Mennyire abszurd az a világ, amelyben egy népszerű musicalt megrendező színházi alkotó nem tud egyszerűen csak a színpadra vinni egy előadást, mert, mint egy áttetsző, de azért zavaró függöny, ott vannak előtte a tőle szinte teljesen független elvárások, előítéletek? Hogy

most aztán jön a liberális, sőt szélsőliberális alkotó, ínyenceknek egyenesen A Zsidó, lássuk, mit csinál.

Vagy ne is lássuk, hiszen – ahogy Stohl András mondta egy interjúban – bizonyos rendezők neve hallatán a helyi lap  elzárkózik attól, hogy egyáltalán tudomást vegyen a produkció létéről, nemhogy még cikket is közöljön róla.

Különösen röhejesnek tűnik ez, ha az ember ki tud egy kicsit szakadni Magyarország jól bevált automatizmusai közül, és úgy néz rá Alföldi Róbert Hegedűs a háztetőn-rendezésére, mintha soha nem is hallott volna a magyar művészek politikai alapú beskatulyázásáról. Mert akkor az ég adta világon semmi különöset nem lát, csak azt, ami elvileg a legtermészetesebb dolog a színházban: hogy egy rendező találkozott egy színdarabbal, úgy érezte, az valami ma is fontos dologról szól, úgyhogy megrendezte, ráadásul úgy, hogy ezek a fontos dolgok eljussanak a nézőkhöz is, hátha elgondolkodnak rajta egy kicsit. Ennyi. (És abba most ne menjünk bele, baj lenne-e egyáltalán, ha valamilyen politikai állásfoglalás is kiolvasható lenne a darabból, és hogy elfér-e ilyesmi a színház lehetőségei között.)

És Alföldi szerint a Hegedűs a háztetőn annak ellenére, hogy az első két órája egy vidám, vicces, kedves, nagy slágerekkel teli zenés-táncos mulatság, igenis olyan dolgokról szól, amikről érdemes beszélni. Sőt, szerinte – és ezzel legkésőbb utólag vélhetően az előadás összes nézője is egyetért – nem is csak az utolsó, sokkal sötétebb és baljósabb egy órában van miről beszélni, de már ebbe a az úgynevezett könnyű részbe is szorult pár mélyebb gondolat.

Amit egyébként egyáltalán nem kell mélyről előhalászni, sőt. Az egész darab a Hagyomány című dallal kezdődik, csak ez olyan tágan értelmezhető szó, hogy azért mégiscsak kell egy kis rendezői munka ahhoz, hogy a helyükre kerüljenek a hangsúlyok. És pont ez a fajta munka, amit Alföldi aprólékosan végigcsinál a Hegedűs a háztetőn-nel, és így húzza fel az előadást annak két legfontosabb témafelvetésére, és fűzi össze végül bravúrosan a kettőt.

Egyrészt, hogy azok a hagyományok, amelyek olyan fontosak abban, hogy valahová tartozónak nevezzük magunkat – zsidónak, magyarnak, európainak, kereszténynek –, mennyit tudnak adni nekünk, és lehet-e, hogy jobb megtagadni bizonyos részüket? Lehet, hogy a mostani hagyományok tíz vagy száz év múlva már barbárságoknak fognak tűnni?

A darab egyik példája az, hogy az emberek hagyományosan nem házasodhatnak szerelemből, csak házasságközvetítő révén, a szülők rendelkezései alapján. Egy-egy ilyen elég jól érthető és elég széles konszenzus szerint elavult példa – a musical egy 1894-es könyvből készült – úgy teszi könnyen befogadhatóvá a darabot, hogy széles rétegeket tudjon megszólítani szájbarágósság nélkül, és ezzel egyébként pont jó alapanyag egy ilyen sokezres közönség előtt előadott megaprodukcióhoz: Alföldi így megteheti, hogy rendezőként egyáltalán nem tolja a könnyebb fogyaszthatóság felé az amúgy is könnyen fogyasztható darabot.

Igaz, ez azért itt-ott megjelenik a színészi játékban, amiről nem egyszer túl könnyű megmondani, hogy hatalmas nézőtérnek szól: valamivel több a sírás-rívás, de főleg a rívás a feltétlenül ízlésesnél, ha épp a szomorúságon a sor, és több a boldog visítás, ha meg azon. Annak ellenére, hogy egyébként a színészek rengetegszer bizonyítják, igenis tudnak nagy közönségnek is úgy játszani, mintha egy meghitt sufniban lennénk. Stohl András például mindvégig magával tud vinni a sufnijába akár a legutolsó sorból is: nem gesztusokból, hanem beleélésből teremti meg a Teremtővel  folyton szemtelen párbeszédben álló, öt gyerekért, egy háztartásért, egy lesántult lóért és egy kicsit még egy egész közösségért is felelősséget vállaló ember minden érzését. Mintha ő lenne a kő a zsebünkben, úgy húz lefelé magával bennünket, ahogyan egyre mélyebbre merül a fájdalmakban.

