„Hogy az emberről színházi előadást készítsenek, ahhoz előbb illik meghalni. De Bagossy Laci ezt pimasz módon nem várta meg, és színpadra vitte az életemet” – büszkélkedik kicsit zavarban az egymás után gratuláló ismerőseinek Horváth János Londonban élő magyar markológép-kezelő, azaz diggerdriver. Épp véget ért az ő blogja alapján írt Diggerdrájver című előadás, ezúttal Londonban. „És most végre a helyére is került az előadás. Azért ez itt szólal meg igazán” – kontráz az egyik néző. Aki korábban azt mondta széles, de kicsit talán túl merev mosollyal: „Én nyolc éve költöztem ki. Akkor is egyedül jöttem, és még mindig egyedül vagyok. Otthon németet tanítottam, és most mit csinálok? Rabszolga vagyok.”

Eszkimó asszony hiába fázik

„A fene tudja, hogy az eszkimó mi a francért nem jön le egy kicsit délre, ha egyszer meg lehet őrülni ott a jégtáblák között, ahol nincs semmi. Vagy hogy a tuareg miért nem jön egy kicsit feljebb, oda, ahol legalább már növények vannak. Nem tudjuk: egyszerűen ott szeretnek lenni. A földhöz, a helyhez kötöttség mindig visszahúz, és ez lelki konfliktusokat okoz mindenkiben, abban is, aki sikeres. A haza mindig valahol a gyerekkorunkban, az ízekben, a színekben, a szagokban, a családunkban van” – mondja Epres Attila, az otthon két éve telt házzal futó előadás főszereplője. Ő játssza a negyvenhét évesen Londonba költözött magyar nehézgépkezelőt, általában az Örkény Színházban, március végén pedig a londoni Lost Theaterben is, a helyi magyar közösség, azaz bizonyos értelemben a darab szereplői előtt.

Bagossy László, a rendező hozzáteszi: „A haza nem valami erkölcsi prédikáció vagy politikai üzenet, hanem az, ami összeáll az ebben az országban eltöltött életünk, az ebben a kultúrában való megmerítkezésünk ezer apró szeletéből. A Digger erről ír, ennek az összes ellentmondásosságával, keserűségével, szépségével és nosztalgiájával. A falusi disznóvágásoktól kezdve a szülinap-ünnepléseken és az emigráláson keresztül kikristályosodik az ezt hagytam itt-érzés, és az ezzel való perlekedés.

Mert a hazából való eltávozás nem egy diadalmenet, hogy jól döntöttem, mostantól problémamentes az életem egy jobb országban.

Nem erről van szó, hanem a megfeszülésről az otthagyott és az új világ között.”

Az egész azzal kezdődött, hogy a Katona József Színház felkérte Bagossyt, rendezzen valamit a kivándorlásról, hiszen a kérdés akkoriban vált egyre inkább mindennapivá. A rendező belemerült az erről szóló szövegekbe, és – ahogy fogalmaz – „mint egy aranyrög, kiragyogott mind közül” Diggerdriver markológépes blogja. Csak az volt a baj vele, hogy Bagossy úgy érezte: ezt a szöveget csakis Epres Attila mondhatja el, mert olyan, mintha ő maga írta volna, „ugyanolyan a humora, a dumája, a világlátása”. Csakhogy Epres az Örkény Színház színésze, a felkérés meg amúgy is egy társulatra szólt, nem egy monodrámára. Úgyhogy Bagossy helyett végül Máté Gábor rendezte meg az Illaberek című előadást a Katonában, míg Bagossy és Epres még másfél évig olvasták a blogot.

„Direkt nem kattintottunk rá a képeire, mert én Attilát láttam magam előtt a szövegeket olvasva, nem akartam látni, hogy néz ki igazából Diggerdriver. Aztán amikor először találkoztunk, teljes volt a meglepetés: nehéz elképzelni két, ennyire eltérő alkatú embert” – emlékszik vissza Bagossy.

