácsa. Amennyire sikerült megtudnom, a Filmhéten csak a Színház- és Filmművészeti Egyetem kisfilmes blokkjain volt telt ház, de akkor annyira, hogy a lépcsőkön kellett az embereknek ülnie. Egy-egy filmen elég nagy stáb dolgozott, ráadásul tényleg tök jó megoldás volt, hogy végre a rendezők és operatőrök nagyvásznon lássák azt, amiken hetekig dolgoztak, úgyhogy csurig megteltek a sorok.
Hol is kezdjem. Még ősszel jelent meg a várható magyarországi premierek között az Új esély című dráma, amiről kis kutatással ki lehetett deríteni, hogy a CMD Distribution nevű, kizárólag inspiráció keresztény filmeket forgalmazó cég munkája. Egészen pontosan magyar rendezővel, forgatókönyvíróval, vágóval készült a film (mindhárom pozíció Czeily Tibort takarja), de angolul, így a Filmhéten egy olyan változatot lehetett megnézni, amiben esetenként magyar színészek angolul beszélnek, de valaki más szinkronizálta őket magyarra. A CMD honlapját böngészve elég nyilvánvaló, hogy ezek a filmek mire mennek ki: nagyon alacsony költségvetésű, felemelő drámák, amikbe valaki megtalálja Istent/Jézust/a hitet, és ezáltal sokkal jobb lesz az élete.
Ez eddig még nem baj, Roger Ebert szerint úgysem az a lényeg, hogy miről szól a film, hanem az, hogyan szól valamiről. És hát az Új esély annyira bizarr, hogy a vetítés közben arra gondoltam, hogy megvan a keresztény Álom.net, a film, ami láthatólag semmilyen minőségi ellenőrzésen nem ment át, maximum egy produceri listán, hogy milyen vallásos üzenetnek kell benne lennie. A sztori szerint Mark Miller (Mesterházy Gyula) egy sikeres, de lánya halála óta megkeseredett üzletember, akinek megvan mindene – ház, kocsik, feleség, Macbook –, ami addig oké, amíg ki nem rúgják az állásából. Mark teljes apátiába süllyed, de amikor átlapozza a születésnapjára kapott Bibliát, egycsapásra megváltozik az élete, és megoldódnak a pénzügyi és személyes problémái is. A film utolsó harmadában még sikkasztással is vádolják, de szerencsére a hit ezt is elsimítja.
Az Új esély filmként nagyjából egy kisvárosi autóreklám színvonalán van, de a színészei még annál is kevesebb energiát fektettek bele, és azt a keveset is rögtön agyonvágja a szinkron, a sztori mondanivalóját meg annyiszor verik a fejünkbe, hogy a végére agyrázkódást kaptam. Mondom, nem azzal van baj, hogy egy filmnek egy gyakorlati szerepe van, a hittérítés, hanem azzal, hogy láthatólag minden más ez alá lett rendelve. Dehát ez a Filmhét olyan, hogy ez is versenyfilmnek számít.
A reggelemet azzal kezdtem, hogy megnéztem három rövid ismeretterjesztő filmet egymás után, és ha hatalmas esztétikai élményt nem is nyújtottak, azért többet tudok Gyöngyössy Imre filmrendezőről, Charles Von Tolnay művészettudósról, és Peskó Zoltán karmesterről. Én valószínűleg soha a büdös életben nem néznék ilyen filmeket magamtól itthon, bár ez talán rólam többet mond el, mint a műfajról, de moziban sokkal könnyebb odafigyelni. Ráadásul Gyöngyössi karrierje – a Jób lázadása Oscar-jelölése ellenére – nem annyira ismert széles körben, ami egykori alkotótársa, Kabay Barna filmje alapján kicsit méltatlannak tűnik. A Saul fia Oscarja előtt például kijárt volna simán egy retrospektív a legjobb külföldi film Oscar-díjára jelölt magyar filmekből, a Jób lázadását biztos nézték volna nagyvásznon, tekintve, hogy más formában nem hozzáférhető a film.
