A Brazilokban egy falusi titkárnőt játszol. Erre a szerepre nekem nem te ugranál be először, általában nem ilyen karaktereket szoktál kapni.

Ezért vagyok nagyon hálás M. Kiss Csabának, a film egyik rendezőjének. Ilike a polgármester titkárnője, aki finoman szólva is elég szervilis. Ahogy egy kis faluban lenni szokott, letette a voksát, és ezer százalékig a főnöke mellett áll. Nincs nagyon saját gondolata, a főnöke gondolata az ő gondolata, lesi minden kívánságát. Ami neki jó, az neki is jó, amitől ő ideges, attól Ilike is ideges. Amikor kiderült, hogy megkaptam a szerepet, volt egy ruhamegtekintés. Lengyel Rita jelmeztervező hozott egy borzalmas, rózsaszín szandált. Ezt amúgy a filmen nem is lehet látni rendesen. Mondtam, hogy ez jó, de szeretnék hozzá egy nagyon csúnya, vastag nejlonharisnyát a negyven fokos nyárban. Ahogy ezt a kettőt felvettem, már meg is volt a karakter.

Megkerestek a szereppel vagy castingon választottak ki?

Castingoltam, bár M. Kiss Csabát hosszú évek óta ismerem. De casting volt, ez így van majdnem minden magyar filmnél, és jól is van így. Egészen nagy nevek is castingolnak már.

Jelent valamilyen előnyt, hogy Amerikában rengeteg szereplőválogatáson vettél részt? Korábban azt nyilatkoztad, hogy volt olyan nap, amikor öt castingod is volt kint.

Ez sok összetevős dolog. Egyrészt valószínűleg számít a rutin, másrészt habitusfüggő, hogy az ember mennyire biztos magában. Két vagy három évvel ezelőtt elvesztettem egy nagyon jó filmszerepet itt, Magyarországon. Nem voltam rossz a szerepben, de nem voltam elég magabiztos. Attól is függ, hogy ki castingol, mit kapsz tőle vissza. Szeret, biztat, vagy kicsit hátradől, hogy megkínozzon. Soha, egyszer sem tudsz olyan természetes lenni, mint amikor már megkaptad a szerepet, mert mindig benned van a bizonyítási vágy. Legalábbis bennem. Szerintem ehhez nem lehet hozzászokni.

A Brazilok alapvetően vígjáték, ami szórakoztatni akar, de közben ott van a háttérben egy fontos kérdés, a romák és magyarok együttélése a kis falvakban. Ez mennyire foglalkoztatott téged?

Az enyém nagyon kis szerep, ez az én karakteremet annyira vészesen nem befolyásolja. De persze olvastam a forgatókönyvet, nagyon szeretem Csaba agyát, világlátását. Az elmúlt huszonvalahány évben bejárta az országot riporterként, sokat látott, társadalmilag érzékeny ember. Ezt sikerült átvinnie ebbe a filmbe. Ha jól emlékszem, azt mesélte, hogy tizenvalahány éve csinált egy riportot egy, a filmbelihez hasonló helyen, és azóta izgatja a téma. Éppen ez a történet jutott eszébe, nem véletlenül, mert ez egy súlyos probléma Magyarországon. Sikerült úgy megcsinálni, hogy megmaradjon vígjátéknak, de közben üzenete is van.

Többször említetted, hogy ez egy kis szerep. A filmről írt cikkek nagy része mégis Dobó Kata új filmjéről ír (még mi is). A te neveddel jobban el lehet adni a filmet? Miért vagy ennyire érdekes az embereknek?

Ezt még nem sikerült teljesen megfejtenem. Valószínűleg a pályám szabálytalanságának is köze van hozzá, hogy nem a hagyományos utat jártam be. Egy óriási durranással kezdtem, ami másoknak nem adatott meg. Ennek ugyanannyi hátránya volt, mint előnye. Az Amerikában töltött éveim is erős véleményeket váltottak ki. Mindig csináltam valami olyat, nem mindig tudatosan egyébként, ami erős pozitív és negatív érzéseket váltott ki az emberekből. Miközben volt egy időszak, amikor keveset nyilatkoztam, keveset tudtak rólam, de mindenféle misztifikált történeteket találtak ki. Aztán otthagytam a főiskolát, ami megbocsáthatatlan bűn a szakma szemében, mert ilyet nem csinál az ember, hogy ezerből felvesznek tizenegyet, és akkor azt mondom, hogy elmegyek.

