Az 1982-es, első kiadásnak tekinthető, szintén Kovács Ida által szerkesztett és immár digitalizált Nézzétek meg ezt a fotográfiát című kötethez képest bővült az anyag. Az eredeti fotók regisztrálásán kívül feladatnak tekintették valamennyi (akár nyomtatásban, akár reprodukcióban fennmaradt) fénykép, illetve a Karinthyról felvett mozgófilmek, illetve filmrészletek (játékfilm, híradófilm, amatőr filmfelvétel) felkutatását és összegyűjtését is.

Eddig is tudtuk, hogy Karinthy tollából rengeteg írás született: regényeit, verseit, novelláit, újságcikkeit, riportjait és tárcáit, krokijait, írótársairól szóló karcolatait, lexikon-szócikkeit évtizedek óta olvassuk. Meglepő ugyanakkor, hogy képi jelenléte is ugyanilyen sokféle: osztályképek, családi fotók, trükkfelvételek, korabeli lapok számára készült sajtófotók és filmszkeccsek, filmhíradók kockái őrzik őt.

Az 1887-ben Budapesten született Karinthy saját emlékei szerint hatévesen lépett az irodalomba egy óriáshangyákról kezdett, hosszú regénnyel. Tizenévesen Verne és Jókai hatása alatt tudományos-fantasztikus művei írt, a Nászutazás a föld középpontján keresztül címűt folytatásokban közölte az egyik lap. Beiratkozott ugyan az egyetemre, ahol matematika, fizika és orvosi előadásokat hallgatott, de vizsgák helyett újságíró lett Az Ujságnál, majd a Budapesti Naplónál.

Az 1912-ben megjelent Így írtok ti című kötete fiatalon óriási népszerűséget és már életében halhatatlanságot hozott neki. Nagyjából a fotó keletkezésének idején írta a Találkozás egy fiatalemberrel című (1913) novelláját, melyben kamaszkori és jelenkori önmaga pillantanak egymás arcába, dacos keménységgel számon kérve a repülőgép feltalálását, az Északi-sark felfedezését, „a büszke és szabad Magyarország” megvalósítását, amelyek elvesztek a mindennapokban, mert „az embernek élni is kell.”

Karinthyt és Kosztolányit több dolog is összekötötte. Együtt dolgoztak Az Ujságnál és a Nyugatnál, együtt jártak a nagykörúti Baross kávéházba, a New Yorkba, a Centrálba és egy asszonyon is osztoztak, hiszen Harmos Ilona előbb Karinthy kedvese volt, csak aztán lett Kosztolányiné. A legendás barátságnak Kosztolányi 1936-os halála vetett véget.

Karinthy az 1910-es évek elején szeretett bele a színésznő Judik Etelbe, aki akkoriban még botrányhős férjével és három gyerekével élt Budapesten. Többéves kapcsolat, majd egy krimibe illő asszonyszöktetés és Berlinig menekülés után Boga végül elvált, majd 1914-ben hozzáment Karinthyhoz.

Karinthy emlékeiben és az irodalmi kánonban a vele együtt töltött évek jelentették a harmóniát, ami Boga 1918-as halála vetett véget. Az őt közelről ismerő Kosztolányiné szerint Judik Etel valójában a spanyolnáthába és a halálba menekült, mert túlságosan nehéz volt számára Karinthy feleségének szerepe. „Húzatlan ágyban halt meg, de harminckét pár érintetlen hernyóselyem harisnya maradt – egyébként üres szekrényében. […] Bánat és kéj lengte körül” - írta még róla. Férje sokáig nem tudta feledni, Füst Milánnak így emlegette halála után egy évvel: „A csontváza többet ér nekem, mint az összes nők a világon...Gondold el: csak őrá, az ő testére tudok vágyni – s ő nincs már.”

