Hihetetlen lendülettel indítottál a pályádon: két tévésorozat-főszerep után voltál Rómeó egy nagy színházban, színészként a Vígszínházba szerződtél, több előadásban pedig íróként, dramaturgként vagy rendezőként vettél részt, a kritika szeret, a POSZT-on díjat kaptál. Jó, ha ilyen gyorsan jön a siker, vagy túl nagy a nyomás?

Nem indult könnyen az egyetem: az osztályfőnökeim munkamódszere kudarccal kezdődik, és így először kudarchelyzetben kerültem közönség elé. Tizennyolc évesen, fekete falak között, távol anyádtól-apádtól nehéz szembesülni azzal, amikor szakmai fórumokon azt írják rólad,

na, ő is csak egy tehetségtelen, üres szépfiú.

Sokan indulnak így, és vannak, akik ezt még ötvenévesen is hordozzák magukkal. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy ötödév végére mindez át tudott fordulni bennem megértéssé, és tiszta fejjel, önazonosan tudom elkezdeni a hivatásomat.

Furcsa, de az egyetemi vizsgáimhoz képest, ahol csak tízen-húszan voltak ott, nem érzem nyomásnak, ha esténként ezren néznek a Vígben, vagy százezren a tévében. Persze érzem a felelősségét annak, hogy egy kisvárosnyi emberre lehetek hatással, de filmszínészként nagyon be van határolva az ember. Ritkán érezheti magát egy alkotóközösség tagjának, amely értékeket akar képviselni, és kérdései vannak a világ felé.

Az Egynyári kaland és a Csak színház és más semmi című sorozatokban találtál olyan értéket, amit képviselni­­ ­­­­­­­tudtál?

A legtöbb színész nagyon ritkán kerül kamera elé. Nekem ezek voltak az első filmes lehetőségeim, meg sem fordult a fejemben, hogy ne vállaljam el őket. Ráadásul mindkét esetben olyan emberek adták a nevüket a produkcióhoz, mint például Dyga Zsombor, akinek a Köntörfalak című filmje (nézze meg az Indafilmen!) az egyik legmeghatározóbb filmélményem. Tudtam, hogy ezekben az alkotókban megbízhatok, jó kezekben leszek.

Többször nyilatkoztad, hogy a színházban is csak olyasmivel szeretnél foglalkozni, ami értéket képvisel. Ezt egy szabadúszó megteheti, de amint az ember leszerződik egy színházhoz, nemigen illik szerepet visszaadnia, akkor sem, ha nehezen azonosul vele.

Inkább úgy mondanám, hogy szeretnék komoly, kibeszéletlen témákkal foglalkozni, és kérdéseket feltenni ezekről. Azt hiszem, a Vígszínház is ezt képviseli, ráadásul Eszenyi Enikővel, a színház igazgatójával minden ehhez kapcsolódó kételyt őszintén meg lehet beszélni. Így engedett el Budaörsre megcsinálni a Liliomfit, aztán Debrecenbe eljátszani Rómeót, majd leült velem, és részletesen átbeszéltük Nemecseket (ami Vecsei szerepe lesz a Vígszínház új, a Pál utcai fiúkból készülő musicaljében – K. B.). Elmondta, hogy ezt az előadást évekig fogom játszani, vasárnaponként dupláznom kell majd – de ettől függetlenül szép és komoly dolog lehet belőle, aminek nagy hatása lehet a fiatal korosztályra, mert számukra fontos dolgokról szól. És a munkabemutatón tényleg őrjöngtek tőle a gyerekek, de még a felnőttek is.

Úgy gondolod, akár a pályád végéig tartható álláspont, hogy mindig nemet mondasz, ha egy üres előadásban kéne játszanod?

Amennyire ezt előre el lehet dönteni, természetesen. De a Vígben nincsenek üres bemutatók. Lehetséges, hogy lesznek üresre sikerült előadások, de azt nem tudom elképzelni, hogy a következő tizenöt évben olyan címet dobjanak fel, ami nem feszeget komoly kérdéseket. De ha mégis ezt érezném, Enikő minden beszélgetésre nyitott.

Nézőként milyen gyakran találkozol üres előadásokkal?

Az előző évadban kétszer tudtam elmenni színházba: egészen komolyan mondom, huszonnégy órából húszat dolgozom, és ha színházban vagyok, azon görcsölök, most is írnom kéne éppen.

Édesapád Vecsei Miklós történész, és többször is elmondtad, hogy a Máltai Szeretetszolgálat alelnökének fiaként sokáig úgy volt, te is szociális munkás leszel, de színészként is úgy érzed, ahhoz hasonló munkát végzel. De hogyan tudod a színházzal segíteni az embereket, ha esetleg akaratodon kívül nem sikerül elég jól egy előadás?

Gyerekkoromtól fogva úgy neveltek, hogy segítenem kell az embereket, és hogy mi együtt érünk valamit, nem egymagunkban. A színházzal pedig olyasmire találtam rá, ami tud segíteni, mert ma talán már nem is létezik ennél erősebb közösségalkotó erő. Nyilván lesz más tapasztalatom is, de egyelőre minden előadás, amiben szerepeltem, tudott adni valamit a nézőknek. Úgy gondolom, a színház egyre inkább elengedhetetlen terepe lesz az ember és ember közti kapcsolatoknak.

Mik azok az értékek, amiket képviselni szeretnél?

Az én öcsém iskolájában már kínos szerelmesnek lenni – abban az osztályban, ahol

a gyerekek hetvenöt százaléka tizenöt évesen már szélsőséges politikai nézeteket képvisel.

Szerintem fontos megérteni akarni egymást, és elfogadni, hogy amit a másik mond, az az ő igazsága, és nem hülyeséget beszél, hanem tényleg abban hisz. Szóval nem kifejezetten bonyolult értékekről beszélek, de úgy látom, ezek is kiveszőben vannak már. Fontos lenne tisztázni, hogyan mondjuk meg valakinek, ha szeretjük, vagy hogy mennyire szólhat bele a politika egy család életébe. Ezeket a témákat előadásról előadásra végigvesszük, de ha hívő, keresztény emberként azt mondom, mindenestül oda tudok állni példaképem, Ferenc pápa elvei mögé, azzal is sok mindent lefedek, amiben hiszek.

Könnyen összefér a színházi közeg a vallásos meggyőződéssel?

Igen. Persze vannak olyan alkotók, akik szembemennek vele, de elfogadom a véleményüket. Az se zavar, ha egy előadásban Jézus-szobrokat döntögetnek, ha ez visz minket közelebb a darabhoz. Az én hitemen sokat erősített a színház. Istent abszolút le tudom fordítani a színház nyelvére, például a feltétel nélküli egymásra figyelésre vagy a szeretetre. Amikor Rómeóként elvesztem Júliát, a szerelmemet, eltűnik számomra az egész világ, és ez akkor tényleg megtörténik velem – az ilyesmi szinte transzcendens élmény. Nem nagyon látok más helyet, ahol ilyesmit átélhetnék. Nem azt mondanám, hogy a színházban is Istent keresem – csak annyit, hogy tudom, hogy ott van.

Ha rendezőként vagy íróként a színházban „vallásos” témákról beszélnél, a nézők egy része azonnal azt mondaná: ez térítés.

Igen, erre nagyon oda kell figyelni. Modern embernek tartom magamat, valamiféle konzervatív liberálisnak. Inkább vagyok hívő, mint vallásos. Kereszténynek születtem, hiszek a jézusi értékekben és abban, hogy ő Isten földi helytartója, de amikor dolgozom, nem erről, hanem többek között a barátságról, a csapathoz tartozásról, a színészetről és a szerelemről írok, és arról, hogy merjünk hinni ezekben a szavakban. Azt a nézőnek nem kell tudnia, hogy nekem ezek a szavak jelentik Istent.

Mit gondolsz azokról a színészekről, akik például politikai pártok rendezvényein való szerepléssel képviselik a számukra fontos értékeket?

Ez mindenkinek a saját döntése, de ez szerintem azért necces, mert egy ilyen gesztussal beállsz kivétel nélkül minden mögé, amit az a párt képvisel.

Ha az a párt a jövőben azt írja ki a plakátjára, hogy „vesszenek a cigányok”, te ahhoz is a nevedet adtad.

Viszont színházban nincs olyan téma, amit ne lehetne megfogalmazni.

Vannak rendezők, akik szerint az aktuálpolitika semmiképp sem kerülhet a színpadra, mert az lealacsonyítja a színházat.

Az aktuálpolitika szimplán ízlés kérdése. Lehet orbánozni a színpadon, de a színház annyival több ennél! A színházban transzcendens helyzeteket, az ember és ember közti kapcsolatok mágiáját is elő tudod idézni – mi ehhez képest a politizálás? Öngól.

Vevő a közönség vagy a szakma az összetett gondolatokra? Félsz a leegyszerűsítő skatulyázástól?

Nekem és Attilának is (ifj. Vidnyánszky Attila, Vecsei alkotótársa – K. B.) meg kell tanulnunk még, milyen formában és nyelven beszéljünk. A Liliomfi esetében rengetegen félreértették a mi üzenetünket. Mi arról készítettünk előadást, hogy hiszünk a színházban, a barátságban, a szerelemben, és ha te is hiszel benne, gyere velünk! Attilának az volt a terve, hogy minden előadás végén csináljunk miniforradalmat: alkossunk egy új csapatot, és vonuljunk ki velük együtt a színházból. Ehhez képest a kritikusok, akik egyébként a végéig értették is az előadást, azt hitték, mi azt mondjuk az öregeknek, végre adják át nekünk a helyüket. Miközben Attila és én is felnézünk a nagyapáinkra, és ők lennének az elsők, akiket kézen fognánk, mert ők is hisznek ugyanezekben a dolgokban. De tanulunk ebből: nem elég hinni a színházban, jól is kell csinálni.