Kécza András Magánterület című filmjének nagy részét egy GoPro-kamerával vették fel, gondolom ez a technológia engedte meg, hogy a filmben legalább negyed órán keresztül nézhessük, hogy Czukor Balázs a 4-6-os villamoson álldogál egy hosszú beállításban a Széna tér a Jászai Mari tér között, miközben a hangsávon egy megzenésített vers ordít. A Magánterület az a film, ami kétségtelenül egy ember nagyon személyes munkája, viszont ezen az egy emberen kívül másnak olyan, mint valami hottentotta agymenés. A nagyon vékony történet – egy férfi megtudja, hogy halálos beteg, és ezért végiggondolja az életét, pontosabban a párkapcsolatait – úgy van megfilmesítve, mint Andy Vajna legrosszabb álma, nehezen értelmezhető párbeszédek, üvöltözés, váratlan vágások vagy nemvágások, és tényleg a szerencsétlen optikájú GoPro, amitől minden olyan, mint egy különösen szomorú extrémsportos videó, amiben nem történik semmi. A film csúcspontjában egy szereplő extrémközelikben pulykaszívet darabol egy nagy késsel, aztán összeturmixolja a húst, és beadja magának intravénásan, Czukor Balázs (ő hogyan került ebbe?) végtelenül lődörög Budapest utcáin és villamosozik, a stáblista nagy része pedig csak azért egy vers, hogy a Sid Vicious-féle My Way végigmehessen. Én nagyon értékelem, hogy valaki filmek akar, és tud készíteni, viszont azt egyáltalán nem, ha nincsen tekintettel a nézőjére, de mégis nevezi a Filmhétre.
Hiányoznak a magyar filmkészítésből az aktuális témákat feldolgozó, azokat kontextusba helyező, értelmező filmek, ez nyilván betudható a híres magyar óvatoskodásnak, vagy egyszerűen annak, hogy valaki egészen biztosan perelne az első adandó alkalommal. Ezért örültem annyira, hogy az SZFE egyik kisfilmes blokkjába belekerült a Magyar Thriller című rövidfilm, ami bevallottan a pár évvel ezelőtt hatalmas hullámokat kavaró Zsanett-ügyről szól. 2007-ben E. Zsanett azzal állt a nyilvánosság elé, hogy igazoltatás után öt rendőr megerőszakolta. A rendőröket később felmentették, sőt, kártérítést kaptak, az egész pedig egy szörnyű, kafkai lenyomata volt annak, hogy mi történik akkor, ha Magyarországon keveredik az autoritás ereje és az áldozathibáztatás. Az egész ügy dühítő, és még most is ökölbe szorul tőle a kezem, ha rágondolok.
És Dömötör Tamás filmje közben is ökölbe szorult a kezem, de teljesen más miatt. Ugyanis a Magyar Thriller pontosan azt nem teszi, amit tennie kellene: nem helyez kontextusba, nem értelmez. Sőt, szinte el is vicceli a nemi erőszakot azzal, hogy a film főszereplői nagyon sokáig a – rosszul castingolt – rendőrök, akik két lábon járó karikatúrák, kezdve azzal, ahogy cigit tarhálnak egymástól, illetve hogy minden lehetséges dolgot a járdára szemetelnek (aki látott járőrt, aki egy Bomba üres üvegét elhajítja az utcán, az szóljon). Aztán amikor eljutunk a csoportos erőszakig, onnantól átvált egy olyan stílusba, ami leginkább azokra a bulvárcikkekre emlékeztetnek, amik a szexuális erőszakot szinte szexuális fantáziaként tálalják: a felhúzott ruha, a „szopjál!”, ezek mind teljesen feleslegesek, és öncélúak. A Zsanett-ügyben a tett szörnyű volt, de az utóélete rémisztő. Azzal, hogy az utóbbitól megfosztották, ez csak egy értelmetlen exploitation-film. Aminek ugye van valóságalapja, de hogy mennyi került bele a rendőrségi jegyzőkönyvből a Magyar Thriller forgatókönyvébe, azt ugyan nem tudom, de feltételezem, hogy nem sok.
Két kisfilmes blokkot ültem végig, és ha rendezői/írói szempontból nem is volt mindegyik emlékezetes, annyira gyönyörű képek voltak bennük, hogy emlékezni fogok rájuk. Két példa az Ideál (operatőr: Rónai Domonkos), és a Fekete Kamra (operatőr: Pálos Gergő). Az utóbbi annyira nem meglepetés, Pálos volt az, aki beszállt Roy Andersson Egy galamb leült egy ágra… című filmjének operatőri munkájába, Rónairól viszont én még nem hallottam, de feltételezem, hogy fogok. Az Ideál gyerektáboros (szerencsére nem teljesen S. Pál-szerű) története tele van szebbnél szebb képekkel, az olyan sztori szempontjából semmitmondó képek, mint Trill Zsolt kávézása egy faház előtt, abszolút értékesek. És persze most kiemeltem két filmet, de még lehetne sorolni bőven, van reményem a magyar operatőrökben.
Ne maradjon le semmiről!