1920-ban újra megnősült, Böhm Arankát vette el, akivel sírig tartó, de viharos, se veled-se nélküled évek következtek. A „fekete és fényes” Aranka, aki unatkozó barátnői segítségével állítólag telefonbetyárkodással szerezte meg magának Karinthyt, „se ruhát, se társadalmi konvenciót nem tűrt magán.” Legalábbis a róla is portrét rajzoló Kosztolányiné szerint. A sohasem unalmas, szenvedélyes, életvággyal teli, feltűnés és botrány nélkül létezni nem tudó nő mindenesetre többszörösen bebiztosította a helyét az irodalomban és az irodalomtörténetben. A Karinthy-családtagok művein kívül ő bújik meg Ady Arany nevű múzsája mögött, Déry Tibor pedig Ítélet nincs című könyvében szentelt külön fejezetet egykori viharos szerelmüknek.

Karinthyék nagy társasági életet éltek. A Színházi Élet, aminek Karinthy sztárszerzője volt, rendszeresen beszámolt róla, hogy mikor, milyen díszvacsorán vagy -előadáson, matinén, (jelmezes) estélyen vettek részt. A gyerekként a népszerű színházi hetilapban szintén sokat szereplő Karinthy Ferenc írta Baracklekvár című novellájában a „felnőttekről”: „leginkább játszani szerettek, de nem kártyát, hanem betűkkel, szavakkal, számokkal, rímekkel, egymás nevével: kifordítottak és kifacsartak mindent, ami a nyelvükre került.”

Karinthy második házasságából született a képen 10 éves Karinthy Ferenc, Cini. A filmen felbukkan Kertész Tamás is, Böhm Aranka első házasságából származó fia. És ott volt még Gábor, Karinthy első házasságából. A szállóigévé vált „a maga gyereke és az én gyerekem veri a mi gyerekünket" hibátlanul érzékelteti a mozaikcsaládokban felbukkanó erőviszonyokat.

Hogy a szkeccset ki készítette, nem tudjuk. Az biztos, hogy Karinthyt szenvedélyesen érdekelte minden technikai újdonság. Amikor 1930-ban újságírók felkeresték, íróasztalán kéziratpapíron kívül mindent találtak: gramofont, ventilátort, lakatos szerszámokat, sőt „saját filmfelvevő- és leadógépe” is volt, egy Baby Pathé. A Minden másképpen van című képgyűjtemény 9 olyan film egykori létezését feltételezi (és közöl belőle képeket), amelyben Karinthy is szerepelt. Ebből az egyik filmhíradórészlet itt megtekinthető.

Csaknem kilencven év távlatából ma már nehéz eldönteni, vajon követte-e Karinthy a fürdőruhadivatot vagy a rajta látható dressz inkább divatmerényletként értékelhető. Ruhákhoz való viszonyáról fia, Karinthy Ferenc tudott a legtöbbet: „Volt egy elmélete, hogy csak olcsó ruhát lehet venni, mert a jó ruha négyszer annyiba kerül, de négyszer annyi ideig azért mégsem tart, s ha ezért a pénzért négy olcsóbb öltönyt vásárol, túljár a kereskedők eszén. Persze mindig gyűrött, szakadt, siralmas volt a ruhája.” Sokaknak talán csalódást okozott külsejével, de ezt mindig ellensúlyozta lebilincselő szavaival, a lényéből áradó vonzerővel. Halálakor Nagy Lajos így írt róla a Nyugatban: „Hát... nem volt szép ember, most már meg lehet mondani. [...] Kusza hajával, hunyori apró szemével, ritkás zilált fogaival, duzzadt ajkával, tömzsi alakjával s hintázó járásával, úgy ahogy volt, amilyenre sikerült, úgy tetszett nekünk. Csak megpillantottuk, szóval még csak a szemünk érzékelte, s már örömérzés öntött el bennünket.”