„És abban is nagyon különbözünk – teszi hozzá Epres –, hogy én nem hagytam el az országot. De az nem igaz, hogy ne fordult volna meg a fejemben, hogy lépni kéne innen, amikor Magyarországon megtörténtek a demokráciát romboló dolgok, és elkezdtek napról napra egyre szégyenletesebb dolgok történni a magyar politikában: ezt a kommunikációt, a korrupciót és a demokrácia friss sebeit nehezen viselem. De az én szakmám annyira speciálisan magyar, hogy nem tudnék mozdulni nagy sérülések nélkül, és semmiféle siker nem is garantált. Digger viszont megkapaszkodott Londonban, és abszolút jól érzi magát abban az életben, amit kialakított.” (Az „igazi Diggerdriver” életét, kivándorlását és családjának történetét ebben a cikkben mutatjuk be részletesen.)

A legközelebbi viszony

„Hosszú ideig egyoldalú kapcsolatban éltünk Diggerrel, aztán írtam neki egy emailt – emlékszik vissza Bagossy. – Szorongtam, mert úgy éreztem, egy pesti entellektüel meg egy markológépes között biztos bizalmatlanság lesz. Utólag nem is értem, mert már a blogjából teljesen nyilvánvaló volt, hogy iszonyú jó fej lesz, és fölösleges körökön keresztül udvariaskodni. Azonnal válaszolt, és azt mondta: ha én nála akarnék markolókezelést tanulni, elvárná, hogy teljesen ráhagyjam magam, mert ő a szakember. Színházcsinálásban pedig én vagyok, úgyhogy ő nem szól bele semmibe, azt csinálunk a szöveggel, amit akarunk. Azt hitte, biztos átírjuk majd a szövegét, ő is meglepődött, hogy csak tömörítettünk és szerkesztettünk, de minden szó, ami elhangzik, az övé.”

„Leírtam a történetet a Határátkelő blogra, és nagy sikere lett.

Azt mondták, írjak blogot. Na mondom, az mi?

Megmutatták, melyik gombokat kell megnyomni, és attól kezdve megy. Aztán egyszer csak kaptam egy nagyon óvatos, tapogatózó levelet egy Bagossy László nevű ismeretlentől, fogalmam sem volt, ki az. Most már tudom, hogy hihetetlenül tehetséges ember! Még a Három nővért is megnéztem tőle, pedig, hallod, Csehovot a hátam közepére se kívántam, de tök jó volt. Nagy büszkeség, hogy az utolsóig az én szavaimból áll az előadás. Akkor biztos jól van megírva” – mondja a Digger, aki Londonban harmadszor látta az előadást, a poénok alatt nagyokat nevetve, a végén, a halott apjáról szóló részeknél nagyon máshogy szedve a levegőt.

„Először sajnos pont úgy mentem haza, hogy pénteken volt a bátyám temetése, szombaton pedig a bemutató. De így is fantasztikus élmény volt. Aztán most karácsonykor újra megnéztem, és másodszor nagyobbat ütött, mint eddig: talán kezdek öregedni, időnként már elérzékenyülök. Egy vén szentimentális fasz leszek, de mindegy. Ráadásul akkor ott volt a családom, ők addig nem látták: munkáscsalád vagyunk, a monodráma nem volt egy hívószó. De azóta felértékelődtem a családban, a blogot is folyamatosan olvassák.”

Az első találkozásra a színházban Epres Attila is jól emlékszik: „Valakinek a legszemélyesebb dolgairól beszélni a színpadon úgy, hogy közben ott ül veled szemben, a legkomolyabb, legközelibb viszonyok egyike. És azonnal figyelni kezd az ember arra is, hogy nehogy elrontson valamilyen adatot, mert ő jobban tudja.” Ráadásul Digger Londonban az első sorba ült, Epres ha akarta, ha nem, látta is a színpadról őt is, kisfiát és feleségét is.