Épp így játszik az egyik nagylányát alakító Bánfalvi Eszter is, azzal a különbséggel, hogy ő soha nem engedi karakterét igazán mélyre süllyedni, akkor sem, amikor minden hullám összecsap a feje felett. És ez pontos értelmezés is, hiszen épp megváltani készül a világon, azt meg csakis olyan törhetetlen üdeséggel lehet, ahogyan Bánfalvi is csak egy súlyos félpercig enged a sírásnak. Az ő szerelmét játszó Bányai Kelemen Barna, a messziről jött, idealista protokommunista akkor igazán remek, amikor kiengedi a forradalmár mögül a kisgyereket, és lánykérő izgalmában úgy hintázik egyik lábáról a másikra, mint aki beleszédült, hogy elengedte az anyja szoknyáját.

A Tevje feleségét, az ötgyerekes anyát játszó Éder Enikő (vele nemrég interjúztunk) pontosan megmutatja, hogy egy színésznek nincs életkora azon kívül, amit eljátszik: a csak 37 éves színésznő nem karakterének évei számát próbálja megmutatni, hanem azt az erőt, azt a testet szikkasztó, gerincet kifeszítő kitartást, amivel ez a nő kérlelhetetlenül szembenéz mindennel, és meg is old mindent a lehető legrövidebb idő alatt, a lehető leglényegretörőbb szigorral – csak ennek a szigornak mutatja meg néha túlzottan is a látványosabb oldalát.

Az viszont elég hasznos, hogy hiába játszanak az előadás inkább színészként, mintsem énekesként tehetséges művészek, egy zenés darab két főszerepét két fantasztikusan jó hangú színészre bízta a rendező: Stohl és Éder kettősei az előadás legjobbjai, pláne, hogy inkább az érzésekre koncentrálnak, az éneklésben is a lélektani realizmust ragadva meg elsősorban, félretéve a teatralitást. Valahogy még Vári Bertalan tánckoreográfiai is könnyedén belesimulnak az egészbe: a látványos nagyjelenetek organikus részei a mulatságoknak, már amíg mulatságok vannak.

Makranczi Zalán Anatevka csendbiztosa, az ukrán katona, aki mindig jóban volt a zsidókkal, mert hát

mégiscsak vannak egész rendes zsidók is,

ha nehezen is hiszi ezt el. Fontos szerep, de Makranczi nem igazán tudja kibontani, pedig ő az a figura, aki szimbolizálhatná az egész népet, (majdnem) az egész huszadik századi Európát: aki megteszi, amit mondanak neki, akkor is, ha megvan róla a véleménye, de azt mondja, ő úgyse tudna mit tenni, aki felmenti magát, hogy ha ő nem, megcsinálná más, különben is, csak parancsot teljesít. Ő az, aki végrehajtja a zsidók kiűzésének rendeletét, és aki barátjának nevezi Tevjét, akivel Makranczi túlontúl jelentés nélküli arckifejezéssel közli a hírt.

Mert az előadás második fele az elsőhöz hasonlóan egyértelműen és így kifejezetten hatásosan bontja le mindazt, amit az első felépített: az addig saját közösségük szerelmi és gazdasági (szegénységi) ügyeivel békében elbajmolódó anatevkai zsidókat kiverik a faluból az addig velük italozgató ukránok. És itt számít olyan sokat, hogy Alföldi korábban annyira pontosan fogalmazott a hagyományokkal kapcsolatban. Hogy Tevjének mennyire életbe vágóan fontos volt mindig átgondolnia, mit adhat fel a hagyományaiból anélkül, hogy önmagát is feladná, hogy elveszítse az énjét, az identitását. Ez után sokkal érthetőbb a kiűzetés megrázkódtatása: te magad hiába számolsz el a hagyományaiddal, ha azt aztán mások erőszakkal veszik el tőled. Te meg a fogadat ugyan nem hagyod ott, de az énedet igen.

És Alföldi ezt a kiűzetést is pont olyan eszközökkel teszi egy nagy lépéssel súlyosabbá, ahogy az egész darabhoz is hozzányúlt: minden ráaggatott-ráerőszakolt külső jelzés nélkül (sehogyan sem utal például a holokausztra, mert nem akar csak egy bizonyos történelmi traumáról, csak egy népről, csak egy közösségek közötti konfliktusról szólni), mégis nyomatékosítva a dolog velejét, ez esetben tragikumát. Nem tesz mást, csak egy kivetítőn megmutat minden, az otthonát épp elhagyó embert, és kész, hogy megmutassa: minden ilyen tömeges rendelkezés egyéneket tesz tönkre; egyéneket, akiknek saját arcuk, saját nevük van.

És a csendbiztos alakjával nem felejti el nyomatékosítani, hogy az ilyen feszültségek soha nem maguktól történnek, mert két ember, két társaság között legfeljebb annyi lehet a kérdés, hogy az egyik bírja-e a másik képét vagy sem. Ahhoz, hogy a dolog elfajuljon, két dolog kell: olyan közeg, amelyikben az emberek nem emelik fel a szavukat az uszítás ellen, és kívülről mesterségesen szított szembeállítás.

Amivel vissza is értünk a színpad elé eresztett áttetsző, de zavaró elvárásfüggönyhöz: kinek jutna eszébe, ha valakik nem látnák fontosnak ezt minduntalan kifejezni, hogy ki kutyájának kölyke, ki kutyája kölykének kell tartani az adott előadás rendezőjét? A kívülről generált és belénk sulykolt feszültségkeltés egyáltalán nem csak háborúban működik, és egyáltalán nincs védve ellene senki a világon.

(Az előadást 2017. szeptember 23-án láttuk Győrben - további előadások itt -, a fotók a budapesti premieren készültek.)