Az a legdurvább az egészben, ahogyan Mészáros Béla maga elé mered a kispadon. Az előadás róla szól, az ő életéről, és azokról a dolgokról, amikre azt szokták mondani, hogy „az ember legféltettebb titkai”. De ennek a kifejezésnek a Színművészeti Egyetemen 2003-ban végzett, legendás osztály számára már nincs értelme. Ők azok, akik évről évre kiteregetik a szakmai és magánéletüket az egykori osztályfőnök, Máté Gábor vezetésével, mint egy nagyszabású, nyilvános csoportterápián, vagy valamiféle különös, önmarcangoló szertartáson, ahol a színészek nemcsak saját magukból dolgoznak, mint minden előadásban, hanem egyenesen saját magukat adják oda a nézőknek,

Már amikor olyan az előadás. Ez most a tizedik abban a sorban, amikor az osztálytársak sorshúzással kiválasztanak egyet maguk közül; minden évben, minden színész más és más mértékben engedi közel magához a leginkább önmegismerő kurzusra hasonlító próbákon a többieket, és velük együtt később a nézőket. És Mészáros Béla most olyan közel engedett magához hat teltháznyi közönséget, hogy csoda, ha nem fullad meg az emberek veszedelmes közelségében.

És ettől tud igazán jó lenni ez az előadás, jobb, mint az eddigi kilenc nagyobbik része. Mert egy ilyen privát szférából induló, de közérdeklődésre számot tartó terápiás ülés esetében mindig az a kérdés, hogy mennyire tud összeállni a színész jelképesen kiontott belső szerveiből egy olyan előadás, ami anélkül is megállná a helyét, hogy tudjuk, amit látunk, az a nagybetűs valóság. Tud-e olyan érdekes lenni, hogy az egész akkor is izgalmasnak tűnne, ha ugyanez egy előre megírt, fiktív figurákról szóló színdarabban történne. És nem utolsósorban attól, hogy van-e valódi tétje, súlya az önfeltárásnak, vagy megmarad a szaftos pletykák fülsimogató, de mélyebbre nem hatoló szintjén. De a Mészáros Béla esetében ez nem kérdés.

Mert a címszereplő élete olyan drámai, hogy bármilyen színházi író véresre nyalogatná mind a tíz ujját miatta. Az előadás főszereplője egy válságban lévő ember, aki számba veszi eddigi élete összes kudarcát és minden hibáját, szembenéz velük, összeomlik tőlük, majd ennek a folyamatnak a hatására végül mégis képes lábra állni, és a katarzis után folytatni az életét. Hány olyan dráma van az elmúlt ezer év világirodalmában, ami erről szól, és épp ezért lett remekmű? Úgyhogy ilyen értelemben teljesen mindegy, hogy amit látunk, igaz-e vagy sem.

Hogy emiatt, meg a döntésképtelensége miatt hogyan megy vagy nem megy tönkre a házassága. Hogy miként néz szembe saját és a felesége családja folyamatos szemrehányásaival, hogyan birkózik meg az életében bekövetkező más tragédiákkal. És hogyan döbben rá végül, mennyire nem hoztak boldogságot azok a széttárt női combok még akkor sem, ha közéjük hatolni végső soron nem volt más, mint a boldogság keresése, ami ott fulladt kudarcba, ahol Mészáros kilehelte a pillanatnyi gyönyörét.

De persze valójában mégsem teljesen mindegy mindennek az igazságtartalma, és nem a pletyka-faktor miatt, hanem mert a színház mindig, bármilyen ősrégi, klasszikus darab esetében is akkor tud élővé válni, ha a színészek valóban megélik, amiről beszélnek, amit játszanak. Mert az ilyesmi érződik a nézőtéren is: lehetetlen összekeverni, mikor mondja úgy ugyanazt a mondatot valaki, hogy tényleg érdekli, amiről szó van, és mikor úgy, mint egy színész, akinek ez a feladata. És attól, hogy az előadás témái ennyire súlyosak és mellbevágóak, óhatatlan, hogy minden szereplő úgy adja át nekünk az összes szót, mint egy-egy óvatosan őrzött emléktárgyat, amihez rengeteg saját emléke fűződik.

Ugyanakkor a Mészáros Béla című előadás nem csak ilyen nehezen megfogható dolgok miatt jó annyira, amennyire jó, hanem azért is, mert színházi értelemben is remekül van megcsinálva az egész. Tökéletes a dramaturgia, a játék a megrázó és a felszabadítóan szórakoztató részek arányával úgy az egész előadásban, mint az egyes jeleneteken belül. A rendező Máté Gábornak ezernyi „trükkje” van arra, hogy folyamatosan futtassa ezt a hullámvasutat: ott van például a kőkemény dolgokról szóló párterápiás jelenet, amelyben a terapeuta elfogultságát az infantilizmusig vicces ötletekkel érzékeltetik, vagy a dal Mészáros kiábrándító szexkalandjairól, ami jobban szíven üt, mint két deci jamaicai rum, miközben az, ahogyan mindezt a Chicago című musical Cella tangójának ritmusára teszik, mégiscsak baromi jópofa. Vagy ahogyan Vajda Milán hihetetlen sportriporteri átéléssel végigkommentálja egy súlyosan depressziós ember egy magányos estéjét, abban is egyszerre van meg az édes és a keserű is. És akkor az egyszerűen csak szép, a gyászról vagy a családtagok közti szeretetről szóló részekről még nem is beszéltünk.

Csak a díszlet ingerszegény és jellegtelen: egy focipályát kever össze egy szocreál lakással – hiszen az előadás főmotívuma Mészáros Barcelona-rajongása, de pont ez a leggyengébb szál az egészben, hiszen sem nem viszi előre a dolgokat, sem nem derül ki róla semmi a puszta tényközlésen kívül. De ez szinte fel sem tűnik, mert az előadásra jellemző folyamatos kettősségben a színészek is remekelnek, nincs egyetlen perc sem, ahol bárki is elengedné magát, és egy poént csak a poén kedvéért sütne el, anélkül, hogy sorsot és gondolatot tenne a szavai mögé.

De mégis, a sok kiváló alakítással együtt is az a legkülönlegesebb az egészben, ahogyan

Mert ezekkel az önkéntelen arckifejezésekkel akaratlanul is azt mutatja meg, hogy az AlkalMáté Trupp Mészáros Béla című előadásának olyan súlya van, amilyet csak ritkán tapasztalni a színházban.