A falak örökre belém kötöttek

– mondta magáról Ország Lili festőművész, akit legtöbben valóban magányt, félelmet, szorongást tükröző, falakat ábrázoló képeiről ismernek. Idén lett volna 90 éves, ezért a Magyar Nemzeti Galéria minden eddiginél nagyobb, több mint 300 művet felvonultató kiállítást rendezett neki. A kiállítás több szempontból is különleges. Egyrészt nemcsak Ország Lili képei láthatóak, hanem olyan festőké is, akik hatottak rá: Paul Delvaux, Giorgio de Chirico, Vieira da Silva, Toyen, Kemény Zoltán, Bálint Endre és Vajda Lajos. Másrészt Ország Lili eredeti elképzelésének megfelelően felépítették a Labirintust, ahol, mint egy útvesztőben bolyonghatunk a több mint ötvendarabos Labirintus-sorozat képei között.

Ország Lili Ungváron született 1926-ban, zsidó kereskedőcsaládban. Édesanyja állítólag gyönyörű volt, aki nagyon fiatalon szült, és nem igazán tudott mit kezdeni a gyerekével. Ország Lili már felnőttként Olaszországban csodálkozott rá arra, hogy az anyák mennyire szeretik a gyerekeiket. Attól kezdve szívesen mondogatta, hogy leginkább olasz gyerek szeretne lenni – mesélte Kolozsváry Marianna, a kiállítás kurátora. (Az ő szülei egyébként Ország Lili barátai és képeinek gyűjtői voltak.) 1944-ben az ungvári zsidókat a helyi téglagyár udvarán terelték össze, majd felrakták a haláltáborokba tartó vonatokra. Ország Lili és családja az utolsó pillanatban menekült meg, Kassán szállhattak le a vonatról apja menlevelének köszönhetően.

Ez a két emlék – anyjával való nehéz kapcsolata és a halálból való menekülés – is visszaköszön első korszaka képein. A Kislány fal előtt címűn például egy egészen pici, felnőttes ruhát viselő gyerek áll egy óriási, végtelen fal előtt. De legalább ilyen nyomasztó Ország Lili talán legismertebb képe, a Nő fal előtt című egy fekete ruhás nőalakkal, aki nem találja a kiutat a falak közül. Szorongás című képének ülő nőalakja már nem is keresi, csak furcsa, kifacsart pózban, letakart arccal vár.

A falak mögött annyi minden titok húzódik meg, a falak félelmetesek. Egy-egy fal előtt mindig arra kellett gondolnom, hogy mi vár rám ott túl... Ezt akartam kifejezni. A szorongásaimat tehát. Mert a falak bennem voltak... Mélyen érintettek. Megtaláltam bennünk mindazt, amire szükségem volt önmagam kifejezéséhez

– mondta erről a korszakáról.

Később ráunt a szürrealista festészetre, és egy bolgár út hatására ikonokra hasonlító képeket kezdett festeni. Ez volt talán a legkevésbé sötét korszaka, majd a prágai zsidó temető meglátogatása után újabb inspirációt talált. Városalaprajzokat kezdett festeni, valaha volt városokét, de nem a nosztalgia vezette, hanem az emberi lét folytonossága, a kövek, életek egymásra rakódása izgatta. Ezt követte a labirintus időszaka, egy új motívummal, a nyomtatott áramkörrel, ami egyszerre a kommunikációs szimbólum és a modern civilizáció jelképe.

De nemcsak a képeit, hanem ellentmondásos, zárkózott, szorongó személyiségét is megismerhetjük a kiállításon. Egyszerre volt magányos, és a barátaihoz, köztük Pilinszky János költőhöz nagyon ragaszkodó. Kolozsváry Marianna elmondása szerint úgy dolgozott, mint egy szerzetes. Reggel korán kelt, festett, aztán elment dolgozni, az Állami Bábszínház díszlet- és jelmeztervezője, a festőműhely vezetője volt, de illusztrált mesekönyveket, gyereklapokat is, például a Dörmögő Dömötört. Aztán munka után újra festett, késő éjjelig. És miközben egyre sikeresebb, elismertebb festő lett, depressziós volt és szorongott, hogy megreked, nem tud fejlődni, továbblépni, mert egyre nehezebb festői problémákat állít maga elé.

Vonzódott a babonákhoz, a számmisztikához, az okkultizmushoz, részben kabbalista nagybátyja hatására. Boszorkánynak tartotta magát, különös megérzései voltak. Egy ismerőse 1956. október 23-án egy munka miatt találkozott vele, de a magába roskadt festő csak azt hajtogatta, hogy vér, könnyek, tankok. Aznap délelőtt lett kész Akasztott nő című képével, ami egy lámpavason lógó nőalakot ábrázol, mellette kivehető a statárium szó.

...ez az én labirintusom, ezen végig kell mennem, s én úgy megyek rajta végig, hogy megfestem. Borzalmas kín, de itt nem lehet megalkudni. (...) Ezt be kell járni, ennek a kapuját csak akkor zárják be, ha én már nem leszek.

Az 1978-ban elhunyt Ország Lili úgy tartotta, hogy az élete, sőt mindenki élete egy labirintus, amit végig kell járni, falakba, kapukba ütközve, eltévedve, tovább, a mélyben lévő titkok felé. Rövid élete végéig festette Labirintus-sorozatát, és azt szerette volna, ezeket a képeket egyszer együtt, egymáshoz komponálva mutassák be. Erre most sor került. A labirintusban bolyongva szinte hihetetlen, hogy életének utolsó fél évét leszámítva mindvégig egy 36 négyzetméteres lakásban festett, ott született a Labirintus impozáns képeinek többsége is.