A világ utolsó háborújának az elején vagyunk”

– írta tizennégy éve a Libanonból menekült, ma már kanadai író, Wajdi Mouawad, pedig akkor a legtöbben még nem tudták, mi az a menekültválság, de még azt se nagyon, milyenek a hétköznapok valamelyik közel-keleti háborúban. A helyzet azóta csak rosszabb lett, már Európa is tudja, miről van szó, és csak remélhetjük, hogy az írónak nem jön be minden jóslata. Mert szerinte „Ha nagyon gyorsan nem vetünk véget valahogyan ennek a mészárlásnak, akkor soha nem fékezhetjük meg.”

A Futótűz című dráma, amit most Alföldi Róbert vett elő a Radnóti Színházban, és amiből az akkor még kifejezetten tehetségtelennek tűnő Denis Villeneuve (Érkezés, Blade Runner 2049) készített Oscar-jelölt filmet Felperzselt föld címmel, a legtökéletesebb eszközökkel mutatja meg ennek a mészárlásnak a színét és visszáját. Egy anya sorsa hozza közel a háború amúgy mindig absztrakt valóságát, és a nő halála után a múltat kutató gyerekei révén derülnek ki a részletek arról, ahogyan évtizedek óta ismétlődnek a milicisták bosszúhadjáratai a másik ország menekültjeinek bosszúiért egy még korábbi bosszúra válaszul. Ahogyan élve égetnek el gyerekeket, kényszerítenek választásra saját gyerekei közül anyákat, szerelnek bombákat árvaházakból elhozott gyerekek testére, nyúznak meg ellenségeket élve, hogy terjesszék a félelmet – hiába, mert az áldozatokat semmi más nem érdekli, mint hogy hóhéraik hóhéraivá váljanak, és amíg a spirál újra nem kezdődik, őket tegyék áldozattá.

De Mouawad pontosan tudja, hogy az ilyen háborús valóság leírása, mivel „túl” durva, egy idő után átélhetetlenné válik, ha nem hozza közelebb valamivel a befogadóhoz. Úgyhogy egy ennél sokkal emberibb fordulatra építi fel a drámát: leírja a legborzalmasabb dolgot, ami az életben megtörténhet egy emberrel, de csak azután, hogy megismertünk egy teljes élettörténetet. Így már nem tudjuk eltávolítani magunktól a hosszú előkészítés után feltárt megoldást: az író olyan pontosan átgondolt dramaturgiával dolgozik, hogy mire minden körülményt és motivációt megismertünk, végül szinte fizikailag lehetetlen elkerülni a katarzist. Ritkán hallani olyan hangzavart, mint ami a Radnóti Színház nézőterén összeáll a felfoghatatlant felfogni próbáló nézők önkéntelen reakcióiból.

A Futótűz és vele Alföldi Róbert nem a menekültválságról beszél. Egyrészt arra vállalkoznak, hogy megértessék a mindenkori – ma leginkább közel-keleti és afrikai – háborúk összetettségét, és azt, hogyan lesz mindkét oldalból ugyanolyan bűnös, a civilekből menekült vagy a kegyetlenkedésektől a józan eszét elvesztő gyilkos. Másrészt arra – és ez sokkal reménytelenebb –, hogy megértessék, hogyan válik minden, de tényleg minden lehetségessé abban a helyzetben, amit a kontrollálatlan háborúskodás szül. És erre nemcsak a magyar, naturalizmushoz szokott színházban sokszor szokatlanul költői, a kifordult időről szóló emelkedett szövegek próbálnak rámutatni, de a végrendeletével gyerekeit a múltja feltárására kérő anya végül összeálló élettörténetének iszonyata is bizonyíték rá. Arra, hogy

Ehhez képest furcsa rendezői döntés, hogy Alföldi az első, másfél órás felvonást gyakorlatilag vígjátékként rendezi meg, amelynek főszereplője az asszony végrendeletének végrehajtásával megbízott, kicsit bogaras közjegyző. László Zsoltnak egyébként nagyon jól áll, hogy kiléphet az általában ráosztott szerepkörből, és egy egybegyúrt Stan és Panként, hosszú mutatóujjával kalimpáló, cingár kis csodabogárként játszik el egy olyan figurát, akiről ugyanakkor egyértelművé teszi: bár a hétköznapi életben elvarázsolt, azért nagyon is pontosan tudja, mi és miért fontos igazán az életben. Szóval, nagyrészt László Zsolt miatt abszolút élvezetes az első felvonás is, és a poénok nyilván ellensúlyozzák valamelyest a későbbi nyers brutalitást, de ezzel együtt is túlnyújtottnak tűnik az első felvonás hossza. Amely miatt ráadásul szünet is kerül az előadásba, akarva-akaratlanul is gyengítve az egy szuszra befogadva hatásosabb történet – azért még így is megsemmisítő – erejét.

Alföldi és a díszlettervező Menczel Róbert pont azt teszik a szereplőkkel, amit a sztori is a dráma karaktereivel: kihúzzák a lábuk alól a biztos talajt. A színpadot egy medence- vagy küzdőtérszerű rész uralja, tele apró műanyaggolyókkal, ami persze a sivatagot is jelképezi, de azt a bizonytalanságot is, amelybe a szereplők kényszerülnek a meg nem nevezett arab ország gyerekeiként, az ottani háborúk résztvevőiként vagy később, az ismeretlen múlt nyomában járva. Alföldi rendezése pont olyan visszafogott, mint Nagy Fruzsina az arabos és háborús közhelyeket elhagyó, ezekre csak finoman utaló jelmezei: a rendező bízik abban, hogy Mouawad sokszor emelkedett sorai kiállnak magukért, ha jó színészek mondják el őket egymásnak.

És ez többnyire így is van, bár a színészek itt-ott túlságosan is költeményszerűen mondják a szebb mondatokat. Lovas Rozi kis szerepében hihetetlen, parázsló intenzitással égeti meg a közönséget szó szerint gyilkos indulatával; ez a pár perc a leghatásosabb az előadásban. Részben persze Kováts Adél miatt is, aki már korábban megtört, erős nőként, az egész játékát uraló, magára kényszerített higgadtsággal próbálja elfojtani benne a bosszúvágyat. Ez az elfojtás járja át az anya, Kováts Adél játékát is, de a színésznő nem mindig tud érzést közvetíteni a kimondott szavak helyett: néha inkább a színész látszik benne, nem a figura.

A lány, Martinovics Dorina játékában az a legszebb, ahogyan a matematikus hideg racionalitása egyre repedezik, és végül el is törik; a testvérét játszó Olasz Renátóéban pedig az, ahogyan a fröcsögően dühös kamaszból végül úgy válik a sorsát elfogadó, a tragédiákat átérző férfi, hogy nem veszi át a keménység helyét benne a pátosz.

És hiába akadnak ritmusproblémái, hiába veszi át a költőiség helyét néha a patetikus szövegmondás,

mert úgy beszél a jelenkor legaktuálisabb és egyik legsúlyosabb problémájáról, hogy a konkrét helyzet mélyebb megértetésén kívül olyan gondolatokat is közöl, amelyek csak a legjobb műalkotások sajátjai. Ráadásul annyira hatásos, hogy lehetetlen nem foglalkozni vele: felkavar és elszédít még akkor is, ha eszünk ágában sem lenne az emberiség nagy kérdéseivel foglalkozni, pláne, ha csak passzívan is, de átélni a legkegyetlenebb borzalmakat, ami emberrel megtörténhet. Pont valami ilyesmi, valami ilyen szembenézés, valami ilyen empátiafejlesztés a színház legfontosabb feladata.