Akárki akármit is mond, a POSZT évek óta igenis remekül reprezentálja a magyar színházi életet. A baj csak az vele, hogy nem a meghívott előadások révén: a fesztivál körüli marakodás, amit végül úgyis az dönt el, akinek a politikai pozíciója elég erős hozzá, meg az egymás ellen fordulás épp úgy jelenik meg a Pécsi Országos Színházi Találkozón is, ahogyan az egész magyar színházi életben.

A találkozó feladata az lenne, legalábbis a megalapításakor ezt találták ki, hogy minden színházi évad végén bemutassa az évad legjobb előadásait, amire valójában soha nem volt esély: ilyesmi akkor történhetett volna, ha színikritikusok sok fős csapata válogatta volna ki az előadásokat, de ilyen sosem volt. A program eleinte egy-egy színházközeli ember szubjektív ízlését tükrözte, aztán

a POSZT-on is minden megváltozott. Vidnyánszky Attila színházi szervezete, az elvileg a magyar színházi élet egészét képviselő Magyar Színházi Társasággal nyíltan szembehelyezkedő Magyar Teátrumi Társaság bevásárolta magát a POSZT-ba. Ezzel a megosztottság kettészakadássá vált: az egyik oldalra a magukat politikai alapon meghatározók kerültek, a másikra pedig azok, akik inkább a szakmát helyezték volna előtérbe.

Innentől, 2012-től néhány évig minden épp olyan szépen és tisztességesen zajlott a POSZT-on is, mint a nagypolitikában. Mindkét szervezet beleszólt mindenbe, és mivel nemigen egyezett a véleményük semmiről, vélhető volt, hogy háttéralkuk és kompromisszumok hatnak át mindent, attól kezdve, hogy ki ülhet a zsűriben, egészen odáig, hogy melyik színházaknak kellene vagy nem kellene megjelennie a POSZT-on. Kézi vezérlésről valószínűleg soha nem volt szó, annál inkább valamiféle öncenzúráról vagy inkább megfelelni vágyásról valamilyen vélt vagy valós, kimondott vagy csak sejthető vezérelvnek.

Ezekben az években tehát nem az volt a probléma, hogy feltétlenül – akár csak közvetve – politikusok mondták volna meg, kik legyenek a legjobb színházi alkotók (ők inkább a színházigazgatók kinevezésekor élnek ezzel a lehetőséggel), hanem az, hogy

Már sem a meghívottak vagy díjazottak nem lehettek biztosak abban, hogy az egyetlen mellettük szóló érv a magas minőségük, sem a nézők abban, hogy tényleg ők lennének ebben az egészben a legfontosabbak. Nem lehetett tudni, hogy például az ellenzékinek kikiáltott Pintér Béla hihetetlen kritikai sikerű előadásai azért nincsenek ott a POSZT-on, mert a válogatóknak pont másmilyen az ízlésük, mint a többségnek, vagy épp az „ellenzékiség” miatt, és nem lehetett tudni, hogy Vidnyánszky Attila, akinek befolyása volt mind a válogatók, mind a zsűritagok kinevezésére, vajon azért nyert meg tavaly rekordmennyiségű díjat, köztük a két legfontosabbat, mert ő az elmúlt évek-évtizedek legtehetségesebb színházi művésze, vagy valami más miatt.

Ezt az állapotot elégelte meg tavaly a szakma egy része, amikor

a Magyar Teátrumi Társaság, amelynek elnöke régóta nem éppen kedveli Csáki Juditot, nem járult hozzá, hogy a kritikus tagja legyen a zsűrinek. (A „nem éppen kedvelést” nemcsak magánemberileg kell érteni: Vidnyánszky, miután címzetes egyetemi tanárrá, művészeti rektorhelyettessé és adjunktussá nevezték ki, kirúgta Csákit a Kaposvári Egyetemről. Csáki azóta megnyerte az emiatt indított pert.)

A Színházi Kritikusok Céhe több kritikusa ekkor bojkottot hirdetett, mondván, „Bojkottunkkal a közpénzből fenntartott POSZT tulajdonosainak átláthatatlan és szakmaiatlan döntéseire kívánjuk ráirányítani a figyelmet.” A színikritikusok a háttéralkuk elítéléseként kiléptek a Magyar Színházi Társaságból, és így tett az Örkény Színház is, több, a tavalyi versenyprogramba meghívott előadás pedig bár eljött a fesztiválra, a versenytől visszaléptek az alkotóik.

A botrány miatt – vagy nem amiatt – a POSZT-ot birtokló nonprofit kft. végüül pályázatot írt ki a fesztivál ügyvezetői igazgatói címére, amit a három pályázó közül az a csapat nyert meg, amelyiken a legkevésbé lepődött meg bárki, aki ismeri a politikai erővonalakat: Szűcs Gábor volt az Echo tévé kreatív igazgatója, a Nemzeti Érdekegyeztető Tanács tagja és NKA-kollégiumi tag is, Magyar Attila a Pécsi Zsolnay Örökségkezelő Kft. gazdasági igazgatója (nem pedig az azonos nevű színész).

Ez az év az első, hogy az új vezetés irányítja a fesztivált. A versenyprogramot még a „régi rendszerben” megbízott válogatók állították össze, különösebb meglepetés nélkül: most is csak egyetlen független színházi előadás szerepel a programban, most is itt van Vidnyánszky Attila, Alföldi Róbert és Mohácsi János egy-egy bemutatója, a program leginkább korrektnek nevezhető. Lényegi változást azonban eddig nem lehetett észrevenni, hacsak a bonyolultabb és drágább jegyvásárlási szisztémát, a populáris programok elszaporodását és a közönséggel való izzadságszagúan trendiskedő kommunikációt nem nevezzük annak. De a nyertes csapat pályázata is ilyen volt: azokat a kérdéseket, amelyek miatt a szakadék szélére került a POSZT, nem igazán érintette, vagy elintézte közhelyekkel, és inkább marketinggel, hatásvizsgálattal és üzleti tervvel foglalkozott.

Úgyhogy úgy tűnik, a 2016-os POSZT is ugyanolyan remekül reprezentálja majd a mai magyar színházat, mint az eddigiek. Most már mindenki tudja, hogy minden másképp lesz, megnyugodhatunk, újra hátradőlhetünk, és reménykedhetünk abban, hogy igazán komoly erőbedobás és a lényeg megbolygatása nélkül is megoldódik minden probléma. Addig is: ünnepeljünk!