Láttak már nagydarab, kopasz elítéltet rabruhában fotorealisztikus cinegét rajzolni? Én igen, amiben az a legmeglepőbb – leszámítva azt, hogy a bizonyos elítélt állítása szerint nem szokott rajzolni, és láthatóan nem is hatotta meg igazán, hogy őstehetség –, hogy nem is azért mentem be a börtönbe, hogy elítéltek rajzait nézegessem. Nem, én azért mentem el egy börtönbe, mert azt hittem, többet megtudhatok majd a börtöntetoválások világáról. Erről végül kevesebbet tudtam meg, mint terveztem, de ez nem vesz el túl sokat az élményből.
Amikor azt mondták nekem, hogy a Győr-Moson-Sopron Megyei Büntetés-végrehajtási Intézetben meghallgathatom, ahogy egy tetoválóművész előadást tart a raboknak arról, hogy mivel kell vigyázni, amikor a cellában egy papucs leégetett aljából összegyűjtött korommal és egy biztosítótűvel próbálnak magukra vagy másokra varratni valamit, rögtön elkapott valami kisfiús rajongás. Eszembe jutott az Eastern Promises és az összes film, amit valaha láttam, amiben tetovált gengszterek voltak, és úgy éreztem, ezt muszáj megnéznem élőben is.
Persze ez a kép már akkor is torzítása volt a valóságnak; a meghívóban, amit kaptunk, ugyanis az állt, hogy egy Mr. Tibowsky nevű tetováló- és festőművész kiállítja a híres találmányokról szóló képeit a börtönben, és tart egy workshopot, aminek az a célja, hogy „a rabok is betekintést nyerhessenek a magyar, kortárs képzőművészet világába, illetve át tudjak adni nekik egy bizonyos mennyiségű tudást arról a technikáról, illetve gondolkodásról, amit én alkalmazok műveim elkészítésében. Az előadás során szó lesz a tetoválásról, a higiéniáról, esetleges fertőzésekről, ha nem megfelelő körülmények között zajlik a tetoválás, valamint ezt követően egy gyors rajztanfolyamot adok, amiben megmutatom hogyan lehet gyorsan és olcsón is alkotni mindennapi alapanyagokból.”
Ehhez képest, amikor sikerült bejutnunk a győri börtönbe, az fogadott minket, hogy a börtön egy kisebb osztályterem méretű kultúrhelyiségében rabruhás elítéltek és civil ruhás előzetesek öt asztalt körbeülve madarakat és koponyákat rajzolnak, miközben egy tetovált, pödört bajuszú ember körbejár és tanácsokat oszt arról, hogy hogyan lehet a legjobban árnyékolni a halálfej szemét.
Na de hogy kerül egy kiállítás és egy tetoválóművész a börtönbe? Az ideje nagy részében Ausztriában tetováló és festő Mr. Tibowsky a Győr melletti Rábacsanakon született (aminek irányítószáma rá is van tetoválva a lábára), és a környéken nőtt fel. Egyik ismerőse pedig a győri rádió egyik munkatársa, aki amúgy a győri börtönrádió, a Sing-Sing FM mentoraként is dolgozik. Ez a munkatárs, Zsuzsi be is ajánlotta a rádió Artpaletta című művészeti műsorát vezető elítéltnek, Vincének, hogy lehetne interjút készíteni Tibowskyval. Ez pár hete meg is történt, és mivel győri Genius Minds című kiállítása épp aznap ért véget, a képek pedig még bent voltak a kocsijában, a interjúalany gondolt egyet, és bevitte a képeket a börtönbe. Az esemény, amin mi is részt vettünk, ennek a kiállításnak a megnyitója, pontosabban inkább az ezzel összekötött rajzworkshop volt.
Persze Tibowskyt, mint gyakorló tetoválót, érdekelte volna a rabok és a tetoválások viszonya, de a részt vevő elítéltek a kérdésre inkább visszamélyedtek a koponyák és madarak tökéletes megformázásába.
Tudtok valami jó börtöntetkós sztorit, hallottatok róla, hogy valaki papucs talpát leégetve vagy tollat kifújva, biztostűvel tetovált valakit vagy ilyesmit?