Gondolom, sokan azért is szeretnék belelátni a generációs különbséget az előadásba, mert úgy gondolják, amit az előző generációk elrontottak – például, hogy a szakmát megosztja a politika –, azt már csak a fiatalok hozhatják helyre.

De közben rengeteg fiatal már beállt a sorba. Halljuk, hogyan beszél az egyetemen egy-egy másodéves a büfében: máris beálltak az egyik oldal mögé. Tényleg azt mondtuk a Liliomfival, hogy miattuk van mindez, és őket elengedhetjük – de azt nem gondoljuk, hogy ez generációs kérdés lenne. Hegedűs D. Géza például minden kérdés nélkül jönne velünk. Én úgy látom, a kulcs az, hogy soha nem szabad színházon kívül beállnunk valami mögé. Ha már fel kell venni az öltöny-nyakkendőt, mindenütt beindul a mutyi.

Van néhány színházi alkotó, akikkel havonta egyszer össze szoktunk ülni éjszakánként. A tavalyi POSZT-on azt éreztük,

mindenki gyűlöl mindenkit, és perceken belül kitör a harmadik világháború.

Attilával halál sápadtak voltunk – neki az édesapja, Vidnyánszky Attila révén ezek a helyzetek ráadásul még nehezebbek –, és azon gondolkodtunk, mit csináljunk. Úgyhogy elkezdtük felhívni azokat, akik ugyanolyan sápadtak voltak, mint mi. A következő héten már találkoztunk az egyetem egyik termében, és elhangzott rengeteg jó gondolat.

Ez a harminc ember csinál mondjuk évi harminc olyan előadást, amivel tudják képviselni, ami fontos nekik. Ezeket eljátsszák mondjuk évi tizenötször – az elér úgy 250 ezer embert. Ennyi emberhez juthatnak el a legnormálisabb fiatal színházi alkotók gondolatai egy év alatt. A Való világot pedig egy nap egymillióan nézik meg. Ettől azért görcsbe rándul a gyomrom. Emiatt egyrészt jó lenne elindulni a filmezés felé, másrészt viszont tudom, hogy a színházban olyasmit kell fenntartani, ami csak itt létezhet.

Ugyanakkor a színházban nemcsak a politikai pártok képviselnek oldalhoz tartozást, de egyes nagy tekintélyű alkotók is elkötelezettek az egyik irányba. Mögéjük be szabad állni, ha meghívnak dolgozni vagy szerződést ajánlanak?

Ha egy színész csupán dolgozik valakivel, az még nem jelenti azt, hogy a gondolataival is egyetért. El is pusztulna a színház, ha csak olyanokkal dolgozhatnál, akikkel ugyanazt képviseled. Az alkotócsapatnak meg kell találnia a közös nevezőt az adott műről: mi az, amiben együtt tudunk hinni? Ez biztos nehéz lesz a Vígszínházban, ahol negyvenen vesznek részt egy előadásban, de úgy érzem, hogy kellően nyitott a társulat a közösen gondolkozásra.

És talán most ezek a szimbolikus alakok is elkezdtek visszaülni az asztalukhoz. Ők mind nagyon értelmes emberek, akik rengeteg sértettséget cipelnek, és sokan azt hiszik, még az igazságot is tudják. Kevesen vannak a szakmában, akik be tudják látni a tévedésüket. Pedig a színház pont egymás meghallgatásának és saját hibáink leleplezésének terepe.

Azt mondtad, a színháznál nincs is jobb közösségépítő erő. De alkalmas erre a „klasszikus” színház, bársonyfüggönnyel, katedraszerű színpaddal, sötét nézőtérrel?

Ehhez nagyon jó rendező kell, aki meg tudja szólítani és maga mellé tudja állítani a nézőt. Az első egy perc nagyon fontos része minden előadásnak. Én folyton azt nyomatom Atinak, váljon védjegyünkké az, hogy már az ültetésnél halljanak valamit a nézők a hangszóróból. Egy mondatot a darabból vagy egy odavaló idézetet, hogy ne csak beüljenek a helyükre, hanem érkezzenek is meg.

A húgod, Vecsei Kinga, bár nem színész, életében először egy főszerepet - a Szerdai gyerekét - játszotta  el, irigykedtél rá?

Dehogyis! Büszke voltam rá, és tudtam, hogy jó lesz. Mondtam neki, hogy szóljon, ha kell neki segítség. De nem szólt.