Nem lehet azt mondani, hogy az osztrák sikerszerző, Daniel Glattauer ne lenne érzékeny a mai világ trendjeire. Előző, a színházműsorról itthon is évek óta levehetetlen, Gyógyír északi szélre című művében az online társkeresés nehézségeit írta meg, új vígjátékában pedig mintha egy huszonegyedik századi párkapcsolati skála másik végpontjáról beszélne: tizenhét év házasság, két gyerek, és közben az egyre több veszekedésből végül a hétköznapi kommunikáció egyetlen formája lesz, aztán pedig jön a válás.

Vagy nem jön, mert

Erről szól a Szentendrei Teátrumban bemutatott, októbertől a Belvárosi Színházban is látható Párterápia című előadás.

Persze aki látta – vagy olvasta – a Gyógyír északi szélré-t, tudja, hogy Glattauer az a fajta szerző, aki bár valódi embereket és bennük valódi érzéseket ábrázol, és még ért is valamelyest a lélektanhoz, van is érzéke a hús-vér figurák problémáinak leírásához, azért mégsem szeretne mélyebbre menni, mint amit a bulvár elbír. És hogy akkor az ő pohara félig tele van vagy félig üres-e, arra kézenfekvő lenne azt mondani, egy lektűrírótól ez is csodálatos, hiszen mi mást is várhatna az ember ettől a műfajtól. 

Daniel Glattauer nagyon derekasan igyekszik félig telinek mutatni azt a poharat. Hiszen amellett, hogy a darab legtöbb szituációjának elsődleges célja mégiscsak a nevettetés, azért az alaptémát egyáltalán nem komolytalankodja el, és nem viccel olyasmivel, ami pedig valójában inkább a tragikushoz áll közelebb. Azaz képes olyan mederben tartani a párterapeutát felkereső, egymás megutálásához már vészesen közel jutott házaspár veszekedését, hogy bár a beszólások szórakoztatóak maradjanak, azért észlelhetőek legyenek mögöttük valódi és többé-kevésbé mindenkinek ismerős, párkapcsolati problémák.

Távol lévő apa, aki a munkájába menekül a gyereknevelés elől, az egyedül felnevelt gyerekek miatti feszültséget levezetni sehol nem tudó anya, a feleségétől még többet váró férj, a folyamatos meg nem értés – és megérteni nem akarás – miatt egyre inkább mindenért a másikat hibáztató házaspár, és így tovább. Mindez bulvárba csomagolva: a darab és vele az Orlai Produkciós Iroda előadása sem vállalkozik arra, hogy minderről vadonatúj gondolatokat közöljön, és egy katarzis révén

De legalább lök egy egész picikét a nézőjén ebbe az irányba, mert a lendületes viccelődés mellett azért van akkora súlya az egésznek, ami képes lehet legalább arra felhívni a figyelmet, hogy a néző átgondolja: vajon az ő életében nem rejtőzködnek-e hasonló gondok, amikkel talán kezdeni kéne valamit.

A Párterápia emellett viszont egy kifejezetten érdekes mondanivalót is közöl a témájában (bár ezt aztán az előadásvégi csattanó többé-kevésbé érvényteleníti). A folyton veszekedő házaspár ugyanis a második felvonás elején megtudja, a terapeuta házasságában épp az okoz konfliktust, hogy minden olyan kellemesen és unalmasan gördülékeny, soha egy hangos szó, soha semmi feszültség. Ami egyfelől megint csak lehetőséget ad továbbvinni a szituációs komédiát, másrészt viszont azért mégis elsuttog valamit arról, hogy nincs „ideális kapcsolat”, akármit is állítsanak a női magazinok meg az életmódportálok.

Szóval bulvár ide, félig üres pohár oda, van azért muníció a Párterápiában, pláne, ha a képmutató és kiirtandó „nyári színház” kifejezés megszokott tartalmával hasonlítjuk össze. Znamenák István pedig épp olyan előadást rendez a darabból, mint amilyen a szöveg is: okosan és precízen aknázza ki a poénlehetőségeket, de sosem enged a kabarézás csábításának. Inkább apró mozdulatokban, kis, jellemeket árnyaló cselekvésekben látja meg a humor lehetőségét – például amikor a sztereotip terapeuta akkor is rögtön vad jegyzetelésbe kezd, ha a férfi meg a nő messze ülnek le egymástól, meg akkor is, ha nem. Znamenák egyébként a nem annyira látható megoldásokban is jó – mármint azokban, amiket csak akkor vennénk észre, ha nem lenne bennük jó: az egyszerű szobát ábrázoló díszletben épp annyit mozognak a szereplők, amennyit kell.

És ez a pontosan kiegyensúlyozott elegancia a színészekre is igaz. Mészáros Máté terapeutája jól megtalálja azt a hangvételt, amiben a modorosságai szándékosnak, egy félpojáca allűrjeinek tűnnek, és amivel mégis egységesnek tűnnek aztán a személyességet és érzelmességet előhozó jelenetei is. Balla Eszter a feleség szerepében eleinte túlzottan is színészesen beszél, de aztán ahogy figurája átveszi az irányító szerepét a szerelemtelen háromszögben, jobban megtalálja a hangját, és a játéka is izgalmassá válik. Debreczeny Csaba épp a határán egyensúlyoz annak, hogy komolyan vehető legyen hitelesen bunkó figurájának már-már szánalmas töketlensége is, és éppen csak, de nem bukik el eközben.

Ha kellőképpen vicces és csattanós is, azért mégiscsak kár, hogy

– mert a happy endet csak a dramaturgiai kényszerűség indokolja, az előadásban elhangzottak nem. Lehet, hogy a Párterápia az egyetlen, szabadtéri színházban bemutatott darab, aminek jót tenne egy kis eső, a vége előtt valamivel. Úgy talán hitelesebb és jobban a zsigereinkig hatoló vége lehetne, mint amilyet Daniel Glattauer megírt.

Párterápia, a Szentendrei Teátrum előadása, októbertől a Belvárosi Színház műsorán