A magyar szurkolói kultúrában járatlanok különös jelenségre figyelhettek fel az elmúlt időszakban: az Eb kezdete óta a csapból is Az éjjel soha nem érhet véget című Soho Party-szerzemény folyik.
A dal közel húszéves, az én generációmnak a Coco Jambóval és a Balatoni lázzal egy kategóriába eső, mélyen az agyba égett emlék/trauma, témáját tekintve viszont nem sok köze van sem a labdarúgáshoz, sem a válogatotthoz, és a szurkolói kemény mag is elég viccesen fest az éneklése közben. Mindez nem zavarja a magyarokat, a stadionokban és a Nagykörúton meccsek után is boldogan üvölti a tömeg. A Nemzeti Sport ki is oknyomozta, honnan ered a hagyomány.
Görögországban egyszer csak valaki elkezdte énekelni, a többiek pedig folytatták, majd ezután minden meccsen előjött.
– mondta a már több válogatott meccsre utazásokat szervező Molnár-Tóth Mariann. Görögországban legutóbb 2015 őszén játszott a magyar csapat Eb-kvalifikációs meccset. Ott ugyan kikaptak, de ettől függetlenül a varázslat bejött, mert párhuzamosan a románok megverték a Feröer szigetek válogatottját, így a magyar vereség nem számított. Mikor a norvégok elleni győztes pótselejtezőn ismét előkerült a Soho Party klasszikusa, már nem volt kérdés, hogy csak ez lehet az Eb magyar himnusza.
Pedig voltak, akik próbálkoztak külön erre a célra írt dalokkal is, itt van például a Jolly által jegyzett A győzelem lesz a miénk című szám, ami már csak azért is stílszerű lenne, mert tavaly ősszel körbejárta a médiát, hogy a válogatott a Jolly és Kis Grófo-féle No roxa ájjal ünnepelte az öltözőben Feröer elleni győzelmét. Ezenkívül született egy durván patetikus, Hajrá Magyarország! című dal is a kijutás alkalmából, de ez nem túl meglepő módon nem lett közönségsiker.
Az éjjel soha nem érhet véget és az Eb egymásra találása jó példa rá, milyen, amikor a fent is meghallják a nép hangját: a számot most már az MLSZ is elfogadta a magyar csapat hivatalos buzdítódalának (a labdarúgó-szövetség Youtube-csatornáján találni belőle egy elég lagymatag remixet is), és
Egy olvasónk tájékoztatása szerint az első, Bordeaux-ban rendezett meccsen a csapatok melegítése alatt még a Firkin Focimese című száma szólt
a kivetítőn a karaoke-szöveggel együtt, de ezt senki, de senki nem tudta énekelni a lalala-részen kívül, ami elég nagy égés volt a magyar warm-up szpíkernek.
A következő alkalomra így kiegyeztek a Soho Partyval. A szám először Marseille-ben, az Izland elleni mérkőzésen csendült fel a hangszórókból, és remélhetőleg a szerdai, Portugália elleni utolsó csoportmeccsen sem marad el.
Hogy miért pont ez a szám lett a szurkolók kedvence, arra eddig senki nem talált igazán meggyőző magyarázatot, állítólag „a szöveg illik a válogatott történetéhez”. Ettől nem lettünk sokkal okosabbak, a szöveg kb. annyira írja le a csapatot, hogy ennyi erővel akár lehetett volna a Harangozó Teritől a Mindenkinek van egy álma is, szóval valószínűbbnek tűnik, hogy teljesen véletlenül alakult így a dolog.
Az európai szurkolói kultúrában egyébként jellemző, hogy a drukkerek popszámokat használnak alapanyagul a csapathimnuszokhoz és rigmusokhoz, bár többnyire azért átírják ez eredeti szöveget, hogy kapcsolódjon a focihoz.
A legfülbemászóbb szurkolói szám idén az északírek csapatdala, ami Gala 1997-es Freed From Desire című számból lett jócskán átdolgozva, a refrén helyett azt üvölti mindenki, hogy „Will Grigg's on fire, your defence is terrified” (Grigg a Wigan Athletic és északír válogatott csatára). A közel húszéves dal focis újragondolása nagyot megy Nagy-Britanniában, egyrészt mostanra már lenyúlták maguknak az angol drukkerek is Grigg nevét Vardyéra cserélve, másrészt szurkolói óbégatás mellett profi feldolgozás is készült belőle, ami a brit slágerlista top 10-ébe is bekerült a múlt héten. Így hangzik, amikor a szurkolók éneklik:
Hasonlóan népszerű volt a 2006-os vb-győzelemtől kezdve az olaszok körében a White Stripes Seven Nation Armyjának átirata, amit kicsivel korábban az AS Roma szurkolói hoztak be a focikántálások közé, és egyszerűen csak Po-po-po dalként vált ismertté országszerte.
