Christian Picciolini nyolc évig volt tagja és egy ideig vezetője is egy chicagói szkinhedcsoportnak (Chicago Area Skinheads – CASH), amely egyben az első szervezett, neonáci szkinhedcsoport volt Amerikában. 22 évesen, 1996-ban szakított a mozgalommal, azóta tévés producerként dolgozik, és Life After Hate (Élet a gyűlölet után) néven egy nonprofit szervezetet is alapított, mely a szélsőséges csoportokból kiszakadóknak nyújt segítséget. Picciolini két éve jelentette meg visszaemlékezéseit a Romantic Violence: Memoirs Of An American Skinhead (Romantikus erőszak: egy amerikai szkinhed emlékiratai) című könyvében. Budapestre a Philip Zimbardo alapította Hősök Tere Kezdeményezés meghívására érkezett, előadást is tartott. Előtte beszélgettünk vele.

Hogyan került először kapcsolatba a CASH-sel?

14 éves voltam, és egy átlagos tinédzser: bizonytalannak éreztem magam, alacsony önbecsüléssel, és egy olyan környéken laktunk, amely nagyon gyors változásokon ment keresztül. Épp füves cigit szívtam egy sikátorban, amikor odalépett hozzám egy férfi, kivette a számból a jointot, és megkérdezte: tényleg nem tudom-e, hogy ezzel csak a kommunisták és a zsidók akarnak leszedálni bennünket? Akkor még fogalmam sem volt, kik azok a kommunisták meg a zsidók, viszont nagyon sebezhető voltam, és tartozni akartam valahová, egy közösségbe, célt akartam az életemnek. És ebben az emberben annak az ígéretét láttam, hogy tartozni fogok valahová, és nem szekálnak többet az iskolában, ami nekem elég is volt. Nem érdekelt a rasszizmus meg semmi hasonló, egyszerűen tetszett ez az identitás, és szerettem volna közéjük tartozni, a többi aztán jött magától.

Az nem zavarta, hogy a szülei is bevándorlók voltak?

Ők a hatvanas évek közepén érkeztek Amerikába Olaszországból, és ezt mindig nagyon szégyelltem, hiszen idegennek éreztem magam az olasz kultúrában, mert próbáltunk nagyon amerikaiak lenni, de amerikainak meg túl olaszok voltak. Szóval emiatt szégyelltem őket, hiszen mindenáron be akartam illeszkedni, miközben inkább meg kellett volna próbálnom jobban megérteni a szüleim helyzetét. Ők nem is voltak rasszisták, azzal ellenük is lázadni akartam.

És ők hogyan fogadták ezt?

Nyolc évig voltam a mozgalomban, úgyhogy csak az első évben tudtam titokban tartani előlük, mert aztán egyre nagyobb szerepet vállaltam, ők pedig érthetően aggódtak miattam. De azzal nem is voltak tisztában, mennyire komoly része ez az életemnek. Próbáltak persze visszatartani, én viszont úgy éreztem: csak rám erőltetik a véleményüket azzal, hogy azt mondják, hibát követek el, és hogy hülyeséget csinálok. Ezzel csak még dühösebbé tettek.

Rendőrségi ügyei nem voltak?

Sok erőszakos cselekményben, bunyókban vettem részt, el is kaptak párszor, de a börtönt mindig megúsztam. Olyan is volt, hogy a rendőrök azért engedtek el, mert szimpatizáltak a mozgalmunkkal, máskor meg egyszerűen szerencsém volt, és nem engem fogtak el ezek miatt a szörnyű dolgok miatt.

Miért hagyta végül ott a mozgalmat?

