„Egy éve ilyenkor sokan egy lyukas garast sem tettek volna arra, hogy idén is lesz POSZT” – mondta a XVI. Pécsi Országos Színházi Találkozó zárógáláján a fesztiváligazgató Magyar Attila.

Hiszen a tavalyi volt az az év, amikorra a politikai hovatartozásból, meg mindenféle emberi sértettségből fakadó „egyéb” szempontok olyannyira átvették a hatalmat a szakmaiság felett, hogy minden, ami valaha jó volt a fesztiválban, a visszájára fordult. Eljött az a pillanat, amikor magyarázkodni kényszerült, aki a Pécsre ment, a kritikusok bojkottot hirdettek, a versenyelőadások egy részének rendezői visszavonták produkciójukat a versenyből, majd végül a botrányosan összeállított zsűri Vidnyánszky Attilának adta a legfontosabb díjakat.

A POSZT megújításáért, vagy inkább rendbehozásáért felelős, a történtek után kinevezett új ügyvezetők előtt két út állt:

És mivel az első feladat lehetetlennek tűnik, a másodikat választották. Innen nézve teljes sikerrel vezényelték le az első fesztiváljukat, hiszen semmilyen komolyabb botrány nem történt.

A fesztivál nemcsak rendben véget ért, de rengeteg volt a tényleg nagy értéket képviselő, színvonalas és érdekes előadás a versenyprogramon kívül, és az off-program összeállítására is jó modellt találtak ki: a színiegyetemek előadásaitól a más szakmai fesztiválokon kitüntetetteken, a vidéki és a határon túli színházakon át a táncig remek volt a felhozatal. Ezúttal még a díjazottakat is szakmai alapon választotta ki a zsűri, és gálán elhangzottak szerint mindez még a közönséget is érdekelte: a 20%-kal több fizető néző 25%-kal több jegybevételt hozott.

De a POSZT ezért a látszatbékéért túl nagy árat fizetett.

Mivel a szervezők nem akartak gyűlölködéssel teli fesztivált, így egy szakmaiságtól minden eddiginél jobban megfosztott POSZT-ot hotak létre, hiszen mi is lehetne biztonságosabb, mint egyáltalán nem adni helyet a lehetőségnek sem, hogy bárki is a másik torkának ugorjon?

Úgyhogy az idei fesztivál a kommercializálódás jegyében zajlott. A legsikeresebb programok a Kodály Központ gigaelőadásai voltak, operettgálával, a Madách Színház sikerelőadásával, Kiscsillag-fellépéssel, Lajkó Félix-koncerttel, magas jegyárakkal. A műsorfüzetben is nagyobb súllyal jelent meg ez a rendezvénysorozat, mint az összes többi program együttvéve – míg ezekről részletes, minden igényt kielégítő információk szerepeltek a kiadványban, a versenyelőadásoknál még a szereplőket sem sorolták fel.

Eközben viszont eltűnt szinte minden, ami fesztivállá, és nem csak színházi előadások egymásutánjává tette a POSZT-ot. Korábban a városban egyértelmű volt, hogy itt éppen színházi ünnep zajlik, ám a főtéri plakátkiállításból, a környező kiállítótermek színházhoz kapcsolódó tárlataiból, a párhuzamosan zajló könyvfesztiválból semmi nem maradt. Az egy hetes felolvasószínházi sorozat pár előadásosra soványodott, az ingyenes, belvárosi Sétatér Fesztivált későbbre tolták, talán hogy ne jelentsen konkurenciát a POSZT fizetős programjainak. (Nehezen érthető, miért olyan fontos a bevételmaximalizálás egy olyan fesztiválon, amely úgyis az állam és a város támogatásából valósul meg.) A belvárosból is kihalt a fesztiválhangulat, és a Zsolnay Negyed is üresen kongott.

És ami a legkomolyabb probléma:

Korábban délelőttönként konferenciákat szerveztek, és ha ezeknek nem is feltétlenül volt hatásuk a világ folyására, fontos gesztus volt, hogy a szakma feltehette a kérdéseit az illetékeseknek. A komoly vitáknak, és nagy sértődéseknek is helyt adó szakmai beszélgetésekből az évek alatt közönségtalálkozók lettek, idén már Vidnyánszky Attila sem tette be a lábát Pécsre, és a versenyprogramból is hiányoztak megosztóbb előadások, amelyek miatt úgy lehetne érezni, a POSZT tényleg azt mutatja meg, ami ma igazán fontos.

Arra meg persze továbbra sincs pénz, igény vagy hajlandóság, hogy az eredeti terveknek megfelelően a meghívottak akár egy egész hétig Pécsen legyenek, és ebből termékeny találkozások jöjjenek létre, vagy hogy a nem szereplő színházak puszta érdeklődésből vagy ügyszeretetből szintén itt legyenek. A legkönnyebb úgy elkerülni a botrányt, ha esélyt sem adnak neki.

A kérdés az, hogy hosszú távon minek van értelme? Egy üzembiztosan működő, a színházszerető közönséget rengeteg előadással kielégítő fesztiválnak vagy egy szakmai műhelynek, ahol a színházasokat érdeklő kérdésekről van szó? A folyamatos, ám előremutató vitáknak vagy a békés jelentéktelenségnek?