Sokan ismerik a „szegény író kézirattal fizet a pikoló kávéért”-anekdotát, amelyet legtöbbször Rejtő Jenővel hoztak kapcsolatba, de ugyanúgy felmerült Sarkadi Imre vagy Berda József neve is. Március 21-én azonban valóban mindenki, aki a szíve mélyén költőnek érzi magát, és saját vagy kedvenc költője sorait papírra vetette, a pincér vendége volt a költészet világnapjához csatlakozó helyeken.

Mi a Magvető Caféban jártunk, ahol több alanyi költő használta a versvalutát. „Felszökött a lázam, / Nem érzem a lábam. / Simogass meg, kérlek / És egy teát is kérek. / Holnap minden jobb lesz, remélem / Akkor majd egy sziával is beérem” - írta egy reményteli, eddig rejtőzködő poéta, akiről még biztosan hallani fogunk. A legtöbben magyar klasszikusoktól idéztek, Szilágyi Domokos, Weöres Sándor, Ady, József Attila, Babits verseiből. De kortárs költőkkel is találkoztunk, akik kávéházak és irodalom kapcsolatáról meséltek és alkotásról, költészetről régen és most. Arra is kíváncsiak voltunk, vajon dolgoznak-e még kávéházban nyitástól zárásig egyetlen kávé mellett és vajon ők fizettek-e már kézirattal.

Turi Tímea költő és szerkesztő. Ugyan még soha nem fizetett kézirattal, de mégis fontosnak tartja a költészet világnapjának üzenetét: a vers a mindennapokban is része az életünknek és a kávéház egy olyan átmeneti tér, amely egyszerre magán és nyilvános, egyszerre vagyunk benne egyedül és mások között. Akár az irodalomban. Első kávéházi élménye egyébként a szegedi Grand Café volt, és diákként sokszor érezte úgy, hogy a nagy dolgok ott történnek, nem az egyetemen.

Bár a verseknek hagyományosan ma is nagy respektje van, Tímea szerint a költő szó

kínos, kényes, 19. századi dolog

és nehéz viszonyulni hozzá, társaságban inkább szerkesztőként mutatkozik be. A kortárs költészetet az alternatív zenei irányzatokhoz hasonlítja, ahol van egy szűk, masszív rajongótábor és sok-sok kívülálló. Más típusú olvasás kell egy verseskötethez, hiszen ahhoz nem lehet hazamenni és nem lehet úgy belefeledkezni, mint egy regénybe. Szerkesztőként az Időmérték című verseskönyvsorozat kortárs magyar és világirodalmi köteteivel próbálja a versek üzenetét eljuttatni a mindennapokba.

Pál Sándor Attila Pontozó című kötete 2013-ban jelent meg. Versei kéziratát rögtön a kiadóhoz vitte és sosem próbált meg velük kávéházban fizetni. Verset írni csak otthon tud, a hamarosan megjelenő Düvő című új kötete is az íróasztalon született. Szavát adta, hogy a harmadik kötet címét már nem a népzene világából kölcsönzi, mert úgy érzi: „túlságosan belebújt a dobozba.” 

Pál Sándor Attila szintén szegedi egyetemistaként kezdte a kávézókkal való ismerkedést és azóta is rendeltetésszerűen, találkozókra használja, bár ismer kifejezetten kocsmában dolgozó költőket.

Erdős Virág a nemrég megjelent Világító testek című kötet után a nyomdába adott Szorzótábla versiké-ket is ajtót-ablakot magára zárva írta meg, a kávéházi alkotás nála szóba sem jöhetett. Azt mondja, költőként leginkább a hagyományos költői eszközökkel tud kapcsolatba lépni az olvasókkal és a felnőtteknél csak a gyerekek tudnak konzervatívabbak lenni: rím igen, csúnya szó nem – így követelik vissza az irodalom emelkedettségét.

Szálinger Balázs volt az a költő, aki felhívta a figyelmünket arra, hogy a Költészet Világnapján kívül a Tanácsköztársaság kikiáltását is ezen a napon ünnepelték a még a nyolcvanas években is. Egy pillanatra magunk előtt láttuk az alsópáhoki kultúrház udvarán tartott megemlékezéseken sorfalat álló úttörőket és az évente egyre fogyatkozó, kitüntetéssel borított mellű 1919-es veteránokat.

De személyében megtaláltuk az egyetlen kortárs költőt is, aki már fizetett kézirattal. Szálinger Balázs a Centrál kávéház újranyitásakor beköltözött Karinthy egykori asztalához és nem mozdult onnan hét éven keresztül. Tőle balra Bácsfi Diána, jobbra Moldova György ült. Nyugat- és Centrál-rajongása odáig vitte, hogy szerette volna megszerezni a falon függő, kávéházról festett akvarellt. És meg is kapta, mert teljesítette a feltételt: írt egy verset a Centrálról. 

Az újranyitott legendás törzshelynek ez az időszak volt a második hőskora. Ugyanúgy lehetett egész nap egyetlen kávé mellett üldögélni, írni és volt szerkesztőségi délután is (a 2000 című folyóiraté), mint a századfordulón. Aztán átrendezték, terítős-nemdohányzós részt alakítottak ki, Szálingert átküldték egy másik szárnyba – ez pedig egy korszak végét jelezte a költő és a Centrál életében is. 

Szálinger Balázs ma már nem ír kávéházban. Lett otthon egy íróasztala, úgyhogy Köztársaság című drámája az Üllői úti Medikusban született. Kíváncsiak vagyunk, Deák Ferencről szóló drámáját hol írja majd.

Nádasdy Ádám legújabb verseskötete, Nyírj a hajamba címmel ebben az évben jelent meg. Most Shakespeare IV. Henrikjét fordítja az Örkény Színháznak – akár kávéházban is. De a versírás sokkal intimebb, verset írni csak otthon szokott.

A vers olyan, mint egy önarckép, amit a festő is csak a saját műtermében fest

– mondta. A verseket kézzel írja, majd gyorsan begépeli és kinyomtatja, hogy szigorúbban és kritikusabban lássa, hiszen „az ember a kézírással szemben megbocsájtóbb, az olyan személyes.” 

A végén pedig jöjjön Kosztolányi, aki már 1925-ben elsiratta az irodalmi kávéházat kényelmes, kopott székeivel, a hajnalig tartó vitákkal, a szárnyat bontó szellemi élettel és az irodalmi pincérekkel együtt: „Annak idején váltig szapulták az irodalmi kávéházat, meg a kávéházi irodalmat. De nem volt igazuk, mert az utolsó húsz évben erről az agoráról rebbent ki minden, a mi szép és magas, minden, ami több ennél a tengő életnél s miután meghalt az utolsó irodalmi pincér, meghalt az irodalom is.”

De ha máskor nem is, a költészet világnapján minden évben újra a kávéházi asztalra kerül a kéziratpapír (annak idején kutyanyelvnek hívták) és a ceruza „minden rendű és rangú költő ingyenes használatára.” Hogy ébresztgessük a bennünk szunnyadó költőt.