A kérdés nem véletlen, hiszen Itt élned, halnod kell címmel 1985-ben tényleg bemutattak egy hasonló koncepcióra épülő rockmusicalt, amely “a honfoglalástól a felszabadulásig” követte végig a magyar történelmet a rendező szerint. A mostani produkcióban viszont több a változás: annak a zeneszerzője Victor Máté volt, a mostanié Koltay Gergely és Szűts István, és a mostani előadás elmerészkedik egészen a rendszerváltásig is. De a lényeg ugyanaz: látványos, több száz szereplőt és statisztát megmozgató előadás a Hősök terén, “dalok, megzenésített klasszikus versek, instrumentális zenék, történelmi szövegek segítségével idézik fel a magyar történelmet.” Csak éppen az elsőt április 4-én, a felszabadulás ünnepén mutatták be, a mostanit meg június 16-án, Nagy Imre kivégzése napján.

Rendszerek jöhetnek-mehetnek, Koltay Gábor marad, és tesz róla, hogy “pallérozza a történelemszemléletünket”, ahogy ezt a darab szövegkönyvében is megígéri. Magyarországon, 2016-ban viszont képtelenség kizárólag a produkcióról beszélni anélkül, hogy ne említenénk meg az 1956-os Emlékbizottságtól kapott százmillió forintos támogatást, illetve azt, ahogy kormányközeli oligarchák és a CÖF is felsorakoznak a darab mögé. Azaz egy ilyen előadás ma politikai kérdés is, és akinek van politikai beállítottsága, annak már azelőtt van véleménye a produkcióról, hogy egyetlen pillanatot is látott volna belőle. És ez még akkor is igaz, ha tudjuk, Koltay megítélése sem egységes az ún. jobboldali értelmiségen belül sem, kérdezzük csak meg róla Szörényi Leventét.

Maga Koltay mindenesetre ragaszkodott hozzá, hogy az Itt élned, halnod kell abszolút politikamentes, és sokkal inkább a közösség nemzettudatának erősítéséhez járul hozzá, minthogy belefolyna a kortárs politikába. Az előadás ismeretében azt kell mondjam, hogy igazat mond, és ugyan van néhány vicces áthallás, ezek nyilvánvalóan nem szándékosak, de erről majd később.

A színpaddá alakított Hősök terén tényleg alaposan kihasználják a teret: tömegjelenetek, lovasok, táncosok, artisták, sőt, még autók is feltűnnek, mire a 20. századhoz érünk. Állítólag “az elmúlt évtizedek leglátványosabb színpadi produkciója” ez, de azt, hogy ez valóban így van-e, a közönség kisebb része képes csak megállapítani, ugyanis a hátsó mobil lelátók kivételével a székeket nem lépcsőzetesen rakták le, így az első pár prémium sort leszámítva nem nagyon látszik az, ami épp nem a központi emelvényen történik, és a nézők többsége végig rá van utalva a kivetítőkre. Az persze nem néz ki rosszul, amikor oldalról bedübörög két tucatnyi tatár vagy török lovas, jobbára a szórakoztatóbb jelenetek is ezek, de ezeket leszámítva inkább a nyaknyújtogatás marad. 

A darab tényleg a történelmünk legismertebb részletein rohan végig: nagyjából egy-egy jelenetet kap minden fontosabb esemény vagy sorstragédia, bár ’56-nak például - talán a százmilliónak is köszönhetően - sokkal több jut, mint mondjuk a dualizmusnak vagy a Kádár-korszaknak. Mivel tényleg általános iskolás töritudással is érthető az egész, közben arra jutottam, hogy tízéves koromban például nagyon élveztem volna a darabot - na jó, mivel közel két óráról beszélünk, azért legkésőbb a Horthy-korszakra kicsit elfáradtam volna, mint ahogy a közelemben ülő gyerekek is.