– kérdezte Tibowsky mosolyogva, amire a reintegrációs tiszt kicsit forgatta a szemét, hogy azért ne adjunk már ötleteket, mint ahogy azt is csak félig találta szórakoztatónak, amikor Tibowky azzal viccelődött, hogy direkt olyan tollakat hozott a workshopra, amikből könnyen ki lehet fújni a tintát. Attól viszont már kifejezetten megijedt, hogy amikor kiment egy pillanatra a teremből, majd visszajött, Tibowsky épp arról beszélt, hogy hogyan kell majdnem a húsig levágni pengével ahhoz, hogy szép hegtetoválása legyen az embernek. Pedig az egyik, repülő sast rajzolgató elítélt csak amúgy udvariasságból tette fel a kérdést, hogy mi a művész véleménye hegtetkókról. Mesélni viszont ő sem nagyon szeretett volna.
Nem is nagy csoda, hogy senki nem akart ilyesmiről mesélni a teremben ülő bv.-tiszt előtt. A magyar börtönökben ugyanis, ahogy valószínűleg mindenhol, a tetoválás fegyelmi vétség, amiért elég komoly büntetéseket lehet kapni és fontos kedvezményektől lehet elesni. Ez nyilván többet számít azoknak a raboknak, akik még kaphatnak valamilyen kedvezményt, márpedig a győri börtönben az előzeteseken kívül csak ilyen elítéltek vannak. Elképzelhető, hogy egy olyan rabnak, akinek esélye sincs arra, hogy idő előtt szabadul, már annyira mindegy minden, hogy vállalja a tetoválás kockázatát, de akinek az függhet pár kézfejre varrt betűtől, hogy dolgozhat-e a konyhán, mehet-e tanfolyamra, vagy szabadulhat-e idő előtt, azt valószínűleg annyira nem motiválja az önkifejezés.
A börtöntetoválás szó szerint kihalófélben van
– mondta az egyik elítélt, aki pár szemfoggal is feljavította a koponyát, amin éppen dolgozott.
Bár a magyar börtönökben nem alakult ki annyira részletes tetoválásnyelv, mint mondjuk az orosz vagy amerikai intézményekben, azért van egy pár tetoválás, ami tipikusan börtönviselteken fordul elő. Fliegauf Gergely börtönpszichológus egy, a 2010-es évek elején készült kutatásban nagyjából 500 tetoválásról készült képet elemezve gyűjtötte össze és csoportosította a leginkább tipikus magyar börtöntetkókat.
Ezek egy része magát a börtönéletet jelképezi, mint a leginkább a tököli fiatalkorúak börtönét megjártakra jellemző, a hüvelyk- és mutatóujj közé tetovált öt pont (négy fal között egyedül), ami a bezártság minimalista, de költői jelképe, vagy a szintén kézre vagy máshová tetovált VL, vagyis Vatos Locos, ami a Vér kötelez című film latinó gengsztereiről került a magyar börtönök elsősorban roma lakóira. A tetoválások egy másik része a börtön lakóinak szól, mint az Omerta (aminek viselője sose lesz vamzer) vagy a Sparta (annak, aki üt az életért), egy része pedig inkább a kinti társadalomnak akarja mutatni, hogy valaki bűnöző, mint a Tupactól lopott Thug Life, az Outlaw vagy a már csak az idősebb generáción látható Bűn az élet.
Ezek a tetoválások egyszerre jelzik a viselője identitását és fejezik ki azokat a traumákat, amiket a börtön okoz egy fiatal embernek. Az identitás és a traumák pedig a tetoválásokon keresztül kísérik a rabokat a börtön falain kívülre, emlékeztetve őt és mindenki mást, aki érti például, hogy mit jelent a kézfejen az öt pont, hogy honnan jött az, akivel szemben állnak.
A börtönben tetoválni persze nemcsak amiatt kockázatos, mert a rendszer megbünteti érte a rabot, hanem azért is, mert iszonyatosan fertőzésveszélyes. A műanyag dolog – tipikusan papucstalp – leégetéséből kapott kormot, amivel tetoválni szoktak, alapból nem túl egészséges az ember bőre alá kenni, a vérbe keveredve pedig elég durva vérmérgezést is lehet kapni. Hogy bejut-e a véráramba a korom, az leginkább attól függ, hogy milyen tűvel tetovál az ember.
