Még soha nem éreztem magamat olyan rosszul nagyon jó színházi előadás végén, mint most: csak szabadulni akarok innen, és örülök, hogy megtehetem. A kilátástalanság összeszorítja a gyomromat, és a torkomig kúszik.

az uzsorásnak annyival tartozom, amennyit nem tudok megkeresni, mert nincs annyi munka a faluban, a boltos gyűlöl, már nincs nála hitelem, csak egy kis tartozásom felé is. És nem látom, mi változhatna a jövő hónapban.

A nemrég megszűnt Szputnyik színtársulat zászlaját továbbvivő Mentőcsónak Egység Szociopoly című interaktív színházi előadása a Thealter színházi fesztiválon, Szegeden hiába játék csak, a maga két és fél órájában mégis képes elérni, hogy a nézők – a résztvevők – megérezzenek valamit abból, mi az a mélyszegénység. Ami mindenki által ismert fogalom, de azon a szinten, ahol azok élnek, akiknek például van pénzük néha egy-egy színházjegyre, mégis nagyon nehéz megérteni. Miért nem tudnak jobban spórolni, ha én tudok? Miért nem tudnak segítségért fordulni valakihez, akinek jobban megy? Ha az ő falujukban annyira rossz a helyzet, miért nem mennek máshová? Miért nem gondoskodnak legalább arról, hogy a gyereküknek majd jobb legyen?

A Szociopoly nézői – ahogy a Mentőcsónak később bemutatott, a menekültválságról szóló Menekülj okosan! című előadásában is – négy családot alkotnak a terem négy sarkában, és tényleg egy társasjátékot játszanak: a földön a játéktábla, rajta egy hónap harminc napja. Ezen kell társasjátékos nyelven szólva végighaladni, azaz az életre lefordítva, ezt kell túlélni a négy, mélyszegénységben, szerencsés esetben közmunkából, rosszabb esetben alkalmi melóból élő családnak.

És ahogy a fulladozó ember tüdejéből fogy el az utolsó csepp levegő is, úgy derül ki fokozatosan, hogy a Mentőcsónak mindent számba vett: az előadás Bass László szegénységkutató, szociológus, az ELTE tanára aktív részvételével készült, így a harminc nap alatt tényleg mindenről szó esik, ami egy elmaradott borsodi falu lakói számára meghatározza, ki hogyan is fog élni – amit a nézők saját, a „családon” belül megvitatott döntései fognak befolyásolni, hiszen eszerint megy tovább az előadás.

És ettől tud olyan jól és megrázóan működni az egész. Az elején, amikor megjön a segély, a családi pótlék meg a gyes, és egyszerre fogjuk kézbe azt a 79 ezer forintot, mindenki úgy érzi, ennyiből azért ki lehet jönni, be is fizetjük gyorsan a harmincezres csekket, pedig az ráérne a hó végéig. Aztán felmerül, mi van, ha valaki megbetegszik, és ha nem költ el párezer forintot a gyógyszerre, másnap nem tud dolgozni menni, és ugrott a közmunka? Mi van, ha a hidegben a gyereknek venni kéne végre egy cipőt, mert anélkül nem tud iskolába járni, viszont ha összejön ötven igazolatlan óra, ugrott a családi pótlék? Mi van, ha meghal egy rokon, és törvény szerint – legközelebbi hozzátartózóként – nekünk kell gondoskodnunk a temetéséről, ami semmilyen trükkel és kiskapuval nem jön ki harmincezres költség alatt?

Vagy mi van, ha a gyerek elmehetne gazdagék szülinapi zsúrjába, de ahhoz egy kicsivel be kéne szállni az ajándékba? Semmiségnek hangzik, de mivel az ilyesmi a legtöbbeknek nem fér bele, ezért a családok megmaradnak ugyanabban a szűk, zárt közegben, szociális háló nélkül, úgy meg még nehezebb kitörni. Csakúgy, mint az olyan „befektetések” nélkül, mint hogy a gyerek megkapja a drága szemüveget, amiért most kell fizetni, de csak évek, évtizedek múltán térülhetne meg, ha a tanulás révén sikerülne kitörnie onnan, ahová a sorsa amúgy erős és egyre erősebb csomókkal köti.