Ez egy hosszú folyamat volt. Ez alatt a nyolc év alatt végig volt bennem egy minimális kételkedés a neveltetésem miatt, de aztán az utolsó három évben már gyerekem is volt, és egyre inkább másként tekintettem a világra. Más dolgok lettek fontosak a számomra, és már tudtam, hogy nem szeretném, ha a gyerekem vagy a feleségem is tagjai lennének egy ilyen mozgalomnak. Ráadásul egyre több olyan embert ismertem meg, akiket elvileg utálnom kellett: előtte sosem beszélgettem zsidókkal, feketékkel vagy egyéb kisebbségiekkel, de miután megnyitottam a saját lemezboltomat, ahol a radikális zenék mellett mást is árultam, ott találkoztam feketékkel, melegekkel, zsidókkal is, és életemben először beszélgetni kezdtem velük. És rá kellett jönnöm: lehet, hogy vannak kulturális különbségek köztünk, de rengeteg másban hasonlóak vagyunk. Ezért egy idő után nem tudtam gyűlölni sem őket. A gyűlölet persze nem olyan dolog, amit csak úgy el lehet dobni magadtól, de minél több más embert ismertem meg, annál kevésbé ragaszkodtam hozzá.

Vagyis ez egy üzleti döntés volt, hogy nem csak white power (fehér felsőbbrendűséget hirdető) zenéket árult a boltjában? Maguknak a zenéknek nem volt hatásuk a megvilágosodására?

Abszolút üzleti döntés volt. 75 százalékban persze white power zenéket árultam, de úgy döntöttem, hogy nem csak a barátaimtól akarok pénzt szerezni, ezért elkezdtem egyéb lemezeket is forgalmazni, és így jöttek be az életembe a már említett másfajta emberek. Talán az üzleti önzőségem volt a kulcsa annak, hogy megváltoztam. Meg persze az is, hogy egészen addig magamtól csak a saját szubkultúrám zenéit hallgattam, de aztán megismertem a punk rockot, a hiphopot, a skát, a heavy metalt, és egy idő után maga a zene is jobban érdekelt, és rá kellett jönnöm, mennyire erős művészeti forma. Még lemezkiadót is alapítottam utána.

Később megalapította a Life After Hate nevű tanácsadó szervezetét. Mit kell erről tudni pontosan?

Másodmagammal alapítottam 2010-ben, mert segíteni akartunk azoknak az embereknek, akik hasonló cipőben járnak. Pontosan tudom, mennyire nehéz elszakadni egy ilyen mozgalomtól, sokan még akkor is maradnak, ha már az ideológiában esetleg nem hisznek, mert nem akarják otthagyni az ismerősöket, a családot, ezért hoztuk létre.

Kicsit úgy beszél a neonáci mozgalmi létről, mintha az alkoholizmushoz vagy kábítószerezéshez hasonló függőség lenne.

Egy kicsit valóban olyan, igen, csak ez erő- és hatalomfüggőség. A mozgalmunkba vetett hit tett erőssé, amikor egyébként a leginkább erőtlennek és tehetetlennek éreztem magam. Mi jól tudjuk, milyen nehéz beszélni erről az egészről, ezért próbálunk segíteni ezeken az embereken, akiknek van lehetőségük bizalmasan beszélni, akárcsak az öngyilkosok segélyvonala vagy az anonim alkoholisták klubja. Mi pedig odafigyelünk rájuk, kiderítjük, hogy mi az, ami hiányozhat az életükből annyira, hogy azt ilyen mozgalmakban keresik. Ha a szegénység miatt jutnak idáig, akkor segítünk állást szerezni nekik, ha aluliskolázottak, akkor segítünk tovább tanulni – ha meg mondjuk egy arctetoválás miatt nem tudnak továbblépni, akár a tetoválás eltávolításában is tudunk segíteni. Csupa olyan dolog, amitől az emberek teljesebbnek és jobbnak érzik magukat, mert minél önállóbbak és boldogabbak, annál kevésbé hisznek a gyűlöletre épülő ideológiában.

Az olyan, témába vágó filmek, mint az Amerikai história X ilyen tapasztalatok birtokában mennyire tűnnek hitelesnek?

Láttam ezeket a filmeket. Szerintem az Amerikai história X ábrázolja a leghitelesebben ezt a mozgalmat, és nem mellesleg részben az én és egy barátom életén alapul. Remekül mutatja, hogyan manipulálhatják a fiatalokat az idősebb és önző emberek a saját céljaik érdekében.

A téma most újra divatos az amerikai elnökválasztás miatt, ahol a kampányban Trumppal kapcsolatban többször is előkerült a neonáci jelző. Ön szerint ez nem volt túlzás?

