Pedig Hegymegi Máté rendező Peer Gynt-előadása esetén szó szerint kell, és szerencsére átvitt értelemben is. Ez az előadás nem csak a fantáziánkra bízza, amit a jó színház mindig próbál elérni: hogy valahol máshol járjunk közben, vigyen magával, amit látunk, éljük meg, ami a színpadon történik. Ez a Peer Gynt rámarkol a tarkónkra, és magával ránt abba a bizonyos mélybe, egy elhagyatott, rozzant, roppant pincerendszerbe, a felszín alatti állandó hidegbe, a sötétbe, a nyirkos falak és a visszhangok labirintusába. Beránt a fő- és szájhős kalandor, Peer Gynt látomásába vagy álmába vagy fantáziavilágába vagy földöntúli utazásába, hogy testközelből figyeljük, ahogyan végigél, végigmenekül, végigábrándozik, végigkutat egy életet, abban bízva, hogy valamikor a vége felé rájön, hogy mi végre is volt ez az egész.

Ugyanis amikor a Stúdió K Színházban játszódó első, még földhözragadtabb pár jelenet után Peer rájön, hogy nem lesz ez így jó – nem lesz jó kitalált történetekkel végighencegni egy harmincvalahány évig kitolt gyerekkort, nem lesz jó úgy élni, alkoholpára és lenézés mögül próbálva hiába kikapaszkodni, ahogy maga se szeretne –, akkor a játék tere nemcsak szimbolikusan tevődik át máshová. Valóban beszállunk a színészek nyomában egy buszba, ami elvisz minket előadásostul Kőbányára, a hajdan tényleg kőbányaként, aztán boros, aztán sörös, aztán romos pinceként használt alagútrendszerhez. És amikor Peer megteszi az utolsó lépést saját élete lezüllesztése felé – elszedi valaki menyasszonyát, otthagyja a bokorban a szüzessége emlékével, és kivívja az egész szülőfaluja gyilkos haragját –, itt lép be, nyomában a közönséggel, ebbe a másik világba, ahol trollok vannak meg más természetfeletti lények, és persze az igazi szerelem is.

Fekete Anna és Kálmán Eszter a színlap szerint díszlet- és jelmeztervezői az előadásnak, amiből a díszlet külön kérdés, ha a jelmez könnyen meg is fogható. Szép és sokatmondó ötlet, hogy a kezdetben a fehér ötven árnyalatát hordozó ruhák az öt órás testi-lelki csúszás-mászás miatt egyre sarasabbak, egyre több folttal emlékeztetnek a múltra, ahogyan az is, amint a korábban már látott jelmezek (és kellékek) új és új rendeltetésben tűnnek fel újra, párhuzamot vonva a korábbi, a még sokkal inkább a valóságban játszódó események és a pincebeliek között.

Persze sokkal többről van szó, mint játékról a tárgyakkal: Hegymegi Máté rendező az újrázásokkal értelmezi is a drámát, például a megint felbukkanó esküvői ruhával párhuzamba vagy épp kontrasztba állítja Peer különböző természetű vágyait és afférjait, a hétköznapi tárgyak átlényegítésével, a színészek több szerepével pedig érthetőbbé, emberközelibbé teszi a dráma konfliktusait, egzisztenciális félelmeit. A Peert egyfajta igazságtevő Kaszásként eddigi életével és önmagával szembenézésre kényszerítő Gomböntőt például egy gyönyörű ötlettel ugyanaz a Nyakó Juli játssza, ugyanazzal a csak az anyai szigorra jellemzően kemény, mégis bársonyos és türelmes, mégis ellentmondást nem tűrő hangon, aki Peer anyukáját is. És a kasza helyett a kezében lévő öntőkanál is egy, a gyerekkori házban is látott bádogkád, hogy egyértelműbb legyen: valójában nem transzcendens filozófiai üzenetekről van itt szó, hanem olyasmikről, mint a saját múltunkkal való szembenézés nehézsége, a szülőknek való megfelelés sírig tartó kényszere, a felnevelődés közben magunkra szedett dolgok mindhalálig kitörölhetetlen hatásai, és más hasonló, emberi dolgok.

De visszatérve a díszletekre: itt valami egész másról van szó, mint színházi díszletekről. Arról, hogy a kőbányai pincerendszerrel Hegymegi Máté és csapata nemcsak az évad legkülönlegesebb előadását hozta létre, nemcsak kötelezővé és magától értetődővé teszi az alkotók által teremtett világba való behatolást és átlényegülést, hanem sikerül kinyitnia Peer Gynt agyát, szívét és lelkét. Mert ez az ötórás vándorlás olyan, mintha a megszokott kukucskaszínház – a nyitott negyedik fallal meg a függönnyel – csak egy apró kulcslyukat tenne a szemünk elé, hogy azt lássuk a színpadra teremtett univerzumból, amire ezen a résen át fény tud vetülni. Ezúttal viszont,

és innentől jobbra, balra, fel, le, előre és hátra is nézhetünk, mindenhol a Peer Gynt nevű ember és a Peer Gynt című Ibsen-dráma világával találkozunk.