És ezen a játéktáblán egyre ólmosabb nehézségű léptekkel haladunk végig, ahogy egyre inkább felsejlik, a rendszer eleve szinte lehetetlenné teszi a mélyszegénységből való kitörést, ami eleve hihetetlen akaraterőt és tudatosságot kívánna még akkor is,

Hogy akinek még arra se telik, hogy iskolába járassa a gyerekét, azt ne segítsék, hanem további pénzelvonással büntessék, vagy hogy bizonyos támogatások kiosztását a forráshiányos, a politikai alapú kegyosztást sem megvető önkormányzatok hatáskörébe utalják. És még akkor is, ha nem számolunk az olyan, nemegyszer megtörténő esetekkel, mint amikor egy faluban hogy, hogy nem az összes bírságot pont a Dankó utcában szabták ki, és sehol máshol, olyan dolgokért, mint a bringáról hiányzó lámpa vagy gyalogos áthaladás az út zebra nélküli részén.

Akkor is igaz, hogy ha nincs munka, akkor nincs pénz, ha pedig nincs pénz és nem tudsz elutazni a szomszéd faluba sem, akkor nem tudsz egy egyszeri nagyobb befektetéssel előre gondolkodni. Ha nincs pénz, az ember egyre könnyebben hoz rossz, rosszabb és még rosszabb döntéseket – és ezt a Szociopoly nem megmutatja, hanem megérteti velünk azzal, hogy mi magunk vagyunk azok, akik a rossz döntéseket meghozzák.

De az előadás nemcsak azért működik olyan jól, mert Bass László jól megtalálja a módját, hogyan adja át a mai magyar valóságról szóló, évtizedes kutatásokon alapuló, elvileg száraz adatokat úgy, akár egy szocioshowman. Hanem azért is, mert a Mentőcsónak nem elégszik meg a társasjátékkal: amit látunk, színház a javából. Az író-rendező-színész Fábián Gábor ugyanis megírta a fiktív falu fiktív történetét is. Mi, a „családok” képviseljük a peremre szorultakat, a színészek pedig eljátsszák az egymással gyümölcsöző kapcsolatot fenntartó polgármestert, vállalkozót és uzsorást, meg a helyi elithez tartozó boltost, kocsmárost, aztán a védőnőt, a postást, meg Lacikát, a cigány srácot, az egyetlen igazán tisztességes embert a faluban, ahol a tisztességért nem jutalom jár, inkább valami egész más.

És a színészek ezeket a párperces jelenéseket is emlékezetessé teszik, különösen Hay Anna, aki egyrészt hatalmas technikai eszköztárral szólaltatja meg a beszédhibás, a mísz, a félbolondan hadaró és a többi típus-nőt, másrészt viszont, bár nem mentes a humortól, mégsem arra hegyezi ki a játékát, hanem arra, hogy a mondatokból kiderüljön az is, nagyjából milyen sorsa lehet annak, aki mondja őket. Jaskó Bálint a laza, kedélyesen rémisztő uzsorást és az alkoholista bunkó vállalkozót is koncentrált, pontos építkezéssel hozza létre, mégis Lacika szerepébe sűríti a tragédiát és azt az ezerféle érzelmet, amivel önmagában meg tud mutatni egy olyan sorstragédiát, mint amilyen hatásos az előadás másik, a nézők részvételére épülő fele. Fábián Gábor rendezőként magának adja a sablonosabb szerepeket, amelyek nem adnak annyi lehetőséget az emlékezetes karakterformálásra.

mert egyszerre működtet két példaértékűen jó előadást. Az egyik „csak” olyan, amilyennek a legjobb színháznak lennie kell: a mai Magyarország legfontosabb társadalmi problémáira hívja fel a figyelmet egy okosan megírt és jól felépített színdarabbal. A másik fele viszont olyan messzire megy, amennyire sajnos csak egészen kevés színház: nem bízza a nézőre, hogy hajlandó-e beengedni felmerülő gondolatokat az agyába, az életébe, hanem – mivel bevon az előadásba, ami csak akkor halad tovább, ha konkrét kérdéseket átgondolva konkrét válaszokat adunk – kényszerít arra, hogy a szó legszorosabb értelmében beleéljük magunkat egy olyan élethelyzetbe, amiről eddig azt hittük, nincs közünk hozzá.

És most megtapasztalhatjuk: tényleg nincs, de ha a társadalom szerencsésebbik fele szépen úgy folytatja tovább az életét, mintha a problémák olyan távol állnának tőle, mint a budapesti belvárostól mondjuk Kiscsécs, az ország legszegényebb faluja – akkor ezek a problémák soha nem is fognak szépen, maguktól, nélkülünk megoldódni.