Ott voltam a chicagói Trump-gyűlésen. Ez volt az egyetlen, ami végül elmaradt a tüntetések miatt, amelyek a hírekkel ellentétben egyáltalán nem voltak erőszakosak.

Én ott több gyűlölettel találkoztam a gyűlés résztvevői között, mint régen bármelyik mozgalmi vagy szkinhedfelvonuláson,

pedig ezek hétköznapi embereknek tűntek – tanároknak, szerelőknek, ügyvédeknek, és egyikük sem volt kopaszra borotválva. Harminc éve még mi kezdtük el ezt a folyamatot, melyből a Trumpot támogató alt-right mozgalom is kinőtt – számomra teljesen nyilvánvaló, hogy ez egy ugyanolyan neonáci mozgalom. Mert arra már mi is rájöttünk annak idején, hogy az emberek nagy többségét taszítják a horogkeresztes zászlókkal vonuló kopaszok. Ezért azt tanácsoltuk a mieinknek: növesszék meg a hajukat, vegyenek fel inget és nyakkendőt, tanuljanak, olvadjanak be, és az üzenetet egy kicsit puhítsák fel, hogy az egy átlagembernek is befogadható legyen. Harminc évbe telt ez a folyamat, és az elnökválasztás volt az a vödör gázolaj, ami belobbantotta a tüzet, és ezek az emberek most úgy érzik, végre biztonságban kimondhatják azokat a dolgokat, amiket korábban csak súgni mertek.

De hát az alt-rightot akkor nem az olyan, ideológiáktól mentes emberek alkotják, akiknek egyszerűen csak elegük lett az eddigi politikai elitből? Ráadásul az egyik leghíresebb vezetőjük is vállaltan meleg.

Persze, én is azt gondolom, hogy az alt-rightban is vannak olyanok, akik inkább csak élvezik ezt a közeget, amelyben bárkit támadhatnak szórakozásból, de a színfalak mögött már valódi neonácik mozgatják a szálakat, akik egyelőre mindenkit örömmel fogadnak, hogy minél többen legyenek. De amint elérik a megfelelő létszámot, el fogják hajtani azokat, akik nem passzolnak az ideológiához.

A tapasztalatai alapján fog-e bármi változni Amerikában a mindennapi életben Trump elnökségével? Vagy ez csak egy négyéves kitérő lesz a történelemben, és minden megy tovább?

Szerintem amit most látunk, az mindig is létezett a társadalomban, csak most jobban látszik. A rasszizmus mindig is jelen volt az Egyesült Államokban, nyilvánvalóan nem is fog eltűnni, a politika most csak egy platformot adott ezeknek a nézeteknek. És bár nem örültem egyáltalán az eredménynek, annak viszont igen, hogy végre kénytelenek vagyunk beszélni ezekről a problémákról, és sokakat aktivitásra is sarkallt.

De mi lesz az konkrétan, ami változik azzal, hogy hangosabban lehet kiabálni?

Sok minden meg fog változni, nem csak ebben a négy évben, de a belátható jövőben is: mostanra eljutottunk oda, hogy személyesen támadnak olyan újságírókat vagy aktivistákat, akik progresszív üzeneteket fogalmaztak meg. Aki megszólal, azt már agitátornak bélyegzik, még az olyan mozgalmakat is, mint a Black Lives Matter, amely egy elfogadást hirdető polgárjogi szervezet, ma már szélsőségesnek nevezik. Ez most már a médiamanipuláció bevett formája lett, akárcsak az álhírek, és ehhez hasonlóan minden, ami a következő négy évben történni fog Amerikában, az megalapozza majd a következő legalább húsz évet. Én azonban hiszek az emberekben, hiszek az amerikaiakban és Amerikában, és mindegy, kik vezetik az országot, azt gondolom, hogy többségében olyan emberek lakják, akik pozitív irányban szeretnék befolyásolni a dolgokat.

Önt is támadták?

Persze, kaptam halálos fenyegetéseket, nemcsak én, de a családtagjaim is. Csak az elmúlt két hónapban többször is feltörték a levelezésemet orosz hackerek, akik meggyőződésem, hogy az alt-right propagandájának egy részéért is felelősek, meg azért a propagandagépezetért, amely be tudja szívni a fiatalokat, nagyon veszélyes helyzetet teremtve ezzel.