Csináltam olyan dolgokat, amik így utólag bátor tetteknek számítanak, de akkor csak sodródtam az élettel. Nem gondoltam bele, hogy a főiskola otthagyása azt eredményezi, hogy amikor visszajöttem fél év múlva, akkor azt mondták, hogy most már kösz, nem. De ennek ellenére tovább csináltam, és itt vagyok.

Sikerült megtartanom egy nívót, ami rettenetesen nehéz, főleg olyan ellenszélben, amiben én voltam hosszú ideig. Most már talán kikerültem belőle.

A Brazilok mellett a Pappa Piában és a Budapest Noirban is szerepelsz, nagy költségvetésű, sokak által várt filmekben. Ez csak szerencse, vagy valamiért jobban tetszel a rendezőknek mostanában?

A kettő egymást generálja. Az elmúlt nyáron három tévésorozatot forgattam egyszerre, és észrevettem, hogy mennyire fontos, hogy rutinban maradjon az ember. Minél többet forgat, annál természetesebb lesz. A film meg a tévé nagyon kegyetlen, míg a színpadon némi túlzással semmi nem sok, addig filmen egy tekintet is elég, amiben benne van a gondolat. De ha egy picivel is több vagy, akkor már jaj. De rutint szerezni csak úgy lehet, ha sokat forgatsz, szóval ez a 22-es csapdája. Nyár végére vettem észre, hogy megint belerázódtam. Mindig megkérdezik, hogy mi áll közelebb hozzám, a film vagy a színház. Ilyenkor udvariasan azt szoktam válaszolni, hogy mindkettő. De a fenébe is, bármennyire otthon érzem magam a színpadon, nekem a film az igazi nagy szerelem.

A Budapest Noirban ráadásul főszerepet kaptál.

Tenki Réka és Kolovratnik Krisztián a főszereplők, de az én szerepem, Vörös Margó is fontos. Több körös casting volt, sok nagyon jó kolléganőmet nézték meg erre a szerepre. Azt éreztem, hogy ha ezt nem kapom meg, akkor valamit nagyon rosszul csinálok. Ezt ugyanis megelőzte pár olyan év, amikor egy szerepet sem én kaptam meg. Abból azért nehéz felállni.

Az számított, hogy te már dolgoztál a rendező Gárdos Évával korábban, az Amerikai rapszódiában?

Ismertük egymást, és az Amerikában töltött éveim alatt is barátkoztunk, de úgy éreztem, hogy Évánál mindenki tiszta lappal kezdett. Nem számított, hogy ismer vagy sem.

Az Amerikai rapszódia forgatására mennyire emlékszel?

Abban a filmben nagyon kis szerepem volt, de érdekes volt például Nastassja Kinskihez kicsit közel kerülni. Scarlett Johansson pedig egy cuki kislány volt. Arra emlékszem még, hogy az anyukája mindig a közelében volt. Olvastam, hogy Hutlassa Tamás producer nálatok beszélt róla, hogy milyen idegesítő volt a mamája. Én ebből sokat nem láttam, azt meg végképp nem sejtettem, hogy milyen nagy sztár lesz belőle később.

Említetted, hogy a Brazilok és a Budapest Noir előtt milyen sokáig nem kaptál filmszerepet. Ennek köze lehetett ahhoz, hogy az utolsó mozifilmed ezek előtt, a 2010-es Halálkeringő megbukott?

Nagy pofon volt az biztos, és nem is volt megérdemelt. Értem, hogy a műfaj, a thriller elfogadottsága Magyarországon viszonylag limitált. Egy dán vagy amerikai thrillert jobban elfogadnak, egy magyart kevésbé. Nem úgy, hogy megnézik, és elutasítják, hanem meg sem nézik, de véleményezik. Ez a legfájóbb, hiszen alig nézték meg, talán ha nyolcezren látták moziban. De utána az Indafilmen elég jól teljesített, és azóta is kapok jó visszajelzéseket erről a filmről. De tény, hogy ez a film, hogy valaki terhesen drogozik benne, nem mindenkinek fekszik. Ezt meg is értem valahol. Volt olyan kritika is, amire a mai napig emlékszem, mert jellemző korrajz velem kapcsolatban, hogy Dobó Kata nagyon igyekezett bebizonyítani, hogy jó színésznő, és a végén sikerül is neki.

