Olyan, mintha a Kossuth tér politikusai között játszódna Shakespeare darabja egy világhírű rendező előadásában, és nem csak azért, mert a magyar uralkodót szidják benne.
Shakespeare négyszáz éve írt egy drámát, amiben az emberek azon szurkolnak, hogy
Shakespeare darabjának története szerint Bécs engedékeny hercege átadja a hatalmat erkölcsösnek tartott helytartójának, hogy legyen valaki, aki végre szigorúan betartatja a törvényeket. A helytartó egyik legelső intézkedésével halálra ítéli Claudiót, mert az házasság előtt teherbe ejtette szerelmét. Amikor Claudio apácanövendék húga kegyelemért könyörög nála, megzsarolja: a szüzességéért cserébe szabad lehet a bátyja. Az álruhában figyelő herceg és a lány titokban a helytartó eldobott menyasszonyát küldik a randevúra, de a helytartó megszegi szavát, és így is kivégeztetné Claudiót, akit a herceg azért nagy nehezen megment. Miután a herceg hivatalosan is visszatér, lebuktatják a helytartót.
Persze ez csak egy vicces (vagy szomorú) áthallás a darab egy teljesen mellékes jelenetéből, az aránylag ritkán játszott Szeget szeggel nem – vagy nem csak – ettől tűnik évszázadok után is aktuálisnak. Hanem mert arról szól, létezik-e egyáltalán olyan, magát erkölcsösnek hirdető közszereplő, aki tényleg nem csak ugatja a decens életet, hanem akkor is tisztességes marad, ha a politikai hatalom lehetőséget ad neki arra, hogy kiélje a vágyait. És arról, egy hatalmat gyakorló férfi szavával szemben vajon hinne-e bárki egy fiatal, csinos nőnek, ha az szexuális zaklatással vádolja meg a férfit. Meg arról, hogy létezik-e olyan ember, aki önmaga tud maradni, ha egyszer beszippantja a politika.
Úgyhogy úgy tűnik, négyszáz év alatt tulajdonképpen semmi sem változott, legfeljebb annyi, hogy ezekre a kérdésekre ma már simán rávágjuk, hogy dehogyis. És ez a dehogyis járja át a világ egyik legnevesebb színházi rendezője, a litván Oskaras Koršunovas előadását is, amelyet a Varsói Drámai Színházban rendezett nemrég, és most elhozott Gyulára, a Shakespeare Fesztiválra. A viharsarki kis ékszerdoboz-városkában már tizenkettedik éve adják egymásnak a kilincset a színházi világsztárok, Koršunovas is háromszor járt már itt korábban, három elképesztő formavilágú előadással. Először egy minimalista Szentivánéji álommal, aztán egy Rómeó és Júliával, ami egy olasz kisváros két konkurens pizzériájában játszódott tonnányi liszt, tészta és még több temperamentum felhasználásával, legutóbb pedig a Vihar egészen sajátos feldolgozásával: csak két szereplő volt, egy apa egy szovjet lakótelepen, meg a sérült, de balett-táncosi álmokat dédelgető lánya.
Most a Szeget szeggel esetében nem a forma, nem a látásmód, de még csak nem is a rendezői vízió az, ami felemeli az előadást – inkább az, hogy Koršunovas meglátta a mát tükröződni a darabban, és minden erőltetés nélkül kortárs helyzeteket teremtett belőle.
És ahogy Shakespeare-nél még voltak tekintélyes és tisztességes vezetők, úgy Koršunovasnál már csak a kiábrándultság maradt helyettük. Itt cinikus majom nemcsak az erkölcscsősznek hitt, ideiglenes országvezetőnek kinevezett, és aztán persze a foga fehérjét az első adandó alkalommal kimutató Angelo (Przemysław Stippa) csakúgy, mint a hatalmat pár napra letevő, korábbi engedékeny bécsi herceg (Sławomir Grzymkowski) is.
Ami persze nemcsak egy rendezői sóhajjal ér fel: darabértelmezés ez. Koršunovas ezzel azt firtatja, vajon mennyivel jobb a nyíltan diktatórikus vezetőnél az az engedékeny politikus, aki hagyja elkanászodni az országát, de aztán már másra lőcsöli a bajok helyrehozásának felelősségét, hogy a nép ne őt utálja a hirtelen jött szigorért. Azaz arra a nekünk is eléggé ismerős kérdésre kérdez rá, egy rossz országvezető feltűnéséért mennyiben hibás magán a politikuson kívül az az előd, akinek az intézkedései közvetlen vagy közvetett módon lehetővé tették az új rendszer kiépítését, kívánatossá az új vezető megválasztását. (Shakespeare színdarabjában ez még nem tartozott a központi dilemmák közé, ő kevésbé kezelte kritikusan a herceget.)
Korsunovas előadásában csak azok a színészek nem cinikusak, tenyérbemászóak vagy egyszerűen seggfejek, akikkel kiszúr a hatalom; akik a sokszintű, az egész világot egy bírósági tárgyalóteremnek megfeleltető díszletnek általában csak a legalján mozoghatnak, metaforává téve ezzel a tér lépcsőzetességét. Igazán egyenes gerince csak az Izabellát játszó színésznőnek (Martyna Kowalik) van: ő az a leendő apáca, aki paráznaság miatt kivégzendő bátyjának kérne kegyelmet az új helytartónál, és akitől az ezért cserébe a szüzességét kéri. És hasonlóan tisztességes figura még Marianna (Anna Szymańczyk), a helytartó eldobott menyasszonya, aki, mivel nő, nyilván szótlanul tűri, ha kihasználják – amíg lehetőséget nem kap az elégtételre ebben a némiképp feminista drámában, amelyben persze mégsem a nőjogok az elsődlegesek, hanem általában a jogtiprás. Az már szinte csak véletlen, hogy Shakespeare korában is meg most is olyan jól kézre esnek a nők jogai, ha valamilyen jogot tiporni kell, lásd még a női princípiumok és a vak komondorok időről időre minden ziháló jogállamban előkerülő kérdését.
Oskaras Koršunovas varsói Szeget szeggel-jét a problémafelvetés teszi kortárssá – máskülönben az előadás közel sem annyira újszerű, mint az a néhány, amit a magyar közönség láthatott tőle korábban, vagy az, amire általában érdemes lenne az újszerű szót használni. Sőt, ha hagyjuk a világhírnek méltán kijáró tiszteletet, formailag
mivel olyan szándékolatlanul elidegenítően használja a rendező az amúgy is nehézkes, túlzottan teátrális, modoros eszközöket.
Az előadás most is némajátékkal indul, mint pár éve a Rómeó és Júlia, de amíg abban a pizzasütödében a rivális szakácsok szinte tangószerűen táncoltatták a tésztát, egyszerre profán, mégis költői álomképet kihozva a jelenetből, addig itt most inkább kínosan pantomimszerű, B-filmes horrorlátomásként sikerül a herceg álmában az öltönyös és babydollos emberi szörnyalakok vonaglása. De keresett és elavult az a megoldás is, ahogyan minden jelenetet egy villanásnyi gagyi elektronikus zenefoszlány választ el egymástól némi diszkós fényjáték mellett, és inkább kellemetlen, mintsem vicces a komédiai szereplők bohóckodása is – arról nem is beszélve, hogy a darabban nem is annyira megbúvó tragikumot és társadalomkritikát csak erősítette volna, ha egy dramaturg erősen lerövidítette volna ezeket az előadás egészéből úgyis kitüremkedő részeket.
Mindemellett az viszont üdítő, milyen izzadtságszagmentes természetességgel kezeli Koršunovas a darab egyik főszereplőjét, a kendőzetlen szexualitást: mivel Shakespeare az erkölcstelenséget, a „paráznaságot” választotta a megkérdőjelezhetően elítélendő bűntett metaforájaként, a rendező nem is fukarkodik azzal, hogy a maga valójában mutassa meg, mi az, ami a könnyen a hatalom eszközévé vagy áldozatává válhat a tiszta szeretet jelképéből.
Oskaras Koršunovas és a Varsói Drámai Színház előadásában csak a forma elavult, a gondolati tartalom viszont úgy hat frissítően, mint egy pofán csapás vizes törölközővel. Lehetséges, hogy a saját maga által támasztott elvárásoknak nem felel meg a rendező, de mégis, mennyivel jobb ez így, mintha akármilyen kortársi forma mellett csak pont a lényeg, a vizes, fájdalmas törölköző maradt volna ki a képletből!
Ne maradjon le semmiről!