A rendes, szalonokban használt tetoválótű nagyon vékony, és csak éppen hogy felsérti a bőrt, ezért a festék nem megy túl mélyre. Egy biztosítótű viszont vastagabb és sokkal mélyebbre lefúr, könnyen átüt ereket, a korom így bekerülhet a véráramba. Ha már muszáj, akkor Tibowsky szerint egy varrótűvel érdemesebb próbálkozni, bár a rendes tetoválótűk még annál is vékonyabbak. A nem rendesen fertőtlenített tűvel persze nemcsak vérmérgezést, de lappangó hepatitiszt és egy csomó más dolgot is meg lehet kapni vagy terjeszteni.
Az elítéltek szerint éppen ezért már nincs is olyan nagy kultúrája a börtöntetoválásnak, nem éri meg, ráadásul már nem is számít olyan kiemelkedően menő dolognak a börtönben, ha valakinek tetoválása van, vagy ha valaki tetovál. Azért az egyik elítélt elmondta, hogy neki volt olyan cellatársa, aki keresett egy kis mellékest a börtönben azzal, hogy kivarrt néhány embert, de ő kint is tetováló volt.
Maszek, walkmanmotorból farigcsált tetoválógéppel készült, félbehagyott vagy csak simán elcseszett munkák persze azért előfordultak pár elítélten, de azok állítólag még odakint készültek, tipikusan egy-egy átbulizott éjszakát lezáró rettenetes ötletként, nagyon részegen.
Ha lehet hinni az elítélteknek, akkor azért a börtöntetoválás kikopása nem jelenti azt, hogy a bezártság ne inspirálna komoly tervezést igénylő és fertőzésveszélyes maszek testelváltoztató beavatkozásokat: az egyik elítélt szerint
Ehhez simára csiszolt kis plexikapszulákat ültettek a bőrük alá, oda, egy borotvapenge és egy fogkefenyél segítségével, nyállal „fertőtlenítve”. Hogy a folyamatot hogyan írták le az elítéltek (pontosabban rajzolták, ha már ott volt a papír), azt most inkább nem írnám le, de aki ezt mesélte, azt mondta, a volt cellatársának az a bizonyos testrésze úgy nézett ki, mint egy kukoricacső, mire szabadult.
Azt mondta, kint imádni fogják a csajok. Mondtam neki, hogy szerintem meg utálni fogják, de hát ez az ő dolga.
A börtön persze ennél kevésbé veszélyes hobbikat is inspirál, például a rajzolást, amiben a workshopon megjelent rabok többsége különösen tehetségének tűnt. Az egyik részt vevő elítélt, aki a börtön könyvtárosa volt, azt mondta, hogy a bezártságban sokaknak megjön a kedve ahhoz, hogy rajzolni tanuljanak, ezért az erről szóló könyvek kifejezetten népszerűek a könyvtárban. Hogy ki szokott rajzolgatni és ki nem a workshop résztvevői közül, azt nem tudtam megállapítani, de az biztos, hogy majdnem minden rajz szuper lett, főleg, miután a toll- vagy ceruzarajzokat lekenték egy kis kávéval (Tibowsky trükkje arra, ha nincs az embernél festék).
Az elítéltek viszonylag változatos lelkesedéssel vetették bele magukat a feladatba, volt, aki csak lemásolta az elé tett képet, mások viszont kicsi kreativitást is vittek bele, így lett például koponyán ülő holló (a madaras és a koponyás képet elegyítve) vagy akár egy egész kis jelenet egy „szolidaritás” feliratú koponyával, mögötte pedig egy „Európai Unió” feliratú kerítéssel.
Megkérdeztem Tibowskyt, hogy lehetne-e tetoválást csinálni ezekből a képekből. Azt mondta, hogy minden további nélkül. Ha meglennének a megfelelő eszközök, akkor csak át kellene őket másolni egy amolyan indigólapra, amit aztán a bőrre lehet ragasztani, és már csak egy tű meg tinta kellene, hogy abból örökre ott maradó kép legyen. Tetoválás helyett viszont ezekből a rajzokból kiállítás lesz a börtön kultúrtermében, így fölkerülnek a falra Tibowsky képei mellé.