Az állandó irodalmi jelenlét és a Karinthy-brand, amellyel minden eladható, nem jelentett gondtalan életet. Kifizetetlen számlák, kikapcsolt villanyóra, kávéházról kávéházra menekülés a hitelezők elől – ez jellemezte a család életét. „Úgy éltünk, akár a tücsök a mesében” - írja Karinthy Ferenc a Baracklekvár-ban. „A nagyregény-terv, amelyről apám úgy szeretett beszélni, egyre távolabb csúszott az ábránd-fellegekben: évek óta nem írt mást, csak olyat, amit egy ültőhelyében megírhatott. […] Majd egyszer – ez volt a jelszó; majd egyszer, ha egy kis lélegzethez jut. Akkor majd megírja a regényt és korunk nagy enciklopédiáját, más kávéházba költözik, ahol iható a fekete, megjavíttatja a redőnyeinket, és szétrúg mindenkit, aki a nadrágjába csimpaszkodik. Addig – addig csak átmeneti idők vannak.” 

A titkár, aki nemcsak az adósságcsapdából, hanem az Aranka-féle házasság kelepcéjéből is ki akarta menteni Karinthy Frigyest, végül kalap nélkül és megszégyenülten távozott a Hadik kávéházból.

Egy évvel később, 1936-ban agydaganatot diagnosztizáltak Karinthynál. Ő maga talán meg sem lepődött, hiszen már 1918-ban, Boga halálakor lejegyezte naplójába a diagnózist: „A lelki sérülés nem gyógyul be soha: de hozzászokik a lélek. Úgy érzem, agyamban daganat képződött, vagy egy éles, idegen tárgyat döftek bele, amikor ő meghalt...” Országos gyűjtés és mecénások állták a stockholmi műtét és a világhírű agysebész, Olivecrona orvosi költségeit. De ennek köszönhetjük az Utazás a koponyám körül című művét.

Karinthynak is voltak „ügyei:” szobalányok, cselédlányok és  „volt még egy regényes, furcsa, igazi halál előtti szerelme is” - emlékezett vissza Kosztolányiné. Ő volt Rozsnyai Polette. Fráter Zoltán Egyfülű kosár. Karinthy Frigyes szerelmei című könyvében leírja, hogy a Rozsnyai családnak Budán volt népszerű panziója, ahol Karinthyék is többször pihentek. Polette kalandvágyó, három férjet fogyasztó, szeszélyes és az életet élvező úriasszony volt. 1937-ben Férfihárem címmel ponyvát is írt, amelyet Karinthy mutatott be a Nyugatban. Az albumban szereplő fotókat Rozsnyai Polette juttatta el a Petőfi Irodalmi Múzeumhoz 1958-ban – egy visszaemlékezéssel együtt, amely azonban sajnos elveszett. 

Karinthyt a sikeres műtét után két évvel, 1938-ban váratlanul agyszélhűdés érte. Szokás szerint egy siófoki panzióban töltötték a nyarat, az író a halála előtti estén Rejtő Jenővel kártyázott. A fotógyűjteményben többször is szereplő Babits így búcsúztatta: „Karinthy remekműveket hagyott ránk. Mégis nem csodálom, hogy a halála alkalmából íródott megemlékezések szinte többet foglalkoztak az emberrel, mint az íróval. Az új attitűd az élettel szemben, a jellegzetes Karinthy-attitűd, éppúgy kifejezésre jutott emberi karakterében, s szinte legmindennapibb, elejtett szavaiban is, mint legigényesebb irodalmi alkotásaiban, sőt néha talán jobban. A kettő egy volt és együtt hatott. Karinthy író volt abban is, hogy írt és abban is hogy volt. Mint író, bizonnyal nem adta ki egész tehetségét; még sokat lehetett volna várni tőle. Életműve kevésnek tűnik föl, lángeszéhez és nagy erejéhez képest. Alakja mégis teljes, s küldetését befejezettnek érezhetjük. Önmagát, az élettel szemben való attitűdjét, egészen kifejezte.” 

Kosztolányiné visszaemlékezéseit a „Burokban születtem. Memoár, novellák, portrék” című 2003-ban megjelent kötetből idéztük.

A könyv bemutatója 2016. január 23-án 18-órakor lesz a Petőfi Irodalmi Múzeumban.