És ennyi lehetőség között még ez, az évad legkülönlegesebb előadása is szinte konvencionálisnak tűnik, hiszen minden jelenetben „egyszerűen” csak leülünk (vagy állunk), és egy helyről, a magunkkal hurcolt sámliról nézzük, ami történik. A más és más kamrában, a szabadban vagy a felszíni Dreher-villában játszódó jelenetek közötti séta alatt csak egyszer vesznek körbe az elszabadult szereplők, pedig milyen jó lenne, ha bárhol járunk a barlangok között, mindenütt a magukét mormoló színészekkel találkoznánk, ha az atmoszférát nemcsak a hely szelleme, de a tudatosan erre törekvő színészek-zenészek is súlyosbítanák, vagy ha a Kőbányára tartó buszúton is történne valami az üldögélésen kívül.

Mert ezek a túl ritka köztes epizódok rengeteget hozzáadnak az egészhez: ahogy például Kurta Niké ül és klarinétozik az egyik kamrában, amikor elhaladunk mellette, vagy ahogy messziről hallatszik Kákonyi Árpád zaklatott és hipnotikus zenéje, azok egy más síkon is képesek hatni a nézőre. Amely sík egyébként nem idegen Hegymegi minimalista eszközei ellenére is nagyszabásúnak tetsző képeket teremtő jeleneteitől.

Hiába a labirintusbejárás teszi első, meg második és harmadik ránézésre is olyan egyedivé ezt a Peer Gyntöt, Hegymegi Máténak valójában nem is ez a legjobb rendezői fogása az előadásban. Hanem az, hogy olyan pontosan elemzi az egész szöveget, minden egyes jelenetet, hogy a világ egyik legösszetettebb életértelme-drámája is tiszta és érthető lesz. Amiért persze a színészek is felelősek: Nagypál Gábor Peerként mindent, még a legfilozofikusabb gondolatmeneteket is képes úgy elmondani, hogy természetesek, emberiek, hétköznapiak, azaz érthetőek legyenek. Így pedig megvalósítja azt a kettősséget, ami az egész előadásra végig jellemző: bár elhangzanak Ibsen mélyértelmű, metaforikus szóképei (Kúnos László és Rakovszky Zsuzsa szép és gördülékeny fordításában), és el is lehet rajtuk gondolkodni, mégis a felszínükre tud kúszni az is, hogyan kapcsolódnak a hétköznapokhoz.

Itt minden szereplő azt is tudja jelenteni, amit egy Peerhez hasonló ember életében jelent az a valami, amit Ibsen trollnak, gomböntőnek, hajóskapitánynak vagy bármi hasonlónak írt meg: a könnyű szex iránti vágyat, a gazdagsággal járó hatalom kergetését, a tetteink következménye elől való menekülést és így tovább. És közben a nyilvánvalóbb rétegek is működnek, Kurta Niké például minden cicomázás nélkül képes megmutatni a szinte emberfelettien tiszta szeretetet, ahogyan csak vár és vár Peerre (amit aztán az utolsó, a Bakáts téri templom plébániájában játszódó jelenetben egy egészen szokatlan és gyönyörű ötlettel koronáz meg a rendező). Horkay Barnabás szintén ismerőssé teszi a béna, de jóravaló, hoppon maradó vőlegényt, ahogy Homonnai Katalin is szavak nélkül tud félénk és kárörvendő kislányt teremteni. Pallagi Melitta hangsúlyaival, hanghordozásával játszva teszi izgalmassá a különféle így vagy úgy megcsalt nőalakokat, megmutatva, hogy mindegyik figurában pont ugyanaz a lelki seb izzik, legyen szó mágikus lényről vagy szűzlányról.

Hanem azzal is, hogy egyszerre tudja a szó legmélyebb értelmében színházivá és a szó legegyszerűbb értelmében emberivé is tenni Peer Gynt, az egész életében vágyálmokat kergető, aztán végül ennek az egésznek az értelmével vagy értelmetlenségével szembenézni kényszerülő, hétköznapi fickó történetét.

Korábbi interjúnk Hegymegi Mátéval itt olvasható:

Hegymegi Máté előző rendezéséről, a Sömmi.-ről itt írtunk:

Korábbi interjúnk Nagypál Gáborral erre van:

Kurta Nikével is beszélgettünk már: