Egy normálisabban működő, de cserébe nyilván bágyasztóan unalmas országban a legfontosabb színházi fesztivál díjazottjaival kapcsolatban egyáltalán nem is lenne mit írni magán a listán kívül, mert legfeljebb a zsűri ízléséről lehetne vitatkozni, arról viszont nem érdemes. De a magyar színházi élet évekkel ezelőtt elvesztette normalitás-jellegét, ha ugyan volt neki olyan valaha.

A pohárnak legkésőbb akkor kellett volna betelnie, amikor tavaly Vidnyánszky Attila négy díjat is hazavitt a POSZT-ról, köztük a legjobb rendezésért és a legjobb előadásért járót is. Ugyanarról a színházi alkotóról beszélünk, aki korábban többször kifejezte felháborodással vegyes értetlenségét afelett, hogy az előadásai nem kapják meg a szerinte megérdemelt figyelmet a POSZT-on, majd színházi szervezete, a Magyar Teátrumi Társaság vezetőjeként bevásárolta magát a fesztivál tulajdonosai közé. Innentől pedig közvetve befolyása volt arra, kik válogassák össze a versenyprogramot – tavaly például Vidnyánszky korábbi beosztottja –, aztán kik döntsenek a díjakról. Ilyen körülmények között pedig fogadhatta volna némi fejcsóválás is a történelmi és elsöprő győzelmet, de ha volt is ilyen, földinduláshoz nem vezetett.

Viszont az idei zsűri tagjairól a korábbinál jóval nagyobb körültekintéssel döntöttek, mivel tavaly vált igazán kínossá, hogy a névsort teljesen egyértelműen politikai alapon állítják össze – persze nem konkrétan emiatt érezték kínosan magukat a felelősök, hanem azért, mert hosszú évek gyakorlata után a szokás véletlenül napvilágra került. Ennélfogva a POSZT megújításáért felelős tanácsadó testület idén valóban nehezen támadható névsort állított össze, csupa olyan zsűritaggal, akiknek neve láttán nem a pártpreferencia, hanem a szakmai teljesítmény az első, ami eszünkbe juthat.

Úgyhogy idén, miközben a fesztiválról sok mindent el lehetett mondani, de azt nem, hogy egyszer és mindenkorra megszűnt volna minden probléma, abban legalább reménykedhettünk, hogy abbamarad az elmúlt évek gyakorlata, ami nevetségessé és kicsit kínossá degradálta a POSZT díjait azzal, hogy láthatóan nem a színvonal volt az első szempont, de talán még a második sem, hanem a megfelelés mindenféle vélt vagy valós elvárásnak, nem is csak a politika szintjén, hanem valami súlyosan félreértett „kiegyensúlyozottság” mentén is.

Az idei versenyprogram kifejezetten gyenge volt. A tizenhat előadás többsége – persze szigorúan szubjektív és támadható szempontok szerint – nem volt való semmilyen best of-jellegű fesztiválra: vagy azért, mert a rendezés, a színészi játék és a többi elem is gyengébb képet mutatott, mint amit különféle érvek mentén jól sikerültnek szokott nevezni a szakma, vagy azért, mert bár az előadás képviselt egy bizonyos színvonalat, de az nem emelkedett ki a mai magyar színház – vagy pláne az adott társulat vagy rendező – „átlagából”. Így kisebbségben maradtak azok az előadások, amelyek nemcsak formailag, a színészi játék és a rendezői munka tekintetében tudtak előremutatók lenni, de még képviseltek is valamilyen fontos ügyet, mondanivalót.

És úgy tűnik, a zsűri idén végre felhagyott a centizgetéssel, és lényegében csak azokat az előadásokat díjazta, amelyek ebbe, a legutolsó kategóriába estek. Még akkor is, ha ez azt jelentette, hogy Vidnyánszky Attila tényleg semmitmondó, dramaturgiai, ritmusbeli és főleg gondolati kihívásokkal küszködő előadása, ami ráadásul a rendezői életműben is visszalépésnek tűnik, nem kapott semmilyen díjat. Most egyetlen díjjal kapcsolatban sem motoszkál ott az a kínos kérdés, hogy vajon tényleg csak érthetetlnül ordító ízlésbeli különbségekről van szó, vagy netán valami más is ott van a háttérben.

Nem: a két nagydíjat – a rendezését és a legjobb előadásét – elvivő előadások tényleg minden tekintetben a fesztivál legprogresszívabbjai voltak, amelyek megmutatták, mit jelenthet ma Magyarországon a „kortárs színház” kifejezés. Ez a két előadás nem bevett formákat ismételt üzemszerűen, hanem bennük volt az igény az új formák kutatására, és szinte szétfeszítette őket a vágy, hogy valamilyen zsigerien fontos témáról közöljenek gondolatokat. A szakmai zsűri színészdíjai hasonlóan legitimnek tűnnek: ha lehet is – mint ahogy színészetről szólva mindig lehet – vitatkozni azon, a kitüntetettek vajon saját magukhoz képest is kiemelkedőt nyújtottak-e, az nem kérdés, hogy játékuk a legmagasabb színvonalat képviselte.

Sokat elmond a POSZT-ról, hogy ez – a díjak vitathatatlan szakmaisága – a legnagyobb meglepetés, ami bárkit is érhetett a fesztiválon.

Már csak az a kár, hogy – jellemzően a rengeteg problémával terhelt idei POSZT-ra – még a díjazás sem maradhat rossz szájíz nélkül. A díjazottak listáján ugyanis nem szerepel az egyik kategória, ami az átadandó díjak nevei között még ott volt: a Fidelio díja a legjobb 30 év alatti színésznőnek és színésznek. Információink szerint a két, a fiatal korosztály számára komoly súllyal bíró díj hirtelen és a Fidelio számára is váratlan eltűnése mögött nincs komoly és artikulált szándék, inkább szervezési, kommunikációs és egyeztetési ügyetlenségek állnak a háttérben. Hogy a díjátadón végül esik-e említés valamilyen formában erről a kategóriáról – esetleg valamilyen különdíj formájában –, az csak a cikkünk megjelenése után derül ki.