Kicsi dió és az ördög

Az angol meghívás története már két éve indult, akkor kereste meg az ötlettel Digger felesége, Ildikó Márton-Juhász Editet, aki Stage in London nevű cégével hét éve szervez Londonban magyar kulturális programokat, az Alma Együttestől a G.Ö.R.CS.-ön vagy Müller Péteren és Vujity Tvrtkón keresztül Halász Judit koncertjéig. Mindez itt egyrészt üzleti vállalkozás, nem jótékonyság vagy államilag támogatott program, amivel nem könnyű profitot elérni, másrészt viszont - mondja a szervező - szívügy és állandó jelenlétet igénylő életforma is. Nem csoda, hogy a 2010 körül épp egyszerre indult, több hasonló magyar cégből már csak kettő üzemel stabilan.

„Nem kellett meggyőzni, hogy megszervezzem az itteni előadást. Én is itt élek kilenc éve, rólam is szól a darab, ahogy mindnyájunkról, akik kijöttünk” – mondja. „Mi 2008-ban költöztünk ki a párommal, már akkor is sok magyar volt itt, de 2010-11 után még sokkal többen jöttek. Egy olyan céget akartam alapítani, amely elhozza nekik a magyar kultúrát, ezzel megmozgat több száz embert és így közösséget is teremt.” A londoni magyarokat pedig nem könnyű elérni: vannak közösségek – iskolák, vallási csoportok, magyar boltok, néptánccsoportok –, de ők nem feltétlenül állnak egymással kapcsolatban.

És az előadás tényleg nagyon együtt él a kinti közönséggel: Epres és Bagossy szerint ez, a harmincvalahányadik előadás sikerült az összes közül a legjobban. A közönség itt nemcsak azokon a poénokon nevetett, amin az otthoniak is, de számukra plusz egy réteg is érdekes volt, mert ők még pontosabban értették azokat az apróságokat is, ahogyan egy emigráns magyar szűri át magán a londoni élet sajátosságait. „Minden előadáson nagyon közelről, személyesen is érintett a kérdésben legalább a nézők fele, ráadásul azok is el szoktak jönni, akiket nem elsősorban a színház, inkább a kivándorlás érdekel. Hát Londonban aztán mindenki érintett” – fogalmaz Epres Attila.

Az előadás utolsó jelenetében a Digger kisfiát játszó amatőr gyerekszínész kezdi el mondani a kis dió és az ördög népmeséjét a fiúról, akit már születése előtt elvesztett az apja egy ördöggel kötött üzletben.

A mesébe egyre több angol szó keveredik, aztán teljesen angolul fejeződik be, és a fiú észre sem veszi a változást.

„Az előadás arról szól, hogy miért kellett ennek megtörténnie. Hogy miért mennek el szakemberek ebből az országból, amikor pedig akkora szükség van rájuk, mint egy falat kenyérre. Több százezer ember jött el, és nem a léhűtője, hanem a dolgozók, így az otthon maradókra egyre nagyobb teher rakódik” – magyarázza Digger. „Nem jól van ez így – mondja Epres. – Egy sikeres életről beszélünk a színpadon, de mögötte megbújik, hogy ő is akkor lenne igazán boldog, ha itthon tudná kivirágoztatni a tehetségét a szakmájában, amit imád, és amiről hihetetlen lelkesedéssel beszél. A legjobb az lenne, ha Magyarországon lehetne tartani az ilyen jól gondolkodó embereket.”

Az előadás után, amikor már minden ismerőse gratulált neki, amikor megkapta a színház ajándékait – a dedikált szövegkönyvet, a díszlet eredeti makettjét és az előadás négyméteres molinóját –, Diggerben is meginog kicsit a mindig természetes lazaság, ahogy nézi a színpadot lebontó munkásokat. „Egy földmunkás szakképesítéssel, egyszerű melós proliként idáig eljutni – te fel tudod ezt fogni? Fel lehet ezt egyáltalán fogni?”

Olvassa el cikkünk másik részét is, amelyben az igazi Diggerdriver és családja történetét mutatjuk be a gyerekkorától a kiköltözésen át mostanáig!

Borítókép: Karip Timi / Index.