Az idősebbek még emlékezhetnek arra a kettős beszédre a művészetben, amikor a medve nyilvánvalóan a Szovjetuniót jelentette, amikor III. Richárdot csakis azért játszhatta kopasz színész, hogy mindenkinek Rákosi Mátyás jusson az eszébe, vagy amikor Csehov Három nővérében a Prozorovéknál kedélyeskedő katonák a Magyarországon állomásozó elvtársakra emlékeztettek.

Ennek a sorok közti fogalmazásmódnak volt pár évtizede, hogy mélyen beivódjon a magyar színházba, és valóban így is történt: a közönséget ma sem igen lehet annál jobban lekenyerezni, mint ha áthallásokat szolgál fel a színház.

Schilling Árpád soha nem ezt az iskolát követte. Már a Krétakör Színház rendezőjeként is szívesen nyúlt a legkonkrétabb valósághoz, a Feketeország című előadás például valódi, kortárs magyar újsághírekből készült jelenetek füzére volt. Azóta is ugyanezt teszi: egyike azon kevés magyar alkotónak, aki nem utalgat, nem hárítja a nézőre az aktualitások felismerésének felelősségét, hanem tényleg arról beszél, ami foglalkoztatja. A Lúzer című előadásban saját maga állt a színpadra, és saját magáról beszélt, meg arról, mennyire rossz, hogy a Krétakör egy kanyi vasat sem kap az államtól. A harag napja című előadás Sándor Mária, a fekete ruhás ápolónő történetéből indult ki, és az alapján modellezte a teljes magyar társadalmat.

Innen nézve meglepő, hogy Schilling az országhatárt átlépve, Európa egyik legjelentősebb színháza, a bécsi Burgtheater meghívott rendezőjeként mindennek épp az ellenkezőjét teszi. Az Eiswind (Hideg szelek), Schilling és Zabezsinszkij Éva színdarabja egy szabályos tanmese, egy példázat, amely bár a felszínen néhány, egy hegyi viharban rekedt osztrák és magyar emberről szól, pontosan lefordítható a mai magyar politika által diktált irányvonal kritikájaként.

A történet szerint a sopronkőhidai Ilona bejárónőként dolgozik egy értelmiségi osztrák családnál, ahová fiát és férjét hátrahagyva érkezett. De felbukkan a férj, János, aki mindenképpen szeretné a nőt visszavinni Magyarországra, ám mind az osztrákok, mind a magyar pár egy hegyteteji vityillóban reked a vihar miatt. János, aki otthon rendőrként dolgozik, és a magyar kormány hivatalos és félhivatalos kommunikációjához meglepően hasonló elveket vall, a szerinte mindenkit fenyegető, közelgő farkasokra hivatkozva kerítést húz fel a ház körül, és erőskezű vezetőként, arra hivatkozva, hogy meg kell védeni a csapatot a veszélytől, uralkodni kezd. A zavaró elemeket félreállítja, akkor is, ha a saját feleségéről van szó. Az osztrákok egy részét sikeresen átitatja az ideológiával, van viszont, aki felkel az elnyomó ellen. Hogy melyikük kerekedik felül, azt már nem árulja el az előadás.

A metafora világos: ha egy politikus arra hivatkozik, hogy meg kell védenie az embereket valami külső veszélytől, akkor egyrészt könnyen támogatókat szerezhet, hiszen ki ne akarná, hogy megvédjék, másrészt a „nemes cél” érdekében unortodox hatalomgyakorlási eszközöket is megengedhet magának. Ha így tesz, akkor viszont már csak egy egész kicsit kell továbbmenni, és diktatúra lesz a dologból.

Ez eddig általános alapigazság – teljesen más eszközökkel, de ugyanerről szól egyébként Budapesten a K2 társulat Át az ingoványon című előadása is –, de Schilling nem rejti véka alá, melyik megvédeni való népről és melyik hatalomgyakorlóról beszél. Nem is csak a betolakodók ellen felhúzott kerítés egyértelmű szimbólum, de az előadásban János nemzetvédelmi iskolába járó kisfia el is mondja: a rendszert, amiben él, illiberális demokráciának nevezik.

Ami annyit tesz, hogy szavazni lehet, de kontrollálni a hatalmat már nem”

– magyarázza meg a kifejezést az osztrák férfi.

Schillingék ugyanakkor csavarnak még egyet a szimbólumokon. Az előadás elején a szereplők rávilágítanak, hogy a János vitéz főszereplőit is éppen Ilonának és Jánosnak hívják, mint itt. Abban a történetben pedig Ilona eljut Tündérországba, de János utánamegy. Szóval ha akarjuk, érthetjük úgy is, hogy a színdarab szerint az, ami Petőfi idejében Tündérország volt, ma már a kivándorlást jelenti, aki pedig akkor vitéz volt, ma az erő politikájában hívő János lehet, aki operett helyett a skinheadek által is kedvelt népdalt, a Hidegen fújnak a szelek-et énekli. És most a kék, tiszta tóból nem az élet vize, hanem a diktatúra árad.

Az ilyesfajta példázat azért veszélyes műfaj, mert könnyen egyszer használatos pamfletté, papírvékonyságú szórólappá válhat a darab, ha nem több afféle megfejtendő-dekódolandó rejtvénynél. A Hideg szelek viszont több tud lenni ennél, elsősorban a remekül megírt karakterek és a közöttük ábrázolt viszonyrendszer révén.

Sárosdi Lilla figurájában, a németet törő kisemberben megvan mindaz a kisebbségi komplexus és a saját kitaszítottsága miatt érzett kétségbeesettség, ami minden kis nyelvet beszélő vagy valamennyire alávetett helyzetben lévő ember számára annyira ismerős lehet. Ráadásul a színésznő nemcsak ezt tudja hihetetlen pontosan eljátszani, hanem még a nő egykori büszkeségének fel-felsejlő romjait is. Nagy Zsolt figurája, János ugyanezeket az érzéseket nem hajlandó elfogadni, inkább dühös amiatt, hogy egyáltalán ilyesmiket kellene éreznie, és mesterségesen felvett felsőbbrendűség-tudattal mozog a világban. Nagy Zsolt mindezt úgy játssza, hogy közben érzékelteti azt is, milyen kisszerű valójában ez a nagyzolás.

Az osztrák férfi a teszetosza, nagyra hivatott, de végül semmit el nem érő értelmiségi mesteri rajza, már két mondatában benne van egy teljes dráma:

Amikor 89-ben meghallottam, hogy bontják a falat, elindultam, hogy keressek egy kalapácsot. Mire odaértem, már lebontották.

Felesége pedig a felső középosztály sznobizmusának szobra, nagyratörő önérzettel és kisstílű félelmekkel.

Talán jobban működne Schilling bécsi rendezése, ha ezúttal is konkrétabban fogalmazna, és nem kerekítene példabeszédet a mondanivalója köré. De a többrétegű dráma így is hatásos, és ha elfogadjuk az igazságtartalmát, semmiképpen sem megnyugtató a kép, amit fest, kerítésről, illeberalizmusról és a mindebből következő véres, háborús helyzetről.