Most viszont már feltűnnek az iskolai ünnepélyekhez hasonló jelenetek, mint a tizenkét pont és az aradi vértanúk egymáshoz rendelt felsorolása, vagy úgy általában a különösen iskolásnak ható prózai részletek. Értem én, hogy sok a szereplő, mindegyiket be kell valahogy azonosítani, de az “Én, Klebelsberg Kunó, kultuszminiszter…” vagy “Uram, én, II. Rákóczi Ferenc…” kezdetű, pátoszos monológok inkább viccesen modorosak, pláne, amikor Hujber Ferencből próbáltak őszülő Deák Ferencet csinálni. Akkor már inkább a csaták maradnak meg az emberben, vagy az olyan tömegjelenetek, mint Dózsa György kivégzése: ezeknél legalább ki is használták a tér adottságait, és még a zene sem fulladt giccsbe.

Így, hogy Koltay történelmi szövegeket használt fel, néha kifejezetten úgy tűnt, mintha direkt áthallásos üzenetek lennének - már persze csak ha nem ismernénk a rendező előéletét. Először István király intelmeinél kaptam fel a fejem, hogy miért pont az a részlet került ide, hogy “Az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő. A királyi tanácsot ostoba, pöffeszkedő és középszerű emberekből összeállítani mit sem ér.” De mindenképpen érdekes volt hallani Klebelsberg Kunót is, amint követeli “egy szellemi elit tervszerű és szisztematikus kiképzését, olyan emberek nevelését, kiknek magyar a lelkük, de európai a tudásuk”. Abban viszont akár biztosak is lehetünk, hogy az alkotókban fel sem merült, hogy bármiért is áthallásos lenne.

Azzal tényleg nem lehet vádolni Koltayt, hogy átpolitizált lenne a darab: megállják az alkotók, hogy állást foglaljanak. Nem marad ki ’48-ból a protokomcsi Táncsics, Károlyi Mihályt sem országvesztő idiótaként ábrázolják, hanem földosztóként, a Tanácsköztársaságot pedig jótékonyan elintézik egy Ady-verssel. Mivel a 20. században már eredeti hanganyagok is elhangzanak (Horthy, Rákosi, sőt még Hitler is kap egy rövid cameót), annak se lett volna akadálya, hogy lejátsszák, hogy “Azért nincsen, mert elkúrtuk. Nem kicsit, nagyon. Európában ilyen böszmeséget még ország nem csinált, mint amit mi csináltunk”, de a ziccer szerencsére kimarad, a történelem megáll Antall Józsefnél. 

Mindebből látszódhat, hogy itt nincs semmi összefüggő “történelemszemlélet” vagy vezérfonal, sorban követik egymást a jelenetek, melyek sokszor csak egy-két percre visznek a megjelenített korba, és már megyünk is tovább. Persze egy rockmusicaltől/történelmi tablótól miért is várnánk komolyabb megfejtéseket, de mint az ilyen monumentális produkciókban annyiszor, a kevesebb talán itt is több lenne - ha pár jelenettel kisebbet markolnak, nem tűnne ennyire felületesnek. 

Felmerül aztán még a kérdés, hogy van-e olyan erős/fontos produkció ez, hogy miatta lezárják a fél kerületet, és hogy egyáltalán, ha tényleg van igény a darabra, miért nem viszik valamelyik nagy szabadtéri színpadra, és mutatják be ott? Most, hogy láttam a darabot, már értem: tényleg a tömegjelenetek viszik el a vállukon a show-t, nélkülük maga a zene, a dalok és a produkció egyszerűen nem élne meg. A zenével egyébként különösebb bajom nem volt (leszámítva néha a már említett giccset), de semmi nem maradt meg belőle utólag, és jellemzően a legjobb dalok a bejátszott, 10-es/20-as évekbeli kuplék voltak. 

Koltay Gábor annak idején az István, a király rendezőjeként vált igazán ismertté, és azóta is rendre megpróbál vissza-visszatérni ahhoz a világhoz, de talán ő is tudja, hogy az a produkció mindenekelőtt Szörényi és Bródy miatt lett olyan kirobbanóan sikeres. Hiába húzta elő újra a darab megöregedett szereplőit, az Itt élned, halnod kell is inkább csak egy utánérzés, amilyenekre kétségkívül van még igény otthon, de épp most bizonyította be a díjözönnel ékesített Hamilton, hogy egy történelmi musical lehet kirobbanóan sikeres még napjainkban is, méghozzá a fiatalok körében. De ehhez először túl kéne lépni a nyolcvanas éveken.