Nem lehet azt mondani, hogy a magyar színház ráugrott volna a témára, ami pedig olyan könnyen adta magát: arra, hogy hogyan beszélnek Magyarországon még a huszonegyedik században is a nőkről. Hogy milyen beszólásokat, becsmérléseket tartanak nemhogy megengedhetőnek, de teljesen természetesnek a Parlament tesztoszteronban úszó, primitív macsó közegében, vagy hogy egy popzenész bornírt, hímsoviniszta mondatai melletti kiállás fontosabb az ország vezetésének, mint egy működő gazdasági megállapodás fenntartása. Arról, hogy hol tart Magyarország a női emancipáció terén pár száz évvel az első nőjogi mozgalom után.

A magyar kőszínházak túlnyomó többsége ezt a témát is igyekezett hanyagolni, ahogy általában is ezt teszi a mai Magyarországon „itt és most” jelenlévő problémákkal, talán azért, nehogy még a végén valami kockázatot kelljen vállalni. A Katona József Színház viszont már tavaly is pedzegette ezt a témát: bár Pintér Béla A bajnok című darabja inkább a hatalmat képviselő emberek képmutató, hazug és mérhetetlenül cinikus világáról szólt, de megjelent benne az is, hogy

Az új évad első bemutatója már magát a „nőkérdést” állítja központba: Ascher Tamás Molière gúnyiratát, az erkölcs és az egyház őskonzervatív tanait nevetségessé tevő A nők iskoláját frissítette fel egy új fordítással és egy kortalan díszletek és jelmezek között játszódó előadással. A kérdés így nem a formai érvényesség: Závada Péter lazán fiatalos, találóan gördülékeny sorai – amelyek közé azért be-becsúszik egy-egy béna kínrím és néhány, a neologizmusok mellől szinte kiordító archaizmus –, Khell Zsolt stilizált, szürke és vizuálisan talán szándékosan érdektelen díszlete, Szakács Györgyi se nem mai, se nem tegnapi, inkább a kettő közötti nemlétből származó jelmezei percek alatt bizonyítják, hogy a három és félszáz éves darab, ha feltűnő is könnyed egyszerűsége, képes ma is megszólalni. Inkább az a kérdés, az akkori problémafelvetések érvényeseknek tűnnek-e ma is.

A komédia története szerint Arnolphe, az egykori szoknyavadász idős korára megunta a csajozást, úgyhogy végre feleségül venné a gyakorlatilag erre a célra tenyésztett lányt, Ágnest, akit születésétől fogva elzárva neveltetett, szándékosan butának, mondván, a korlátolt asszony legalább hűséges, míg a gondolkodó nő rosszabb az ördögnél is. („Tőlem akár lehet ronda is, ha kellően hülye”, ahogy ő fogalmaz.) Csakhogy Ágnes, hogy, hogy nem, a tapló bácsi helyett beleszeret egy fiatal udvarlóba, és esze ágában sincs hozzámenni a „vén rozmárhoz”, az udvarló pedig, mivel nincs tisztában a viszonyokkal, véletlenül pont Arnolphe-ot avatja be a terveibe. Úgyhogy összecsap a naiv szerelem és az állítólagos erkölcsök léleknyomorító, nőgyűlölő béklyóit a jövendőbelijére kényszeríteni akaró, a patriarchális társadalom karikatúráját megjelenítő férfi.

A rendező Ascher Tamás olyan lendülettel viszi végig ezt az egész bohózati hercehurcát, hogy az előadás még ott se döccen, ahol amúgy nem áll olyan erős lábakon Molière darabja. Arnolphe két szolgájának jelenléte például leginkább csak dramaturgiai szükségletnek tűnik: a két együgyű figurával sem Molière, sem Ascher nemigen igyekeznek semmit kifejezni, pedig lehetne általuk mondani valamit a szervilizmusról vagy a lecsúszottságról, túl azon, hogy van ilyen – mert így az előadás nem állít ennél többet. Viszont a közjegyző megjelenése még ennyit sem akar a világtól; azt a pár erőltetett percet, ha valami, hát csak a jó színészi játék viszi el.

