Alföldi Róbert most például nem csinált semmi mást, mint talált egy olyan régi, itthon huszonhárom éve nem játszott színdarabot, ami ma is fontos problémákat feszeget, és egészen pontosan megmutatta, mi is történik benne. Konkrétabban, mint amit a tizenhatodik század irodalma megengedett, de olyan pontosan, mint ami a tizenhatodik század színházi közönségnek is egyértelmű volt.

Christopher Marlowe II. Edwardja ugyanis csak részben szól arról, milyen kisstílű játszmák irányítják a hatalom birtokosait, és hogy a politikában bárki bármikor lecserélhető, kivégezhető, eltakarítható, ha nem helyezkedik elég jól. Részben pedig olyasmi a témája, ami Marlowe legnagyobb „követője”, Shakespeare drámáiban sem jelenik meg ilyen nyíltan és ilyen éles konfliktusforrásként: hogy Edward, az angol király azért szúrja annyira az udvar embereinek szemét, mert szerintük korcs, ferde hajlamai vannak. Egy rohadt buzi, mondanák, ha szabad lenne mondaniuk. De nem szabad, úgyhogy inkább csak felteszik az életüket a megbuktatására.

Ezzel egyébként a II. Edward végső soron, kimondatlanul arról is szól, mennyivel egyszerűbb lenne az élet, ha az emberek nem akadnának fenn mindig azon, hogy ki mire használja a saját hálószobáját. Ha a gyakorlati értelemben véve teljesen haszontalan elvek nem lennének mindig olyan fontosak. Ebben a történetben – ahol igazából semmi baj a királlyal, csak hogy nem hajlandó a szerelmi életét a politika akaratához igazítani – speciel akkor nem történne gyakorlatilag semmi, nem halna meg az udvar fele, nem kéne új uralkodó Angliának és így tovább. De ez csak a háttérben húzódik meg, észrevétlenebbül, mint a fekete, dísztelen díszletfalak a majdnem üres színpadon. Még csak nem is tanulsága az előadásnak, csak egy lábjegyzet hozzá.

Alföldi Róbert rendezőként nem veti össze a szó szoros értelmében a drámában leírt politikai rendszert a mai Magyarországgal, Tihanyi Ildi sosem volt kort idézően hideg-díszes jelmezei is inkább kortalanok. Részben talán pont azért nem, mert ahhoz túl szép az előadás. Alföldinél ugyanis szó sincs arról, hogy a melegség témája valamilyen politikai állásfoglalás vagy provokáció lenne, ahogyan az életben sem az. A II. Edwardban az Átrium Film-Színház színpadán egyszerűen csak két ember szerelmes egymásba, és más, kisstílű, felbőszült emberek ezért meg akarják büntetni őket. Amitől a király, érthetően, ha nem is jogosan, szintén egyre kisstílűbbé és felbőszültebbé válik, mintegy mellesleg ízelítőt adva abból, az állampolgárok életét meghatározó döntések meghozásakor hányadik helyen áll is a rangsorban a közjó, és hányadik helyen az egyéni érdek.

Christopher Marlowe korát legfeljebb a lefejezések és más politikai gyilkosságok számában haladta meg a mai Európa és Magyarország: ha más épp nem áll rendelkezésre, ma is bármikor kapóra jön a magánélet mint a lejáratás eszköze. Bár az már jóval kevesebbszer fordul elő, hogy valódi, támadhatatlan érzelmeket használnak fel az ember ellen – márpedig Alföldinél igazán széppé, a szó szoros értelmében romantikussá válnak az érzések, pláne a királydrámákban megszokott hatalmi manipulációkhoz képest. Amikor az egymástól rég elszakított két férfi hosszú idő után újra találkozik, egy

