Így lehet az, hogy már a bemutatón ott ülök egy kis New York-i színház előterében, az előkelő és gazdag Tribeca negyedben. A The Flea Theater Jim Simpson művészeti igazgató, a felesége, Sigourney Weaver és szövetségeseik heroikus gesztusa, hogy fenn tudják tartani az egyre brutálisabb árviszonyok között a nemes off-Broadway eszményt, esélyt adva a minőségi kísérletezésnek, és lehetőséget a  fősodorba még meg nem érkezett, de ígéretes és főleg masszívan dolgozó művészeknek arra, hogy gondolkozni és próbálkozni tudjanak.

És itt be is fejezhetném ezt az írást gyorsan megosztva még a kulcsfontosságú információkat, nevezetesen, hogy a Flea egy új darabot tűzött műsorra, egy amerikai drámaíró és stáb munkáját, ami Magyarországon, Budapesten játszódik, a hajdani Sirály-ban és környékén The Place We Built címmel. Szóval be kellene fejeznem itt, megismételve, hogy egy kísérletezésre és eszményekre épülő színház mutatja be a darabot és hát ez a kísérlet most nem sikerült. Kész.

De a dolog ennél kicsit mégis többet jelent, éppen a fentebb említett kis ország komplexus miatt.

Budapestről, Magyarországról, ráadásul az egészen közeli múltra koncentrálva. Persze, hogy felkapja az ember a fejét: iszonyú érdekes (és fontos) tudni, mit látnak belőlünk kívülről. Annyira, hogy akár terápiás célokat is szolgálhat: egy saját levegőtlen útvesztőjében bolyongó országnak akár még segítségére is lehetne egy kortárs darab New York egy sarkában. Lehetne kijózanító, inspiráló, felkavaróan ironikus, sokkoló, relativizáló. Kívülről mégiscsak józanabbul lehet látni a helyi politikai-érzelmi-történelmi káoszt.

Sarah Gancher drámaíró azonban nemhogy nem tudott semmit értelmezni a magyar káoszból, de még csavart is rajta egyet, jócskán rontva a helyzeten: ebben a The Place We Built című magától meghatódott darabban olyan idiótának, közhelyesnek és ostobának tűnik az egész Sirály körüli dráma és benne a magyar huszon- és harmincévesek, mintha az egész országban tényleg senki nem lenne képes egyetlen absztraktabb gondolatra, mindenki klisék között élne és időnként elviselhetetlen protest songokba (és egészen komikus bulijelenetekben) törne ki.

A darabban sokkal, de sokkal hülyébbnek tűnünk, mint amit valójában megérdemelnénk. Pedig természetesen mély meghatódottságból íródott a darab, örökre szóló elkötelezettségből csodálatos, forrófejű, zseniális országunk iránt. De hát az írónő itt meg is állt. Értelmes megfigyelések, revelációk helyett könnyes szerelmeslevelet sikerült írnia, ami még csak nem is felkavaró.

Kellemetlennek érezném hosszasan részletezni a darab hibáit és az előadás fékevesztett amatőrségét. Csak néhány részlet: széteső jelenetek, kaotikus szerkesztés, minimális drámai építkezés, elképesztő írói naivitás. Felhevült színészi játék, tömeges részvétellel, csinos, de irányítatlan szereplőkkel, nagyjából középiskolai amatőr színvonalon elővezetve – és nagyon ronda, mű, lepusztult díszlet. Mindez megkoronázva két elviselhetetlenül idióta bábjelenettel, ami arra szolgálna, hogy pár percben elmagyarázza a politikai hátteret. 

A darab egyébként a Sirály szórakozóhely kilakoltatásának utolsó napjaiban játszódik, és a Magyarországon zsidó identitásukat felfedező fiatalok heroikus harcának szentelődik, ahogy szembeszállnak a hipokrita és agresszív jobboldali hatalommal, és természetesen a hely, a Sirály az identitáskeresés, a felnőtté válás, az árulások és szerelmek szimbolikus színterévé válik. A hosszú és zavaros előadás végtelenül unalmas, de még így is orrba tudja verni az embert azzal a nem megkerülhető tapasztalattal, hogy a világ tényleg elképesztő butaságba zuhant.

Mintha egyikük sem olvasott volna életében egy könyvet sem vagy látott volna filmeket, amik viszonylatában próbálnának rájönni egy helyzet lényegére, ne adj isten egy ember pszichológiájának logikájára. Semmire nem építkező, moralizáló, nyers és amatőr kavarodás van itt és ha mondjuk egy tündérmese lett volna az ürügy, akkor csak röhögnék, vagy csak elfordulnék, de hogy Budapest meg a Sirály - hát az fáj.

Hazafelé arra gondoltam, amire tényleg nem akartam: hogy a fenébe, ezt érdemeljük ezek szerint. De aztán eszembe jutott a nézőtéren ülő rendező lány, aki, nem túlzás, egy teljes füzetet írt tele az előadás alatt gyorsírással, közben lelkesen bólogatva, és tátott szájjal élvezve a saját munkáját, és ezen elröhögtem magam. És ettől máris könnyebb lett az egész. Mire a barátaimmal megvacsoráztam, már teljesen köddé foszlott ez a hősi történet a sok badarsággal és kellemetlen egyszerűsítéseivel. Azért azt nem kívánom a stábnak, hogy valamilyen módon bemutassák ezt a munkát Magyarországon. Nem sülne ki belőle sok jó.