Itt aztán már végképp semmi köze a szurkolói himnusznak az eredetihez, csak a dallamot használták fel, és írtak hozzá egy teljes olasz szöveget. A po-po-pózás a győzelem estéjén harapódzott el teljesen, helyszíni beszámolók szerint egész Berlin ettől zengett, Róma és a nagyobb olasz városok lakói pedig még hetekig óbégatták eufóriában úszva anélkül, hogy a többség tudta volna, honnan ered vagy mi az eredetije. A szerző, Jack White mindenesetre teljesen el volt ragadtatva tőle.
A jó futballrigmushoz tulajdonképpen csak egy dallam kell, ami könnyen énekelhető, így a szurkolói kreativitásnak bőséges terepe van. A legnagyobb hagyományokkal talán Nagy-Britanniában rendelkezik a műfaj, ahol nemhogy a nemzeti válogatottaknak, de az összes klubcsapatnak is tucatjával akadnak popszámokból átírt rigmusai. A Simon and Garfunkel Mrs. Robinsonjától kezdve a Depeche Mode Just Can't Get Enough-ján és Felix Jaehn Ain't Nobody Loves Me Betterén át a Love Will Tear Us Apartig mindennek van már szurkolói változata, gyakran nem is egy, a BBC nemrég kigyűjtötte a tíz legnépszerűbb alapanyagot is.
A magyarok egyelőre Az éjjel soha nem érhet végettel szálltak be az erős nemzetközi mezőnybe. Bár a szöveghez nem nyúltak hozzá, így is sikerült bele viccfaktort csempészni, már csak azért is, mert elég nehéz elképzelni, amint a szurkolók kemény magja a szerelem szárnyán repked:
Ehhez jön még hozzá, hogy az 1989-ben alakult Soho Party teljes munkássága a megkésett magyar rave-korszakhoz kötődik – vagyis ahhoz a részéhez, ami elég popos volt a kereskedelmi rádióknak és a zenetévéknek –, ez pedig egyben azt is jelenti, hogy nem igazán lehet leválasztani az akkori partikultúrára (is) jellemző önfeledt kábózásról. Az együttes tagjai Betty Love, Dömötör Sándor és Náksi Attila voltak, utóbbi neve leginkább a Soho Party utáni időszak Náksi vs. Brunner számairól lehet ismerős, az ők írták többek között a Budapest Parádé több legendás himnuszát is.
Drogos utalásokban egyébként nem csak a magyarok jók, a britek sokkal direktebben nyomják, egyik kedvenc kántálásuk az Eb-n is a „Jamie Vardy's having a party, bring your vodka and your charlie”, vagyis Jamie Vardy, az angol csatár bulit tart, hozzátok a vodkát meg a kokaint.
Tőlük egy Soho Partyhoz hasonló fociinduló is kevésbé lenne idegen, mint a jelentős részben a konzervatív vagy radikális jobboldalhoz húzó magyar kemény magtól, mivel a nyolcvanas évek végéről származó beszámolók alapján volt átjárás az angol ultrák és raverek szubkultúrái között. Egyes értelmezések szerint a rendőri szigor mellett részben a huligánok rave-bulikon szerzett ecstasys szeretetélményei járultak hozzá a futballhuliganizmus alább hagyásához az Egyesült Királyságban.
Magyarország esetében csak sejtéseink lehetnek erről, de az valószínű, hogy a partikultúra és velejárói a mi ultráink egy részétől sem idegenek, mivel sokan dolgoznak közülünk a biztonsági szektorban, ezen belül szórakozóhelyeken.
Ahogy a korszakban született többi partislágernél, úgy Az éjjel soha nem érhet véget esetében sem kell ötös emelt szintű magyarérettségi ahhoz, hogy kihámozzuk a szövegből, mire gondolhatott költő, és hát ne köntörfalazzunk: ez a dal nyilvánvalóan ekihimnusz a rádióbarátabb fajtából.
Az éjjel soha nem érhet véget
Varázsolj nekünk valami szépet
Repülj velünk a szerelem szárnyán
Indul az utazás, csak erre vártál
Ha verselemezésnek kellene írnom róla, hosszan bontogathatnám ki a pár soros szövegben megbúvó, tudatmódosításra vonatkozó utalásokat. Ettől most megkímélnék mindenkit, maradjunk annyiban, hogy az éjjel soha véget nem érése mögött általában nem a túlzott kávéfogyasztás áll, és a varázslat, a repülés, a szerelem meg az utazás fogalmai is kapnak egy plusz csavart, ha a Soho Party előadásában halljuk őket 1998-ban.
Ötletem sincs, hogy ebbe belegondolnak-e a drogozást és a szám eredeti közegét valószínűleg jelentős részben elítélő szurkolók vagy az MLSZ, mindenesetre bizarr kombináció Az éjjel soha nem érhet véget és a szintén népszerű nemzetirock-együttesek számainak váltogatása a francia utcákon.