Azt érezted, hogy mindenki így állt hozzád?

Persze, azok után, amiket addig csináltam, jött egy ilyen komolyabb szerep, és mindenki fanyalogva mondta, hogy oké, nézzük. 

Viszont előtte meg volt egy nagy sikered, a Csak szex és más semmi. Erről sejtettétek forgatás közben, hogy most nagyon elkaptatok valamit?

Az a szép a filmezésben, hogy ezt nem lehet sejteni. Tudtuk, hogy jó a könyv. De hogy hányan nézik meg, hogy nemcsak a nézőknek, hanem a kritikusoknak is tetszeni fog, ami egy különleges együttállás, azt nem sejtettük. Sokan azt gondolták, hogy nekem nem is kellett játszanom, mert a filmbeli karakter én vagyok. Egy színésznő, aki nem nagyon találja a boldogságát, nem sikertelen, de a magánélete zűrös, egy pasifaló. Egyébként Schell Judit szerepére mentem először, de Goda Kriszta rendező meggondolta magát, amiért hálás vagyok neki. Nekem sokkal jobban tetszett ez a szerep, izgalmasabbnak éreztem.

A Szabadság, szerelemben, ami ezután jött, viszont tiéd volt az abszolút főszerep. Nekem úgy tűnt, hogy ebben a filmben akartál nagyon bizonyítani.

Sok ellenállásba ütköztem abban a filmben. Nem sokan hitték el, hogy meg tudom csinálni. Ráadásul labilis lelkiállapotban voltam, a magánéletben sem voltam túl jól. Jó lett volna valamilyen pozitív megerősítés, de ezt nem kaptam meg sehonnan. Ha most forgatnánk, már egészen másképp, sokkal önzőbben állnék a dolgokhoz. De akkor mindenre összerezzentem, a hátam mögé figyeltem, hogy jaj, valaki mondott rólam valamit? Tavaly újranéztem tíz év után, és szerintem jó film. De akkoriban hatalmas elvárások voltak vele szemben.

Az amerikai munkáid közül melyikre vagy a legbüszkébb?

Talán a CSI, a Helyszínelőkre.

Nem az egyik mozifilmre?

Nem, mert azok között nem volt olyan, ami kihívás lett volna.

És olyan volt, amit megbántál, amit nem kellett volna elvállalni?

Nem, mert mindegyikből tanultam. Olyan viszont volt, amit megbántam, hogy nem vállaltam. Jellemző történet, hogy milyen habitusú ember vagyok. Egy lúzer tulajdonképpen. Volt a Monk című sorozat, amiben kiválasztottak, akárcsak a CSI-ban egy gonosz szerepre. Már az olvasópróba is megvolt, ott ültünk mindannyian, cuki csávó egyébként a főszereplő, Tony Shalhoub. Két nap múlva rádöbbentem, hogy megígértem, hogy a Hospice jótékonysági gáláját, ami minden évben a Thália Színházban szokott lenni, Kulka Jánossal levezetem. És ez pont beleesik a forgatási időbe. Közöltem a producerekkel, hogy sajnos nem tudom vállalni a szerepet.

Ez egy szép döntés volt.

Nem, ez egy hülyeség volt. Ha nem csinálom meg a műsorvezetést, akkor is ugyanannyira elszánt és eltökélt támogatója vagyok a Hospice-nak.

És mennyi idő múlva lettél emiatt dühös magadra? Egy óra vagy pár hét?

Dehogyis! Jó pár év! Sokáig meg voltam róla győződve, hogy ez egy fantasztikus, szuper döntés volt. Hasonló eset volt, amikor a Trója castingja után ment a lamentálás, hogy ki kapja meg Szép Heléna szerepét, Diane Kruger vagy én. Ez belesett az Oscar időszakba, amikor több parti volt. Andy Vajnával (Dobó Kata akkori élettársa) mentünk, már nem emlékszem, hogy melyik menedzser partijára. Akkor még Jennifer Anistonnal volt együtt Brad Pitt, és Andy mondta, hogy bemutat nekik. Eddig oké is volt, de azt is mondta, hogy ha bemutatkozom, akkor említsem meg, hogy én is a Trója egyik szerepére pályázok. Dehogy mondom, én nem tudok így nyomulni! Így aztán annyi történt csak, hogy bemutatkoztunk, és visszakérdezett a nevemre, hogy Kata? Én meg lebetűztem neki. Ez nagyon ritka, nem sokszor fordult elő, hogy visszakérdeztek a nevemre, pedig ez egy érthetetlen név kint. Ha valaki visszakérdezett, az már jó érzés volt, hogy legalább arra a pár másodpercre érdeklem. Nem egy emberben csalódtam kint, akikre nagyon felnéztem, de arra a századmásodpercre sem tudtak rám koncentrálni, amíg bemutattak.