Ugyanilyen gyönyörű sokkal később, Edward halála előtt valamivel, ahogyan a kegyvesztett és elgyötört uralkodót megmosdatja a szerelme, egy mosószivacsnyi gyengédséggel tartva benne azt a keveset, ami a lelkéből még megmaradt. Színházban gyakorlatilag soha nem találkozni ennyire finom, őszinte, hiteles és szép testábrázolással, amikor a meztelenség vagy a szexualitás mellé semmiféle felkiáltójel nincs odakarcolva, mert az nem más, mint az érzelmek kifejezésének legvégső, legtisztább eszköze. Pláne, ha ráadásul a homoszexualitásról van szó, amiről magyar színpadon talán még egyetlen egyszer sem beszéltek így: egyszerűen csak a szerelem egyik válfajaként. És Fekete Ernő (Edward) olyan hitelesen játszik szerelmest is, szerelmében megbántott, sértett félőrültet és megtört szerencsétlent is, ami színészileg csak elképzelhető, pontosabban ami egy színésztől a legtöbbször már nem is képzelhető el. Ehhez képest furcsa, hogy érzelmileg semlegesebb helyzetben többször is úgy intonál, mintha verset mondana, sőt, inkább énekelne – miért, ha egyszer az ellentétére is képes?

Az előadás persze nagyobbrészt a politikusok tisztességtelen játszmáiról szól, mégsem ettől tud hosszú ideig nagyszerű lenni, hiszen Marlowe, Shakespeare kortársa és egyik legnagyobb hatása mindent egybevetve nem írt semmi olyat, amit aztán ne írt volna meg Shakespeare is valamelyik királydrámájában. Ettől még persze érvényes minden szava, ismerős minden mondata a gyűlöletet szülő gyűlöletről, a kicsinyes bosszúról, a hatalom közelségének jellemroncsoló erejéről és a mindent elnyomó kompromisszumképtelenségről. Viszont a második felvonásnak csak a cselekménye – a szálak elvarrása és az emberek megtizedelése – fontos, gondolati értelemben már szinte semmit nem tesz hozzá az elsőhöz, így pedig egy kicsit unalmassá válik az előadás vége, hiszen a történet maga nyilván az első perctől kitalálható, sosem az igazán a lényeg.

Az előadásban inkább a mindig nagyon pontos fogalmazás a legjobb. Részben a már említett őszinteség és hitelesség miatt, részben pedig azért, mert Alföldi mindig kimutatja a szereplői fogának fehérjét. Nemcsak a szerelmesek tűnnek tényleg szerelmesnek, de a kicsinyes hülyék is kicsinyes hülyék, a beszari idióták is beszari idióták, a megszeppent kisemberek pedig megszeppent kisemberek. Így pedig a roppant komoly nagypolitika mellett mindig helye van a humornak, a jellemkomikumnak is, a fülét-farkát behúzva, kisegérként menekülő Jordán Tamás bíborosának, a dühtől szinte szó szerint az eszét vesztő, gyerekké váló Makranczi Zalánnak vagy a bugyután pislogó zenészeknek.

Akik egyébként kétszeresen is fontos részei ennek a II. Edwardnak. Egyrészt mert Gőz László élőzenéje, amit egy kamarazenekar élőben játszik a színpadon, nemcsak folyamatosan támogatja az előadást, de a szereplőjévé is előlép, mivel néha a színészek is hangszert ragadnak, hogy azzal fejezzék ki magukat, persze kellően ormótlanul. Másrészt, mert a zenészek a politikusok kéréseit teljesítik, a kívánságaikat lesik: ezzel Alföldi nemcsak a hatalom birtokosairól beszél, hanem a mindenkori művészvilágról is, amelyben minden korban megvan a hajlam a kollaborációra, és amelynek egy részéből mindig hiányzik a művészek felelősségérzete. („Nem kellett volna megvédenünk?”, kérdezi az egyik zenész a másikat, miután a többiek agyonverték a gondjaikra bízottat. „Á, nem”, mondja erre vállvonogatva a másik.)

Sokrétegű előadás ez a II. Edward. Sok olyasmit elmond a hatalomról, amit eddig is tudtunk, de nem árt minél többször átismételni, pláne, ha a problémák túl ismerősnek tűnnek benne. Sok olyat elmond a politikáról, ami riasztó és nehezen cáfolható, és sok ugyanilyet az emberekről általában. Mégis, amiről a legkevesebbet beszél, arról mond a legtöbbet: hiába nem szól a melegségről mint témáról, a színpadi ábrázolásának egyszerűsége és szépsége többet is ér ennél. És önmagában az, hogy