Mert a játék mindvégig és minden ízében virtuóz. Máté Gábor (Arnolphe) képes mindig megtalálni azt a nagyon vékony mezsgyét, ahol bár nevetséges fafejű, öntetszelgő bornírtsága, mégis távol áll a karikatúraszerűségtől. Nincs olyan mondata, amelyről azt lehetne érezni, az nem abszolút a figura meggyőződéséből fakad. És közben folyamatosan reagál mindenre, nincs egyik szereplőnek sem olyan mondata, ami közben ne lenne érdemes Máté árulkodó arcjátékát is figyelni.

Rujder Vivien (Ágnes) játékában Máté folyamatos reflektáltságával szemben épp a kitettsége a megejtő, ahogyan a színésznő képes egészen hitelesen megjeleníteni az egyszerű, tiszta naivitást, és olyan természetességgel feltenni a fontos kérdéseket, hogy ráébredjünk: Ágnes „tudatlansága” valójában inkább felvilágosultság, mert az oktatás hiánya miatt őt nem az úgynevezett tudás kerülte el, hanem a társadalom és az erkölcscsőszök diktatórikus patriarchálissága. Ez A nők iskolájának hatásmechanizmusa: végül persze kiderül,

De ettől a kérdés még áll: érvényesek ezek a gondolatok három és félszáz évvel később? Hozzá tud mindez érvényesen szólni a mai világ, a mai Magyarország aktuális kérdéseihez, problémáihoz? Aki beül a Katona József Színházba, az ráismer-e ezáltal bármi olyanra, amivel addig nem volt tisztában, ami újszerű lehet, felvetődnek-e benne új kérdések, megkérdőjelez-e magában bármit, amit addig biztosnak vélt, vagy eszébe jut-e bármi, ami korábban soha? Aligha, még ha persze minden nézőre máshogy is hat a színház.

Mert A nők iskolája nem mond el semmit a témáról magáról, csak kigúnyolja a legordasabb böszmeségeket. Arnolphe elmondja, hogy „A női nem a függőségre termett. A férfinél van a teljhatalom. Annak ellenére, hogy a társadalom két félre oszlik, ez a két fél távolról sem egyenlő. Az egyik a domináns fél, a másik az alárendelt, az egyik az uralkodó, míg a másik a szolga”, vagy hogy azért természetes, hogy a férfi magának akarja a nőt, mert „A nő végül is a férfi levese. És, amikor egy férfi meglátja, hogy más férfiak az ujjukat az ő levesébe akarják mártani, elborul az agya. Ilyen egyszerű”, mi meg a nézőtéren szörnyülködünk, hogy nahát, egyes emberek tényleg ilyeneket gondolnak, micsoda dolog ez.

Pedig ez a téma ezerszer bonyolultabb annál, mint amit Molière a maga idejében megírhatott, és amit egy ilyen színdarabválasztással el lehet mondani. Egy olyan nőgyűlölővel, aki komolyan ilyen elveket vall, tényleg nem lehet mit kezdeni, legfeljebb kiröhögni. Arról viszont egyetlen szó sem esik, egyetlen gondolat sem fogan meg, hogy miért problémás az, ha még ma sincs tényleges egyenjogúság a nemek között, milyen aspektusai van ennek itt és most. Nincs problematizálva, hogy a társadalom mely rétegei hangoztatnak hasonló elveket, vagy hogy esetleg az ehhez hasonló gondolkodás a közbeszéd szintjén is természetes. Senki nem mutat rá a nemi alapú elnyomás finomabb, észrevétlenebb formáira – és még hosszan lehetne sorolni, hogy mi nem történik, mert szinte semmi nem történik azon kívül, hogy remek színészek tehetségük legjavát nyújtva előadnak egy bugyuta, a történet szintjén komolyan vehetetlen komédiát, és közben rámutatnak, hogy a legvehemensebb nőgyűlölők röhejes idióták.

Ami persze még mindig sokkal jobb, mint ha nem is lenne más, csak a bugyuta történet.