Nem én kaptam meg a szerepet, és utána kezdtem el azon gondolkozni, hogy mit ártottam volna magamnak, ha szólok neki. Semmit. Az amerikaiak így szoktak kommunikálni, csak mi egy másik nemzet vagyunk, mi mindig szégyelljük magunkat. 

De annak ellenére sem tetted meg, hogy Andy Vajna kifejezetten javasolta.

Mégis végig mellettem állt, amikor folyamatosan törték a pálcát fölöttem, hogy még Vajna mellett sem sikerült befutnia Hollywoodban. De mondj egy embert, aki megcsinálta innen! Senki. De ha arról van szó, hogy kinek nem sikerült, akkor én tuti ott vagyok a felsorolásban. Pedig az ott egy kegyetlen világ, ahol erősnek, pofátlannak és tehetségesnek kell lenni egyszerre. Ez nem panasz, csak egy tény. Visszatérve a Halálkeringő kvázi bukására, akkor is azt írták, hogy Dobó Kata filmje megbukott. Vagyis nem csak arról van szó, hogy Dobó Kata filmje a Brazilok. Ez a figyelem egyszerre rossz és jó.

Az mennyire idegesít, ha még mindig A miniszter félrelép jut eszébe az embereknek rólad?

Egyáltalán nem, megtanultam értékelni, és a helyén kezelni. Ha az a film nincs, most nem ülünk itt. Próbáltam megcsinálni az akkori tudásommal, valljuk be, hogy nem egy nagy színészi teljesítmény, amit ott kívántak tőlem. Nem is ezért lettem kiválasztva, inkább valamilyen erős kisugárzást kerestek. Akkoriban még nem volt kereskedelmi tévé, bulvársajtó sem nagyon, mégis sikerült tízmillió emberrel megismertetni a nevemet.

A bulvárral milyen a viszonyod? Úgy tűnik, hogy adsz is nekik, mert beszámolsz az aktuális párkapcsolatodról, de például a kislányoddal ritkán szerepelsz.

A magánéletemmel kapcsolatban nem nyilatkozom, de ha van egy másik téma, és a végén erre is rákérdeznek, akkor válaszolok. Nem szégyellem, boldog vagyok. Sokáig azt mondtam, hogy nem nyilatkozom egyáltalán erről, de azért azt sem szeretném, ha megutálnának. Muszáj adni néha, ez nem fáj annyira. Nemrég beszélgettem az egyik bulvárlap újságírójával, legalább tíz percig csak filmekről volt szó. Aztán a végén rákérdezett, hogy egyébként most boldog vagyok-e. Csak ez jelent meg. Húsz év után is bele tudok ilyenekbe szaladni. De azt is észrevettem, és ez értékelendő, hogy ha egy pici magánéletet adok, akkor a Hospice üzenete vagy a magyar filmek népszerűsítése is átmegy. Ez egy árukapcsolás.

Feltűnt, hogy egy ideje nagyon tudatosan használod a közösségi médiát, különösen az Instagramot.

Eleinte nem volt tudatos, két éve kezdtem jobban foglalkozni az Instámmal. Előtte is volt, de másfél évente, ha kitettem valamit. De most elkezdtem látni, hogy ez működik, az emberek kíváncsiak rám, és én irányítom, formálom a képet saját magamról. Az Insta egy kicsit közelebb áll hozzám, mint a Facebook, mert jó a szemem a képekhez, legyen az egy naplemente, egy vacsora, vagy egy színházi backstage fotó.

Nagyon erősen érzem a hatását a megítélésemen. Például abban, hogy most kaptam egy díjat, egy magazin olvasói szerint az év színésznője lettem. Eddig soha semmilyen díjat nem kaptam. Már nem vagyok botrányhősnő, aki állandóan pasizik, meg nem vagyok wannabe színésznő, hanem színésznő vagyok.